2010. december 31., péntek

Ujjé(v) megintcsak !


Mivel itt nem kerítenek különösebb feneket neki, szinte elhaladtunk amellett a tény mellett, hogy Szilveszter van.

De most, lefekvés és egy újabb normális hajnali műszak előtt hirtelen eszembe jutott. S két túlkönyvelt újévi repülőjárat közt megragadom az alkalmat, hogy minden számomra kedves embernek, barátomnak, családtagomnak, szeretteimnek ezúton kívánjak a magam s az anyu nevében is békés, boldog újesztendőt.
Mindannyiunkra ránkfér...

Nyúzott vagyok ahhoz, hogy versikéket, csujogatókat vagy kecskerímeket írogassak ide. Csak ölellek. És egy isteni portorikói rummal koccintunk az egészségetekre!

Sok szeretettel,

Art


New York, 2010 december 31.

2010. december 28., kedd

Hullahó! Hullahó! Hullahó!


Ma reggel az ágyban ülve és forró kávét kortyolgatva meg kell állapítanom, hogy életem legokosabb váltás-cseréjét vállaltam be egy hónapja, amikor egyik kolléganőm arra kért, dolgozzak helyette 28-29-én, cserébe nekem adja 26-27-ét szabadnapnak. Már szombaton jött értesítés, hogy New York súlyos hóviharra számíthat vasárnaptól hétfő estig, de ezt még vasárnap reggel sem hittük el, amikor egy vidám kis karácsony utáni villásreggeli után a városba indultunk a gyér hóhullásban anyuval. Amire a Park Avenue-hoz értünk a szél mind hevesebben csapkodott, és mind több méregdrága üzletbe mentünk be megmelegedni. És miközben divatőrültek és milliós ruhadarabok közt ólálkodtunk elámulva mindig feltöltődtünk egy újabb útszakasz erejéig. A Csoda a 34. utcában című filmet készültünk este megnézni, ezért a 34. utcában bolyongtunk éppen, de az Empire State Buildingről már csak sejtettük, hogy ott van - mert hát ott kell lennie, de látni nem láttuk. Pedig csak az utca túloldalán voltunk. A Miracle on 34th Street kirakatokat pedig végülis kihagytuk és a Macy's-en belül haladtunk inkább. Még annyi energiánk volt, hogy a 8. Avenue-n valamennyit lépkedjünk, de végső tegnapi úticélunkat, a Central Park szélén található Warner Centert már nem érhettük el, mert a vihar igencsak ijesztő támadást intézett felénk, és lezavart az első metrómegállóba. A Brooklynban a felszín felett közlekedő szerelvények már akkor is ki-kimaradoztak,s amelyik kocsi mégis befutott Manhattanbe, annyira zsúfolt volt, hogy mozdulni sem lehetett rajta. Valami csoda folytán eljutottunk a Queens Bulvárra, ahol anyut el akarta vinni egy kavargó hótölcsér, de résen voltunk, megmenekült, és besűrültünk végül a házunkba. Az ablakból, forró vacsora mellől és egy rövid itallal a kézben már sokkal élvezetesebb volt kifelé nézni a befagyott és behavazott ablakokon...

Aztán ma reggel ez a csodaszép kép fogadott... Bár, hozzá kell tennem, hogy nem örvend ennek a képnek a lakótársnőnk, aki egész éjszakára a metróban ragadt, és ráfagyott a kabáttal sokszáz utassal a Brooklynban valahol a magasban rekedt metrókocsiban rostokol még ma délelőtt is. És Igol kollégám sem, aki negyed órányira lakik a reptértől, és két órát utazott, hogy hajnali 4-re beérjen, s hogy kiderüljön, rajta kívül senki más sem ért be. A város pulzusát adó közlekedés ma teljesen leakadt, nem jár sem metró sem busz, az autók pedig náluknál magasabb hókupacok alatt várják, hogy engedjen az idő. De egyelőre fehér minden, fúj a szél rendületlenül, és csak egy-egy pillanatig buzog fel a vágy az emberben, hogy kimerészkedjen. Addig a pillanatig, amíg megnyitja az ablakot vagy a terasz ajtaját, s be nem tódul rajta süvítve a hideg széllel egy nagy adag hó a lakásba. A tévében egy riporter azt mondja, a mai vihar is bekerül a nagy könyvbe.

Megjött a tél New Yorkba!

New York, 2010 december 27.

2010. december 24., péntek

Egy vándor jámbor mosollyal


Egy pillanatra kopogtatok most csak be, hogy ez alatt a pillanat alatt ne is mondjak semmit, mert amit mondanék, csak valami közhelyessé vált szép gondolat lenne. És te tudnád ugyan, hogy nem az, de mégis azt gondolom, hogy elég, ha bekopogok, és csak ott vagyok. Éppen most. Éppen így. Ahogyan most vagyok. Én.

Kicsit hófúttan, kipirult arccal, zölden és hosszan nézve szét, jámboran mosolyogva. Mert az ember arcát megszelidíti, amikor szerettei közé vegyül.

Szólni se kell. Csak örülni.

Az Öröm Ünnepe ez.
Art
New York, 2010 december 23.

2010. december 13., hétfő

Egy kép és egy dal / Tégy száz csodát


Ez a dal járt az eszemben, miközben egy kedves kollégám, Kathy javaslatára, aki úgyszintén nagyon szereti New Yorkot, bejártam - életemben először Brooklyn eddig számomra teljesen ismeretlen részét, s ahogy Kathy javasolta, éppen december közepén tettük ezt.

A Dyker Heights megérte a kétszer két órás metrózást keresztül a városon, és tartok tőle, hogy ezek után soha senki sem fogja tudni anyámat sem meggyőzni arról, hogy a jó öreg Brooklyn esetleg kétes hírű környék lehet. Talán nem is baj.

A képhez dalt is csatolok: ha a címre kattintasz, elindul a videó. Egyik a magyar, másik az eredeti változat:




2010. november 30., kedd

Egy kép / Alkony a világ tetején


Pontosan tizenkét évi ismeretségünk sem töltött el rendíthetetlen önbizalommal, de legalábbis elegendővel ahhoz, hogy bármelyik New York-i magaslatra felkaptassak. A World Trade Centert úgy rombolták le, hogy sohasem jutottam a tetejére - őszintén nem is vágytam, s csak a sorbanállásig jutottam el, és végül megfutamodtam. Az Empire State Building-be bejártam, amikor a TAROM ottanság székelt sok évvel ezelőtt, de sohasem éreztem visszafoghatatlan vágyat arra, hogy a liftben a 105. emelet gombját nyomjam meg. Most azonban nem volt visszaút, mert jóanyámnak megígértem a rátekintést New Yorkra. És hiába próbáltam ellensúlyozni New York-ból való ki- s berepülésekkel, anyu kitartott eredeti (elhamarkodott) ígéretem mellett, hogy menjünk fel a Rockefeller tetejére. És különben is, hogy lehetséges, hogy repülőben nem félek, csak egyebütt nem bírok megbirkózni a betegesen elhatalmasodott tériszonyommal? ... Sosem tudtam ezt megválaszolni. Ma sem. S mentünk fel a soktucat emeleten keresztül az expresszlifttel s pár japán, brit, francia és kanadai túristával, én meg egykedvűen hallgattam az idegenvezető szellemeskedéseit, hogy aki hamarabb le szeretne majd jönni, készségesen rendelkezésére bocsátanak ingyenes ejtőernyőket...

Summa summarum, nem mondom, hogy pánikmentes volt az estém odafenn a tetőn, a Top of the Rock-on, azt viszont igen, hogy megérte a látvány a kis szívdobogást.
Ma csak egy pillanatot mutatok meg a sokból. Közvetlenül napnyugta utánit. A képen az Empire State Building, s a Hudson által határolt manhattani West Side, s a távolban, az öbölben a Szabadság-szobor.

A kép címe pedig legyen: Alkony a világ tetején
Helyszín: Rockefeller Center
Időpont: 2010 november 29.

2010. november 24., szerda

Pulyka a láthatáron


Drága Barátom!
Nem a mi ünnepünk Hálaadás, de ha már itt élek, együtt kell nekem is élni vele, és amennyiben az együttlétre, a szeretetre vezethető vissza, az egymás iránti tiszteletre és megbecsülésre, akkor szívesen osztom meg azokkal, akiket magam is legjobban szeretek. És Hálaadás Napján egy tradicionális képeslappal köszöntök mindenkit, ezúton hálát adva a sorsomnak, hogy barátaimmal, szeretteimmel ebben az életben összehozott.
Persze, a pulyka sem fog elmaradni, s amikor anyuval elköltjük, biztos minden szerettünket is felemlegetjük.
Sok szeretettel:

Artur
New York

2010. november 18., csütörtök

Ezek tényleg Kanadába mentek!


- Hát én elájulok! - jelentette ki anyám a korlátra támaszkodva és kissé felágaskodva, hogy jobban láthasson. Az én szülőmtől sohasem kell szó szerint venni az ilyesféle exklamációkat, mert nem az az ájuldozós fajta, igen alapos előkészületek kellenek ahhoz, hogy bármivel is meglepetést okozzon neki az ember, hiszen orrhosszal előre megszimatol minden szándékot a környezetében. És az sem mindig teljesen egyértelmű, mi vált ki belőle efféle elragadtatást, mert anyu legtöbbször nem azon lepődik vagy botránkozik meg, ami az életben előforduló emberek többsége, és az érdeklődése sem szorosan korlátozódik olyan dolgokra, amire az ember leginkább számítana. Ha a Fehér Házat mutattam neki épp jobbfelől, ő leginkább a balfelől látható magas oszlop neve és szerepe iránt érdeklődött, és amikor a Madison Square Gardenre hívtam fel a figyelmét a buszon egyik nap, legélénkebben az előtte álló fiatalember foglalta le érdeklődését, akinek mélyen az ülepe alatt volt a nadrágja, és amitől anyus nehezen visszafogható kényszert érez arra, hogy alaposan gatyába rázza az illetőt.

Amennyiben figyelembe vesszük, hogy a meglepett felkiáltás akkor hagyta el anyám száját, amikor párszáz méterrel a Niagara vízesés szakadékja felett a leginkább félbehagyott hídra emlékeztető, kilátónak nevezett építmény külső védőkorlátját markolta, joggal hihetnénk, hogy az egyedi táj nyűgözte le. Éppen ezért sietek hozzátenni, hogy anyu éppen háttal állt a vízesésnek, s mindennek, amiért túristák ezrei idezarándokolnak a világ minden pontjáról. Hogy mégis mi váltotta ki belőle a vidám meglepetést, később fogom elárulni, hogy ne szaladjunk ennyire előre a nap eseményeiben.

A nap akkor indult, amikor már anyu is elhitte, ezúttal sem vicc az utazás. Amikor munkából hazajövet előző nap megkérdeztem, hova kellene véleménye szerint elutaznunk méltóképpen megünnepelni születésnapjainkat, gondolkodás nélkül vágta rá, hogy a Niagarához éppen jó lenne.

- Reggel hétkor indul a gép - mondtam.
- Csomagoljak vagy hazajövünk? - kérdezett vissza, mint aki nem lepődik meg a dolgok ilyetén alakulásán, egy magamfajta embertől akár el is várja a hasonló pozitív bejelentéseket.
- Jobb itthon aludni, estére hazarepülünk.

Ezzel mindketten egyet is értettünk, és ehhez meg fasírtot sem kell sütni. Baltimore-ban döbbentem rá, anyám mennyire otthonosan kezdett el mozogni a reptereken, mintha minden szabadidejét azzal töltené, hogy repülőjáratról ugrik repülőjáratra, és örömmel láttam, hogy értékelni és ugyanakkor hasznosítani tudja munkámból fakadó kedvezményezett helyzetét. Kissé korábban érkeztünk az említett fővárosi reptérre New Yorkból, és perceken belül kiszúrta, hogy Buffalóba egy korábbi gépre is felkapaszkodhatunk, ha igyekszünk, mert még csak épp most végzik a beszállítást. Így aztán még a reggeli kávé íze sem ment ki a szánkból, már az Államok északi csücskében fekvő határvároskában találtuk magunkat.

A hirtelenjött utazásra semennyire nem tudtam felkészülni, így arra hagyatkoztam, hogy egy térképet sehol sem nehéz manapság beszerezni, és olyan nincs, hogy egy városban, ami a Niagara vízesés körüli turizmusra épült, ne lehessen kitalálni egyszerűen az odavezető utat. Talán okosabb lett volna, ha az is eszembe jut, amikor a látogatócenterhez léptem, hogy mivel ez a város ebből él meg, előfordulhat, hogy nem a legolcsóbb megoldásokat fogják velünk megosztani. A nyugdíjas önkéntes néni előszöris nagyot hallott, másodszor pedig egy fuvarozó céget ajánlott figyelmünkbe a szomszédos pult felé mutogatva, ahol az ügyintéző buzgón hortyogott egy „Mi segítünk felfedezni a Niagarát” felirat alatt, akik potom félszáz dollárért eljuttatnak úticélunkhoz. Az villant át az agyamon, hogy New Yorkban keresztül lehet utazni a várost kevesebb pénzért is taxival, Buffalo meg ahhoz képest egy zsebkendőnyi település, aminek a határában ott zuhog alá a víz, és aminek gyorsan véget kell érnie, mert Kanada olyan közel van, hogy ha nem figyel az ember eléggé, határsértéssel is megvádolhatják. Ettől pedig anyámat jó okkal félthettem, mert erősen kacsingatott a vámmentes üzletek felé valami olcsón beszerezhető dohányárú reményében - felidézve a boldog békeidőket, amikor a román-magyar határon nárciszmező módjára virágzott a cigarettacsempészet a Duty Free környékén.
Az ötvenöt dolláros fejenkénti kirándulás egyikünk tetszését sem nyerte el, és tömegközlekedési térképet kértem az öreghölgytől, aki ezt semmiképp sem akarta meghallani. Tudtam, hogy ez New Yorkban is akadályokba ütközik, mert nyilvánvalóan nem az olcsó szállítási lehetőségeket kell promoválni az naiv újonnan érkezőknek, hanem a méregdrága alternatív megoldásokat. Végülis valahonnan előtermett valaki, aki megelégelte a hosszadalmas akadékoskodást, amellyel a drága utazás ellen tiltakoztam a tömegközlekedés javára, és odalépett hozzánk, letett egy busztérképet a pultra, és odamordult:

- Erre van szükségük.

Nem tellett sok időbe, már egy 24-es jelzéssel ellátott buszon találtuk magunkat egy úriemberrel, aki koromfekete volt, és roppant előzékenyen vezetett be bennünket a buffalói tömegközlekedés tarifarendszerének rejtelmeibe. Kiderült, hogy négy dollárért egész nap utazgathatunk a reptértől a Niagaráig s vissza, ha kedvünk tartja, mert most ő egy olyan passzust állít ki nekünk. Egy fiatal pár is begördült. Igazából a csomagjaik jöttek, ők csak úgy hébe-hóban bukkantak elő a bőröndök mögül. Egy gombszemű és bambaarcú, de gyámoltalan fiatalember szállt fel először, aztán egy megviselt arcú fiatalasszonyka is. Belakták a busz elülső részét, kufferjaikból mindenhová jutott. Az egyikről, amelyik a lábamon állapodott meg, könnyedén leolvashattam, hogy Mr és Mrs Mazotti Bolognából érkezett ide. A szakmai szempontból beszkennelt poggyászcímkéjükről azonnal ki is derítettem, hogy a napfényes Itáliából Bostonba érkeztek, ahonnan a jetBlue repítette őket Buffalo Niagara Nemzetközi Repülőterére. A buszvezető már éppen őket is be akarta nevezni a tömegközlekedési tanfolyamra annak ellenére, hogy csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem különösebben bírják az angol nyelvet, amikor egy japán újságíró is előkerült, mögötte egy általam szlovákfejűnek tartott kelet-európai fickóval, és egyikük sem überelte az olaszok angol nyelvismeretét. Mindannyiunkban volt azonban egy közös vonás: az úticélunk, a Niagara. J.D. - merthogy a sofőr időközben már be is mutatkozott, miután családias hangulat alakult ki a 24-es járaton - félkörbe maga köré ültetett mindannyiunkat és elkezdte előről a magyarázást demonstrációval megfűszerezve, hogyan kell pontos összegben kifizetnünk a napijegyet, s hogyan jutunk el aztán a kijelölt helyre, amikor ő pontosan 11 óra 4 perckor elindul velünk a belvárosba, ahonnan újabb kalandok várnak ránk egy negyvenesre keresztelt buszjáraton fel a vízesésig. Jobbára az én tekintetemet kereste kapaszkodóként, és szinte rappelve sorolta elő tennivalóinkat, és még azt is eljátszotta, hogyan tartsuk felszálláskor majd a negyvenes buszon a jegyünket, hogy az jó legyen. Be is vallotta, szeret szerepelni, és egykor a buffalói „Bimbódzó Tehetségek” kultúrcsoportjában aktívan kivette részét az amatőr színjátszó mozgalomban. Nem akartam előhozakodni a Kulissza színpadban eltöltött éveimmel, hogy ne késleltessük nagyon az indulást, hanem inkább felajánlottam, hogy a többieknek majd én elmagyarázom, amit ő most megtett.

- Maga tud mindegyikük nyelvén? - meredt rám J.D.
- Ugyan... Az idegen országban leledző túrista nyelvén tudok. Az nemzetközi.

J.D. szereplésének végét tapssal és elismerő morajlással jutalmazta az ad-hoc túristacsoportunk, leghevesebben a japán örvendezett. Ő fotókat is készített a sofőrről és mindannyiunkról lapja számára, ami a „Frissen Kelő Nap” címet viseli - nem kevés büszkeséggel.

A busz pontosan ki is gördült a reptéri megállóból, és felsejlett előttünk a város.

Buffalóról a legvadabb túlzással sem mondhatni, hogy szép. Alkalmasint arra gyanakodtunk, háború dúlt a városban a közelmúltban vagy Buffalo Billy bácsi hirhedt banditacsoportja pusztított végig rajta a közelmúltban, és a derék buffalói lakosok a szélrózsa minden irányába szaladtak szét jajveszékelve és futva menekülve, s aki itt maradt, azok csak az igazán kemény fickók, akikről gyakran mondogatják, hogy a jég hátán is megélnek, és akik szépségérzékét cseppet sem zavarja, ha némelyik házon fólia vagy deszka helyettesíti az ablakot. Mr Mazottinak azonban a sokórás transzatlanti repülőút után ez lehetett az első testközelibb amerika-élménye, kissé tátott szájjal fotózta tucatszámra a busz ablakából az elsuhanó tájat. Párja egykedvűen nézett maga elé, mint amikor egy tárgyaláson a vádlott az ítéletére vár egy igen nagy horderejű bankrablás nyomán. Amikor végre mindenki elszenderedett - kivéve a lelkesen fotografáló olaszt - az egyik fékezésnél a poggyászok vidáman nekilódultak ide-oda gurulni az autóbuszon.

- Ez itt a Downtown! - szólt J.D. és a végállomásra parkoláskor a busz hátuljából is előregurult az elbitangolt bőrönd magával sodorva az épp ébredező szlovákot. Így aztán ő búcsúzott elsőként J.D.-nktől, aki további útmutatásokkal eresztett ki bennünket a buffalói életbe egy lepusztult buszpályaudvar előtt, ahonnan újabb buszok s újabb kalandok vártak ránk.

Az utazás második fele a meghitt szunyókálás jegyében zajlott. Összeszokott utastársakként sorakoztunk fel a negyvenesre, és J.D. utasításai fényében érvényesítettük utazási passzusainkat a kevésbé barátságos buszsofőrnél. Rajta látszott, hogy teljesen elege-forma van már az angolul erősen megkérdőjelezhető szinten beszélő túristákból, és legszívesebben megkérne mindenkit, hogy legalább a szezonon túl, ilyenkor hagynák őt, a francba, békében.

A bambaarcú, amint elhelyezkedett az ülésen, előkapta masináját és bárgyú lelkesedéssel fotózta továbbra is az elhagyatott városrészeket, a bedeszkázott házakat és a gazdasági válságban rossz sorsra jutott vegyipari kombinát kísérteties épületét. Párja is ugyanazzal a halovány érdektelenséggel meredt maga elé, mint korábban. Azt hittük, ha a fantomvárost elhagyjuk, és megérkezünk a Niagara Falls nevű üdülőtelepre, ott majd csettintésre megváltozik körülöttünk minden. De csak annyi változott, hogy itt nem voltak bedeszkázva a bejáratok. Amikor az első „Zárva. Májusban nyitunk” táblák felbukkantak, éreztük, hogy most járunk közel utazásunk végéhez, és a szlovák is mind gyakrabban ugrott fel székéről, felkapva csomagjait, de a sofőr megannyiszor leültette. Mígnem a Niagara Falls Downtown felkiáltás el hagyta a száját. Ott aztán intett, hogy itt lenne legalkalmasabb leszállnunk. A „Zárva. Májusban nyitunk” város kedves volt, kokett és kihalt. A szlovák pillanatokon belül eltűnt, a japán a buszon maradt, s miután az olaszok elhömpölyögtek, mint egy bőröndökből kirakott felhő a kisváros főutcáján, lényegében ketten maradtunk jóanyámmal az egész környéken. Előtte még megtudakoltuk, hová is mennek - hiszen arra a legcsekélyebb esély sem mutatkozott, hogy a közelben szállást kapnak, épp imént hagytunk magunk mögött egy szállodát, amelynek földszinti ablakait s a bejáratát befóliázták. Gondolom, májusig.

- Kanadába megyünk - válaszolták, de tudtam, hogy valamit félreérthettem, vagy ők értettek félre, és hagytuk őket békésen szotyogni lefelé a vízesés felé, ahová kisebb kitérők után mi magunk is elérkeztünk.

Nagy megkönnyebbülés volt látni, hogy a kilátásban nem sokminden zavart bennünket. Nem kellett kerülgetnünk sem a floridai „ Az élet él és élni akar” nevű nyugdíjasklub tagjait, sem zajos japán fotóstúristákat. Egy orosz csoport és néhány lézengő, magunkfajta látogató akadt az útunkba. Anyám azokat is határozott kézmozdulatokkal eltanácsolta magunk elől, amikor kinézte magának a legmegfelelőbb kilátást fotózásra. Az egyik arab fickónak rúgdosásokat is kilátásba helyezett, amennyiben a következő képbe is belelóg.

Én éppen a tériszonyommal néztem farkasszemet a leginkább félbeszakadt hídra emlékeztető, a szakadék felett magasan ívelő kilátóban néhány emeletnyi magasságban az őrülten zuhogó víz felett, miközben anyám az Amerikát Kanadával összekötő Szivárvány hidat fürkészte, örömmel nyugtázva a Duty Free jelenlétét a híd kanadai oldalán. A „Gyalogosan Kanadába” feliratú táblán felbuzdulva máris azon morfondírozott, hogy talán a határőrökkel is ki lehetne egyezni, ha elárulja, hogy őt vízum nélkül is nyugodtan átengedhetik a hídon, mert igazából most nem is nagyon akar belépni Kanadába, csak a vámmentes boltban lenne elintéznivalója, hiszen estére indul a gépünk vissza New Yorkba... S miközben ez a gondolat fogant meg az agyában, a hidat vizslatta, mígnem felkiáltott:

- Hát én elájulok!

A Rainbow Bridge-en, amit most semmiféle szivárvány nem színezett ugyan, az ide-oda suhanó autók áradatában két jól kivehető ember alakja körvonalazódott, akik mint egy felhőgomoly hömpölyögtek át lassan araszolva hatalmas poggyászaik által övezve a kanadai oldal felé.

- Ezek tényleg Kanadába mentek!

New York, 2010 november 17.

2010. november 14., vasárnap

Egy kép / Színek New Yorkban



Csak mert van egy ilyen kezdetű sanzon, és egy azonos című film is, legyen ennek a képnek egyszerűen csak:
"Ősz New Yorkban"
Helyszín: Central Park - Bow Bridge
Amikor az utcai árusoknál láttam ezt a képet, azt hittem, kiszínezett, photoshoppozott, kozmetika-kép. De időközben magam is megtapasztaltam a város hihetetlen színorgiáját.

2010. november 7., vasárnap

Egy kép / Hálni jár bele...

Ennek a képnek angolul a Commute-Nap címet adtam, de magyarul csepp magyarázatra szorul az amúgy egyértelmű kép. Anyám azt mondja, hálókocsi. Sokszor az az érzése az embernek nem csupán utazni, hanem hálni járnak bele az emberek (vagy ozsonnázni).

A kép nem éjszaka, még csak nem is este készült, hanem napos délutánon az egyik manhattani fővonalon a metróban (szabvéj). Az egyetlen ébren lévő úr a sor végén számítógépezik, a dundi hölgy meg a vaku villanására ébredt csupán meg egy pillanatra.

A kép címe: Hálni jár bele...
Helyszín: a New York-i tömegközlekedés
Időpont: bármikor

2010. november 2., kedd

Mamma mia!


Egy világjárta zenés előadásról, ami a New York-i Broadway tizenhatodik legtöbbet és legtovább játszott előadása, s amit már egy magyarországnyi néző látott háromezerhatszáznál is több estén s még mindig táblás házakkal játsszák, s amiben a legismertebb ABBA nóták viszik a darab cselekményét, s amire még maga az ABBA tagjai is vették a fáradságot ellátogatni mind a négyen (aki valamennyire is ismeri az ABBA történetét, tudja, mekkora horderejű esemény ez) - szóval a Mamma Mia! Broadway-musicalről semmi értelme nekem leírnom, hogy nagyszerű, profi, vagy hogy az előadás végén zeng a ház a tapstól, és minden este szétszedik a nézőteret a táncoló nézők a fergeteges finálé alatt, mert a világ legelismertebb kritikusai a világ legbefolyásosabb fórumain megtették már.

Sokkal inkább onnan illik megközelítenem a témát, hogy életreszóló élménnyel gazdagodtam magam is, amikor - kicsit magamra is gondolva - jóanyámat ezzel a színházi estével leptem meg születésnapján. És attól sem tartottam, hogy nyelvi nehézségek merülnek majd fel, mert amikor felgördült a függöny, és az első ABBA-sláger felcsendült, világossá vált, hogy azt a nyelvet mindenki érti. Még azok is, akik a bejáratnál fülhallgatót kaptak, hogy saját anyanyelvükön hallhassanak tolmácsolást az előadás alatt, mert még ők is levették azonnal a fülükről a tolmácsot.

Ami engem - a szülőmnek okozott örömömön túl - könnyekig meghatott, nem is csak a dalok hallatán megelevenedett zsenge ifjúságom vagy beteljesedett avagy zsákutcába rohant érzelmek emlékei, hanem az a fajta fegyelem és professzionalizmus, amit tanulságként hazavihettünk a színházból éjfélkor, amikor a patinás Winter Gardenből kilépve, dobogó szívvel és feltöltődött lélekkel bandukoltunk végig a Times Square éjszakai nyüzsgésén.

Úgy tűnik, a Winter Garden, a Broadway szívében nagyon jól tud valamit erről. Az ékszerdobozra emlékeztető épület majd egy évtizedig a Macskáknak adott otthont, majd immár kilencedik évadja az ABBA-világ lakja be. És ez a csapat kilenc éve naponta (néha kétszer is) végigviszi az amúgy bájosan banális történetet a mesterien adaptált ABBA-slágerekre fűzve azt. Bár persze igaz, hogy nem ugyanaz a gárda játszotta le a majd négyezer előadást, a rendszer az, hogy jobbára egy vagy több évadra szerződtetnek ide színészeket, akik „CSAK” három-négyszáz előadást termelnek ki a Broadwayn a sorozatból. Egy zárt kört alkotnak, a dupla szerposztásokat, a cseréket és minden egyéb változtatást adott évadon belül egy szereplőgárdából, úgynevezett cast-ből oldanak meg.

Foghatnánk arra tehát a precizitást, azt, hogy minden mozdulat és hang illetve gesztus a helyén van - nem körülbelül, nem majdnem, hanem pontosan ott, ahol s ahogyan kell. Se nem erősebben, se nem gyengébben, hanem a helyzetnek megfelelően. De nem a sokszázas szériák rutinja játssza profi szinten az előadást a színpadon, hanem a fegyelem. Azt hiszem, utoljára ekkra kölcsönös tiszteletet és egymásra hangolódást, egymásra való odafigyelést két, a színpadon élő színész között akkor láttam, amikor egy drámában Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula jelenete zajlott épp a színen. És minden színész egyenként is sokszáz előadáson is túl nagyon jól tudja, hogy ez az este sem lehet unalmasabb és elnagyoltabb, mint a másik, mert a nézőtéren olyanok ülnek, akik a világ valamelyik távoli részén hónapokkal ezelőtt lefoglalták széküket, hogy ma este itt lehessenek izgalommal telve és a világvezető zenés darabnak kijáró elvárásokkal felvértezve, miután egy Romániában minimálbérként nyilvántartott összegnek megfelelő dollárért jegyet váltott a színházba.

Azt is hallottuk már eleget, hogy könnyű a Broadwayn sikeres előadást csinálni, mert a föld alatt is pénz van. És én - ha már bejártunk az ódon falak közé - biza neki estem felkutatni azt a pénzt. És figyeltem, hol jut akkora szóhoz a pénz a Mamma mia!-ban. És el kellett ismernem: semmi sem drága itt, csak praktikus. Minden ötletesen és végtelenül egyszerűen van megoldva. Nyilván, eszméletlen technika áll minden mögött, de gyorsan hozzáteszem, hogy ez a technika már odahaza sem különösen ismeretlen vagy elérhetetlen vagy megfizethetetlen. Mert a konklúzió megint csak az, hogy nem a technika pénzbeni értéke, ami kirobbantja a sikert estéről estére, hanem a minden mögött meghúzódó fegyelem és egymásra való odafigyelés, az egymás munkája iránti végtelen tisztelet s a néző, a színpad iránti zsigerből jövő alázat. A csapatmunka az egyéni törekvésekkel szemben.

Olyan nagy szeretettel gondoltam mindvégig az én drága otthoni színészeimre, barátaimra, akik oly sok kellemes élményt nyújtottak nekem az évtizedek során, és akiknek köszönhetően egy életre a színház szerelmesévé lettem. És eltöprengtem, mi az, ami a pazar előadás közepette mégiscsak hiányzik nekem ott, a világ közepén, a Broadway szívében, a nambörvan kortárs musical feledhetetlen két és fél órája alatt.

A kapcsolat hiányzik. Az előadás velem való kapcsolata. Amihez engem odahaza hozzászoktattak. Hogy nekem játszanak. Hogy én is részese vagyok, értem történik az egész ott a színpadon, velem akarnak ezáltal valamit közölni.

A Winter Gardenben egy tökéletes, pontos, hibátlan előadást láttunk. Magas szintű kivitelben. Zajos sikert láttunk. Azt, hogy táncolva ünnepel a nézőtér a finálé alatt. De noha az egész termet beterítette az ünneplés és a siker, a Mamma mia! mégiscsak mindvégig a színpadon maradt.
Bár lehet, csak én érzem másként, és csak ennyi lenne a feladata a színháznak...

New York, 2010 november 2.


video

2010. november 1., hétfő

Egy kép / Halottak Napja New Yorkban - Halloween


A Halottak Napja New Yorkban, azaz Halloween. Tulajdonképpen egy hétig tartó jelmezbál parádéban való kicsúcsosodása. Idén a legnagyobb sikert a már elcsépelt Dracula és fogoly-kosztümök helyett a chilei bányász, a pápa és a bíborosok és a Tiger Woods jelmezek aratták. Több, mint három és fél órán keresztül sorakoztak fel a többszázezres tömeg színe előtt a 6th Avenue-n Greenwich Village teljes hosszában a felvonuló halloweenezők.

A kép címe: Halottak Napja New Yorkban - Halloween
Helyszín: Greenwich Village
Időpont: 2010, október 31.

2010. október 27., szerda

Egy kép / ...ki jól végezte dolgát


Ma, aki a parton szembejött utánam fordult, vagy meg is szólított. De nem kizárólag szépségem és csinos testfelépítésem ejtette rabul a tekinteteket, sokkal inkább az a 30 faktoros napolaj, amit tegnap kaptam Timitől, hogy majd fújjam be magam, ha napozok. Az ominózus szer ugyanis olyan erős, hogy ahol befújtam, fehér maradt a bőröm. Márpedig én ilyen kence-fújásokban eléggé felületes vagyok, aminek az eredménye az lett, hogy csíkos lettem, mint egy szégyenlős zebra. Próbáltam ma helyrehozatni a nappal a tegnapi tévedést, de nem jártam sok sikerrel, viszont a tegnapi piros ma még veresebb lett rajtam, és már a hamburgeres is kijött a bódéjából, hogy szemügyre vegye a testem.

Nem akartam kötekedni a trópusi nappal, elültem hát, egy Wodehouse regénnyel árnyékban röhögni (ahol újabb s újabb társalgásra kész túrista keveredett közelembe). Végül azonban elkísértem utolsó útjára a mai napot. Még mielőtt elbújt volna az öböl vizében, el is kaptam.
Ezt mutatom meg ma. Magamat semmiképp...
A kép címe: ...ki jól végezte dolgát
Helyszín: a Mexikói-öböl
Időpont: 2010 október 26.

2010. október 26., kedd

Egy kép / Nyaralni mentem


A címe: Nyaralni mentem. Időpont: 2010 október 25. Helyszín: ott, messze délen

2010. október 15., péntek

Egy kép / Esti csúcs


Az őszesti hangulatban az Avenue of Americas névre keresztelt 6. Sugárúton kaptam el a holdat, amint épp leszállt az Empire State tornyáról.

A kép címe: Esti csúcs

Helyszín: Midtown Manhattan
Időpont: 2010 október 13.

2010. október 13., szerda

Pont időben


Mielőtt megérkezett volna, vettem anyámnak egy egyszemélyes levegőágyat, mert úgy gondoltam, hogy ágy mindenképpen kell, ha már valaki ellátogat hozzám. És ha az a valaki ráadásul éppen az én derékfájós szülőm, miért is ne egy kényelmes levegőágyon altassam?... Az sem véletlen, hogy egyszemélyest vettem. Anyu ugyanis azok közé tartozik, akik nem haladták meg az „egyszemélyes” - mint fogalom - dimenzióit, másrészt mert New Yorkban olyan drágán mérik a lakteret, hogy nem engedhetem még meg magamnak, hogy fellengzős módon fekhelyekkel telepítsem be kis lakomat. Az ágy azonban minden valószínűség szerint megszerette a helyet nálam, mint ahogy jóanyám is a kényelmes fekvést, és terjedni kezdett. Fellapoztam a csatolt használati utasítást, amelyből élénk érdeklődés közepette olvashattam, hogy az ágy semmilyen állapotában sem alkalmas étkezés céljára (nem ehető...) és hogy semmi szín alatt nem javallott szúrós és éles tárgyakkal való bökdösése sem (mert kipukkan). Emellett arra is külön felhívják a figyelmet, hogy kétszeri-háromszori alkalom után majd még kell bele fújni, mert valamennyit tágulni fog. Ebből a huncut mondatból nem sejthettük, hogy az ágy mesebeli kisgömböcként fog majd rajtunk felülkerekedni. Előbb csak - az első nap pontosan rásimuló - barna-drapp csíkos lepedő pattant le róla, aztán ügyesen kezdett terebélyesedni. Anyu már keresztbe fekve is békésen el lenne rajta, ha szeretne különféle irányokban nyugovóra térni, és nem lenne olyan makacsul a szokásokhoz ragaszkodó, aki minden éjszaka csak ugyanabba az irányba szeret lefeküdni, ha erre egy mód van. Az ágyunk napról napra szemmel láthatóan szélesedik, és már magasabb az éjjeli szekrénynél is. Szóltam anyunak, előigyázatosan forgolódjon éjszaka, mert nagyot esik, ha lefordul a felmagasodott ágyról. Az ággyal szemben a fotel, amelyben üldögélve az ágy feletti falon a tükörben a szatmári tűzoltótornyot látom, és a tükör mellett a falon egy másik fotó juttatja eszembe távoli kisvárosomat és azt az esti sétát Arnold barátommal a Kossuth-kert csónakázó taván himbálódzó teliholdat levadászni indulván.
Anyám meg ott ül az ágy tetején a barna-drapp csíkos ágyneműben. Van abban, ahogyan ül valami kaján diadalittasság, mint akinek legfontosabb erényei közé tartozik a levegőágyak gyarapodása. Ott ül, és néha egy pillanatra leteszi a sudokut, és a szemüvege fölül rámnéz, és érdeklődéssel fürkész.

Egy intenzív, New Yorkkal való ismerkedési periódus kellős közepén vagyunk. Három hete a városalapítás színhelyeitől indultunk el érkezése másnapján, és már eljutottunk Manhattan felsőbb részeire is hosszas csavargásaink közepette, Queensben pedig úgy jár-kel az édes, mintha világéletében itt élt volna. Nem állítom, hogy nem volt frászom, amikor legelőször magára hagytam a Jackson Heights-on munkába menet, és elmagyaráztam, innen hogyan jut majd haza. Erre még munkatársaim is jól rátettek:
- Normális vagy te??? Három nap után ott hagytad anyádat Jackson Heights-on??

Aztán kiderült, nekem volt igazam, mert noha órákkal később, de anyu sikeresen hazaért. A késés is csak annak volt betudható, hogy bejárta a könyékbeli üzleteket, hogy az árbéli különbségeket felmérje a zöldségeseknél, és hogy a húslevesbe való zöldséget, na meg a zellert a legjutányosabban vásárolja meg. Ma már azon sem döbbennek meg a munkatársaim, ha elmondom, hogy anyus valahol a Rockaway Beach-en sütteti magát az óceán partján, és a minap egy tizenkét éve itt élő magyar asszonnyal is eszmecserét folytattak New Yorkról az 53-as buszon, és anyu őt is büszkén felvilágosította arról, hogy ez a busz igenis a tengerpartra jár. Mások is igyekszenek vele szóba elegyedni, főleg a Queen’s University feliratú - amúgy még otthon túrkált - melegítője ürügyén, de ezeket anyu figyelmen kívül hagyja, legfennebb németül szól oda:
- Ich verstehe nicht!

Egyszer tévedt csak el, de erről később szereztem tudomást. Amikor darált húsért indult el a szupermarketbe és a százharmadik utcában kötött ki. De végülis estére, mire én hazajöttem, ő is hazakerült, és a levegőágyon pihentette elfáradt lábait ujjongva újságolva nekem kalandjait. Időközben elkészült a New York-i személyigazolványa is - hamarabb, mint az enyém, és még a postásunkra sem kellett miatta várni - és ezt nyakába akasztva sokkal nyugodtabban vagyok, hogy akárhonnan is hazakeveredik előbb-utóbb.

Délelőttönként néha ott ül a mind magasodó ágy tetején és valamelyik otthoni barátnőjével csacsog, és csivitelve osztja meg tapasztalatait New Yorkról:

- Te, Erzsi, ha látnád... Ezek beszélnek magukban. Be van dugva a fülük, és beszélnek magukban. Mindenki beszél magában. És örülnek. Mindenki mindig örül. Ha magában van is. És esznek, te Erzsi, mint a lovak. Zabálnak. Leülnek és esznek. Akárhol. Ezeknek mindegy. Mindenki eszik. A telefonon csüngenek. Esznek. Kifekszenek a parkokba meg a padokra az utcán, te hallod?... Én jól hallak, mintha itt lennél... Te Erzsi, itt MINDENKI AZT CSINÁL, AMIT AKAR! - vonta le jóanyám a konklúziót, amit velem is megosztott, amikor a sudoku fölül átnézett rám a fotelbe.

És, ahogy gondolom, Erzsi néni is, úgy én is messzemenően egyetértettem anyu következtetéseivel a nyújorkiak habitusát illetően. Öröm hallgatni gyermekes leplezetlen büszkeségét, amikor így fecseg a telefonon:
- És hallod?... Washingtonban voltunk a múlt nap, azért nem hívtalak. Repülővel. Én itt ingyen utazgatok mindenfele. És két hét múlva meg Floridába megyünk a kisfiammal. Megnéztem, hol lakik Obama. Hát, szép az a ház, a Fehér Ház, tudod... De a Capitolium, az! Na AZ szép. Olyant te még nem láttál, te Erzsi. És mi bementünk!

Ennek a története egy banális helyzetre vezethető vissza, mert eszünkben nem volt, hogy mi az amerikai törvényhozás gigantikus fellegvárának közelébe is juthatunk, amikor reggel a kávé mellett ücsörögve az erkélyen megkérdeztem anyut:
- Nem esik az eső - nem megyünk el Washingtonba?

Anyu pedig egy percig sem vonakodott, hanem előrántotta a szép ruháját és megkérdezte, hánykor indul az első gép. Végülis a levest este is megfőzheti, amikor hazarepülünk a fővárosból.
- Induljunk!

Washington DC-ről nem sokat, mondhatni semmit sem tudtam turisztikailag és közlekedésileg sem. Noha tanulmányaim egy részét ott folytattam még év elején, soha nem érdekelt annyira, hogy a reptéren és szállodai szobámon is túl is igyekezzek feltárni. Ez a cirógatós őszi reggel azonban pont olyan volt, mint ami egy ilyen bájos és unalmas mesterséges kisváros felfedezésére kellőképpen alkalmas. A DC-t tulajdonképpen szabályos négyzet formájában Marylandből és Virginából csippentették le, hogy adminisztratív központot csináljanak belőle a mind gyarapodó föderációnak. Amikor a belváros szívében a reptéri vasútról leszálltunk - amelyen egy széles mosolyú portorikói kalauz is megpróbált békésen kávézó szülőm kegyeibe férkőzni - nyilvánvalóvá vált, hogy minden lényeges sétányi távolságra van, vétek lenne ilyen kellemes napsütésben metrókra szállni vagy túristabuszokra. Anyu amúgy is jól bírja az iramot a hátán hordott évtizedek és ledolgozott munkaévek dacára is. Amikor első csavargásunk képsorát osztottam meg munkatársaimmal, elképedtek:
- Ezt egy hét alatt gyalogoltátok be szegény anyáddal????
- Óh, nem. Dehogyis. Ezt első napon csavarogtuk be...

Talán amiatt ennyire döbbentek, mert a séta, mint fogalom, igencsak megfoghatatlan számukra, és sok itt élő ember számára a város csupán a munkahelytől hazáig vezető utat jelenti, míg anyus már első nap becikkcakkolta velem a város jó részét, és mindmáig készségesen feszül neki minden maratoni csavargásunknak, amikor csak az én időm is engedi.

A Legfelső Bíróság épülete előtt éppen a melegek házassága és a háború ellen tüntettek. Volt, aki hatékonyan igyekezett kihasználni itt töltött idejét, és egyszerre több panóval is felvonult, aszerint, mi fáj neki leginkább. Amikor egy az iszlám mellett tüntető csoportot is elhagytunk, anyus jelezte, hogy ideje lenne megtalálnunk, ezek a vendégszerető fővárosiak hol helyeztek el nyilvános illemhelyeket ennek a rengeteg túristának. A „Visitor Center” irányjelzői a föld alá mutattak, elindultunk, hát lefelé a lépcsőkön. Anyu ment elől, és mire utolértem, egy tiszt motozta, és próbált kommunikálni vele. Nem lepett meg, hogy mindenfelé csak átvilágítás és motozás után lehetett menni, az amerikai paranoia anyusnak sem meglepő már. És azt is türelemmel fogadta, hogy ha pisilni is csak így lehet, essünk gyorsan keresztül rajta, csak mehessünk a megkönnyebbülést jelentő kis helyiségek felé mihamarabb. Csak a kézmosást követően döbbentünk rá, hogy a hely, ahová pusztán szükségleti okokból tértünk be, tulajdonképpen a Kongresszus épületének alagsorában van, és lényegében benn találtuk magunkat a patinás és pazar épületben. Hosszasan mulattunk ezen, de ha már így esett, bejártuk az egészet. Ehhez ruhánkra ragasztottak egy vonalkódos kártyát, és utunkra eresztettek a palotában. Mindenki kedves volt hozzánk, mintha valami fontos kelet-európai delegáció lennénk, azt is elmondták, hogy ha akarjuk, igényelhetünk olyan kártyát, amivel az ülésterembe is bemehetünk a szünetben, hogy kedvenc kongresszmenünknek „ azt mondjuk,HI! Vagy bármi mást, amit csak akarunk”... De nem akartunk. Főleg, hogy anyu a romániai nyugdíjrendszerről szeretett volna kimerítőbben értekezni érdemben valakivel, de leginkább azokkal, akik nem ebben az épületben tanácskoznak, hanem valahol Bukarestben. De ez más lapra tartozik. És mindenki csak örülhet, hogy arra a beszélgetésre nem kerülhet sor.

- Mama! - borultak kollégáim jóanyám nyakába, akármerre is mentünk. Anyám meg élvezte ezt a kiváltságos helyzetet, amiben kollégáim részesítették a New York-i reptéren induláskor és érkezéskor is.
- Nagyon ölelgetős itt mindenki - jegyezte meg, és siettem kijavítani: egyáltalán nem azok, éppen ezért számomra is kellemes meglepetés, hogy ezek a felszínes emberek most széles mosollyal és szélesre tárt karokkal ölelgették édes szülőmet akármerre is térültünk-fordultunk. Anyám pedig valósággal fürdött a kényeztetésben, a sokszínű társaság szeretetteljes fogadtatásában. Leellenőrízte az „Üdvözöljük New Yorkban!” magyar feliratot is a bejáratnál, és elégedetten könyvelte el, hogy mégiscsak jó hely ez a New York. És én jó helyre kerültem.
- Pont időben jöttél el, fiam - tette hozzá kesernyésen de elismerően.

New York, 2010 október 13.

2010. szeptember 25., szombat

Isten hozta, Amerikában, Miss Suzie!


Minden jó, ha jó a vége alapon alakult anyu első tengerentúli útja is. Meginterjúvolnám és kifaggatnám, mit látott, mit érzett, de az időeltolódás, és a hetek óta való nem alvás, feszültség megtette a hatását, no meg az amerikai biztonsági rendszeren át becsempészett szatmári pálinka is, és anyu két mondat közt imént váratlanul elaludt. Az utolsó mondatot igazából már nem is tudtam, hova tenni.
A Delta gépe másfél órás késéssel indult ki innen, és Igor - mint egyesre lefokozott gyenge hurrikán - dobott rajta még egyet, s ezzel együtt Budapestről csak félórás késéssel indult vissza - immár anyustól, és a tervezettnél 10 perccel korábban ért ide.

De anyu nem. Mármint anyu is ideérkezett, de az érkezést követően majdnem két óra múlva bukkant csak fel az Immigration felőli egyirányú folyosón kis kufferjaival egykedvűen, mintha csak Géresre érkezett volna meg egy vacak buszozás után.

Megtudtam, miért legutolsóként jött ki az ezt megőlőző harsány dominikai járat és a budapesti járat vegyes utazóközönségének levonulása után jóval, amikor már azt fontolgattam, valakit sürgősen felhívok, látta-e felszállni egyáltalán erre a gépre, s remélem, nem Kuala Lumpurban van most, és hangoskodik a beléptetési tisztettel. Történt ugyanis, hogy a szemfüles Bevándorlási - és Határvédelmi Hatóság szemfüles emberei két embert választottak ki a 200-ból szúrópróbára és motozásra. Egyik anyu volt.

Most, amikor kicsomagolt, összetettem a kezem, hogy a vámos felületes munkát végzett - valószínüleg ezzel hatalmas feketelikat öklözve a belbiztonságunk derűs azurkék égboltjára, - mivel nem nyúlt mélyebben a táskába, ahol pástétomtól kezdve grízig és házipálinkáig meg Tokaji Aszúig minden előfordult, még nokkedliszaggató is...

- Csak nem gondoltad, hogy nem hozok! - vágta rá anyám méltatlankodva, amikor eszébe juttattam, hogy ide tilos bármit behozni, ami jó lehet. Mert az rossz lehet. Legalábbis ez a mentalitás. Mint ahogy azt sem tudta soha lenyelni, amit a konzulátuson tett látogatása előtt elmagyaráztam neki a vízumkérelmek elbírálását illetően. Tudniillik Amerika abból indul ki, hogy minden vízumkérelmező potenciális bevándorló, tehát nem jár neki vízum. A kevés kivételnek adnak. És noha én csak a konzulátusi honlap cirádás sorait idéztem anyunak anno a telefonban, a reakciókat nekem kellett elviselnem, és mint már korábban céloztam rá, anyu, ha kihozzák a sodrából, nem mindig jólfésült modorú.

A két órás hazautat a reptérről az őt ért megpróbáltatások dacára is hősiesen viselte. Igaz, mindig készültségben volt, hátha most kell leszállni, de megnyugtattam, addig még sok van. S rendesen be is esteledett, mire hazaértünk s a vihar is előhozakodott.

New Yorkkal kapcsolatban két hangadó kijelentése volt, az egyik arra irányult, hogy ez a túlméretezett világ nem neki való, s a másik meg a Queens Bulvárra lelépve a járdaszegélyről és átfutva a piroson a két bőrönddel, hogy: “Elég retkes város eddig ez a New York...”

Ha valamitől tartottam, akkor anyám eféle kijelentései, amelyek remélhetőleg mégsem fognak majd semmiféle bélyeget nyomni itt tartózkodására. És abban is bíztam, hogy röpke ittléte alatt nem akar majd rendet teremteni New Yorkban. Bár, némi aggály mégis csak megkörnyékezett, amikor másnap a Battery Parkban sétálva egy előttünk szemetelő fiatalemberre mordult (magyarul):

- Ez a ló! Csak úgy leeresztette a kezéből a szemetet. Azt hiszi, nem látom… Mert mindjárt belerúgok!

Örültem, hogy a fenyegetés csak elviek szintjén maradt, és nem került tettlegességre a sor. Estére már azt is tudta, hogy nem négerezünk fennhangon, nem röhögjük szembe az embereket, akik magukban beszélnek és azt is, hogyan kell a Metrocardot kezelni. Bár, még izgulok, hogy a buszon egy hosszasan telefonálót vagy pánikszerűen esemesezőt megrovásban részesít, azt sem szeretném, ha bármennyire is megváltozna ez után a beteg világ után. Merthogy elértük azt, hogy a sok beteg közt az egészségeset vagyunk hajlamosak betegesnek láttani önmagunk védelmében…
Erről jut eszembe… Kérdezték sokan, miért nem irattam neki tolókocsit az utazásra, mint ahogy a fél budapesti járatot tolószékben hozták ki, de nem mert minden magyar nyomorék, hanem mert rájöttek, hogy így nem kell feltalálniuk magukat, csak viszik őket, soron kívül, és hamarabb szabadulnak. S azt válaszoltam, hogy azért nem, mert utáltam volna, ha anyám első amerikai érkezése tolószékben történik... Most akkor nem mutogatnám a képeit... Így meg büszke vagyok rá, mert noha szétcincálták a hetekig gondosan csomagolt kis poggyászát, de magában járta meg a tekervényes beléptető utat - életében először! Amikor ezt elmondtam neki útközben a hatvanas buszon, egy pillanatig eltöprengett, és helyeslően semmit sem szólt.

Ma, amíg dolgozni voltam futárfiú érkezett és egy bokor virágot hozott neki. “New York város LaGuardia repterének nagy családja sok szeretettel üdvözli Amerikában Miss Suzie-t!” - liratú díszkártyával. A pazar csokrot este láthattam én is hazajövetelemkor, a nemrég megüresedett háromliteres uborkásüvegbe állítva ügyesen - vázánk ugyanis nincs a lakásban. Még a futár érkezése előtt jobbnak láttam lelőni a poént, és felhívtam odabentről szülőmet, hogy korábbi tiltásom ellenére most mégiscsak nyisson ajtót annak a szerencsétlennek, és semmiképp se fújja le hipóval, mert nem gonosz szándékkal érkezett hozzánk, hanem fontos megbizatást teljesít.

Hát, itt van most a pont, mert most én is elalszom hirtelen.

Köszönöm, hogy izgultatok érte. Itt van, jól van. Alszik. Azaz időt állít át magán.

Jó éjt nekünk és jó reggelt odaátra!
Art
New York, 2010 szeptember 22-24.

2010. szeptember 16., csütörtök

Vihar és tornádó New Yorkban csütörtök este


Ez a kép nem egy sci-fi illusztrációja, hanem a mai este során készült, amikor New Yorkra egy példátlan erejű, nagy sebességgel mozgó, tornádóval megspékelt vihar csapott le. A szél 122 mph sebességgel rontott ránk, ami egy 3-mas fokozatú hurrikánnak felel meg.
A vihar egyik percről a másikra robogott végig elsősorban Brooklyn és Queens városrészein.
A város azóta is meg van bénulva, beállt a közlekedési káosz, az utcákon nem lehet közlekedni a kidőlt fák miatt. Eddig egy halálos áldozatról tudnak, sok helyen áram sincs.
A fotó Paul Szynol képe, és a NY Times honlapján látható egyéb, ezekben a percekben készült fotókkal.

A videót pedig egy brooklyni fiú készítette, a Fox News-ban fel is hívták élő adásban. Félelmetes...

Az utcáról csak tülkölés és szirénázás hallatszik, a kocsisor meg mozdulatlanul áll.
A reptérről - szolgálatból szemlélve - az egészet, még izgalmasabb volt. A monitoron hirtelen felbukkant viharcsík hihetetlen gyorsasággal közelített, és egyszer csak nem lehetett többé kilátni sem az ablakon. Nem csak az utakon, de a reptereken is van csúcsidő, és ez éppen az volt. A vihar idején akkora repülőgépsor tolult fel a kifutókon, illetve orakozott fel leszállásra, hogy a hatóságok elrendelték minden New Yorkba induló járat órákkal való késleltetését, amíg a forgalom a helyszínen és a város légterében valamelyest nem normalizálódik.
De már itthon vagyok. Egészben.
Amint a kinti káoszt elnézem, sokan nem jutnak ma haza...

Egy kép / Hotel

Horrorfilmbe illő, de valami mókás Rejtő Jenő adaptációban is nagyszerűen megállná a helyét ez a szebb időket is megélt egykori matrózszálló a kikötő szomszédságában. Esténként, ha csendben fülel az ember, megelevenedik a táj, kacaj és mulatás hangja szűrődik az éjszakába, zongora és szájharmonika...
De ez már csak fantázia.

A kép címe: Hotel

Helyszín: Chelsea,
Hudson River Park

2010. szeptember 13., hétfő

Anyám és a diplomácia


Derekasan bevallom, hogy Miss Pery teljesen jogosan vont volna felelőségre, hogy mit kasmatolok szürke Hanes alsónadrágban röviddel hajnali három óra előtt a házunk Hillyer Streetre néző jólápolt főbejáratának bádogtetején, közvetlenül az ő nappalijának ablaka alatt, amennyiben épp nem az igazak álmát aludta volna. És ha már a vallomásoknál tartok, azt is be kell ismernem, roppant boldogan nyugtáztam, hogy Piroskánk nem tart fegyvert a főbejárat bádogtetején át betolakodók elleni önvédelem céljából, mint Miss Dietrich, aki szintén nyolcvanon túl vett maga mellé vadászfegyvert az ablakára tóduló galambok és japán fotóriporterek ellen.

Tisztában vagyok ugyanakkor vele, hogy Miss Pery akár a maga javára is fordíthatta volna az esetet, és suhanc barátnőinek, akik még csak hetven vagy nyolcvan évesek, és tátott szájjal hallgatják sokat megélt barátnéjuk kalandjait afrikai vadásztörténetektől az ablakon át éjszaka beszökkenő nyalka fiatalemberekig, lelkesen újságolhatta volna, hogy lám, hozzá még mindig próbálnak éjszaka titokzatos lovagok beszökni az ablakon... Az pedig már kevésbé érdekel bárkit is, hogy én mennyire nem vagyok nyalka, titokzatos és főleg nem lovag. Sokkalta inkább egy az éjszaka nyugalmában szürke alsógatyában a szendergő kertváros békéjének oltalmában osonkodó félkegyelmű. Arra gondosan vigyáztam, nehogy kizárjam magam, de így is elgondolkodtam rajta, mit is mondhatnék egy éppen arra járó rendőrjárőrnek, ha rákérdez különös megjelenésemre - de szerencsére ez nem kellett, hogy bekövetkezzen. Teljesen szárazon mégsem úszhattam meg, mert a sarki latin diszkó felől a Queens Bulvár vakító fényéből egy imbolygó - és messziről is pacsuliszagot árasztó - úriember alakja bontakozott ki. Nem örültem, hogy neglizsében kell fogadnom köszönését, de illedelmesen viszonoztam azt, és igyekeztem az ingemet a hónom alá csapva vissza a ház felé, mert a végén mégsem érek be a hajnali műszakomba, s akkor teljeen felesleges volt ez az egész történés. De az illuminált fiatalember nem hagyta annyiban. Eltökélt szándéka volt ugyanis, hogy ami érdekli, mindenképpen megtudakolja valakitől, és mivel túl sok erre alkalmas lény nem tartózkodott éppen a közelben, érdeklődése célpontja változatlanul én maradtam.

- Hol van itt a kupleráj? - bökte ki végül tárgyratörően, mellőzve minden amerikai körülményeskedést, mintegy jelezve a dolog sürgősségét
- Nem tudok róla, hogy lenne - feleltem kurtán - Ez egy jó környék... - tettem hozzá kissé jelezve megbántottságomat.
- Azt látom - nézett végig rajtam a figura, aztán ennyiben maradtunk.

Az esti mosásom a hajnali szélben utcaszerte szétterített darabjai után kutatva akadtam még egy pár fekete pamutzoknira Frencsi, a francia szomszéd garázsa előtt. Utoljára egyébként éppen őt láttam bemászni Miss Pery erkélyén, méghozzá amúgy sem különösebben barátságos felesége szeme láttára. De ebben semmi filmbeillő vadromantika sincs, de még csak leányrablás sem, legfennebb börleszk. François ugyanis puszta emberbaráti szeretetből lovagolta meg az erkélyeik közötti korlátot egy tál francia túrótortával - ugyanis külön lépcsőházban laknak, és ahhoz hogy átmenjen Piroskához egy emeletet kell lemennie a lépcsőn, ki az utcára, bebocsájtást kieszközölni a mi bejáratunkon (ami Miss Pery nem teljesen vizslaszerű hallását szem előtt tartva, nem feltétlenül zökkenőmentes), majd fellépkedni egy emeletet a házi néninkhez, aki pedig olykor hajlamos keverni a nyelveket, és előfordul, hogy magyarul idomítja a franciát. Frencsiről sokáig azt hittem, tapló, de aztán rá kellett ébrednem, hogy ez a bűbájos úriember lényegében csak francia. Mint olyan pedig, angol tudása meglehetősen hézagos, így inkább kevésbé kommunikál idegenekkel. Amikor erre rájöttem, már ott lebegett előttem barátságunk megoldásának a kulcsa, mert csak egy raccsolással tarkított, orrban képzett „Franszüá”-t kellett mondanom, és a derék öregurat, aki a Bastille napján mindig kiteszi - jobb híján - az amerikai lobogót az utcafrontra, egy életre barátommá lett, és megnyílt, mint májusban a tubarózsák. Már csak nagyon kevés tartotta vissza attól, hogy örömujjongásban törjön ki, amikor elárultam bizalmasan neki, hogy Edith Piaf a mindenkori kedvencem, és hozzáfűztem, hogy „No, je ne regrette rien!” Azt persze, nem tettem hozzá, hogy ezzel a mondattal francia nyelvtudásom teljesen ki is merült.
François tehát alapvetően jó ember, amit bennem is azonnal felismert. Nem úgy, mint például a szemközti görög, a Mr Valamilyenpulosz (ezek mind puloszok), aki nem cáfolt rá arra az alapgyanumra, hogy tapló, és amikor új szomszédként odaléptem bemutatkozni hozzá, csak ennyit mammogott az orra alá: „No problem!” Bár magam sem gondoltam úgy, hogy bárminemű problémával járna, ha bemutatkoznánk egymásnak és elvétve köszönnénk is, ha már kénytelenek vagyunk minden nap legalább egyszer összefutni a ház előtt. És próbálkozhattam volna én Zorbával előhozakodni vagy bármilyen ógörög adomával, ezt a zselézett hajú gigerlit meg sem rebbentettem volna.

- Biztos benne, hogy erre nincs kupleráj? - balanszírozott vissza újkeletű latin barátom.
- Biztosak soha semmiben sem lehetünk, tudja...
- Magát meg kirúgták? - vágott közbe, miközben szélesen és ugyanakkor együttérzően vigyorogva mutatott a hónom alá gyűrt ingemre s a pár fekete pamutzoknira a kezemben.
- Ugyan! Dolgozni készülök.
- No hiszen! ...

Gondolom ez a bensőséges eszmecsere még sokáig eltarthatott volna, és bimbózó barátságunk újabb és újabb csúcsokat érhetett volna el, de dacolva minden bennem feltolult jóérzéssel, faképnél hagytam a már ellenkező irányba vonagló kéjéhes latinót.

Ezen a hajnalon, azon túl, hogy vajon sikerül-e idejében bejutni a munkahelyemre, egy dolog foglalkoztatott, hogy vajon mondanak-e a hiradóban valamit arról, hogy a bukaresti konzulátuson egy nyugdíjas szőke asszony randalírozott vagy netán szájontörölt egy tisztet. Jóanyámmal már napokkal azelőtt, hogy a konzulátusra utazott volna tisztáznom kellett néhány dolgot. A vízumkérelmet s az ehhez tartozó bokros nyomtatványokat töltögettem csendes odaadással, és próbáltam legjobb tudásom szerint nyilatkozni anyu terrorista múltjáról, kábítószercsempész aktivitásáról illetve arra a kérdésre is megválaszoltam, ami afelől tudakozódott, hogy szeretett szülőm rabolt-e el valaha is amerikai állampolgárságú (vagy egyéb) gyermeket. Aztán, hogy pontosabb képet vázolhassak fel a céltudatos kérdésekre, inkább felhívtam az illetékest, hogy személyesen is feltehessek neki néhányat az említett kérdéskörökből. Anyám egy pillanatig némán hallgatott, majd kifakadt:

- Arturka, nekem nincs időm most a hülyéskedésekre! Miért hívtál?...
Eleget bizonygattam, hogy márpedig ezek komoly és az amerikai védelmi rendszerben stratégiai információk, amelyek hiányával a bel- és világbiztonságon üthetünk rést, tehát válaszolni kell rájuk.
- Anya, követtél-e el valaha is agressziót amerikai állampolgár vagy egyéb állampolgár ellen?
- Igen! Az apádat egyszer felképeltem. De az nem volt agresszió, mert megérdemelte! És a hülye nem is amerikai...

Ezek után már csak reménykedtem, hogy jóanyám nem borogatja rá az asztalt valamelyik konzulátusi tisztre, ha valami olyasfélét kérdez, ami az ő meglátása szerint pimaszság. Márpedig, ha anyut kihozzák a sodrából, nem minden helyzetben talpig úrinő.

Ám, mivel a hiradóban egy hangot nem mondtak incidensekről, sem külhoni diplomatákat ért atrocitásokról, jobbnak láttam személyesen jóanyámat megkérdezni, milyen eredménnyel nyugtázhatjuk az amerikai diplomáciánál tett villámlátogatását. De már a beköszönéséből megneszelhettem, hogy a vártnál sokkalta gördülékenyebben zajlott a délelőtt, és az én sötétre sikeredett fantomképeimmel ellentétben, az édesnek csupa barátságos és rokonszenves emberekkel volt dolga.

És ez az egész eset úgy lobogott fel előttem, mint kellemes példa arra, hogy az embert rendíthetetlenül érhetik meglepetések, és ha egyszer arra adta a fejét, hogy New Yorkba költözzék huzamosabb időket erre a városra áldozni szűkre mért életéből, pláne szokja meg, hogy itt bármikor bármi megeshet az ember fiával. Meg az anyjával is, hogy kiterjesszük ezt a hirtelen kelt bölcsességet a konkrét esetre is, amikor majdan jóanyám beereszkedik a Kennedy felől a Nagy Almába, s ezáltal élete egy újabb izgalmas kalandjába. Már látom is, micsoda hangulatos kis elmés történeteket fogunk anyussal tető alá hozni New York-i üdülése idején, csak győzzük majd papírra vetni, és az utókornak említést tenni mindarról, ami ezután következik.

Egészen messzire jutottam el a fantáziálásokban és a Fifth Avenue-n késő este, és különösebb meglepődés nélkül, mondhatni egykedvűen és békés belső derűvel fényképezgettem a pálmafákat. Tudtam, hogy csakis provokáció lehet, és csakazértsem fogok azon morfondírozni, hogy a trópusi növények mi a búbánatot keresnek a Rockefeller Center sétányán. Épp a 47. utca sarkára értem, a Gyémánt Negyednek is mondott, ékszerkereskedők teljes arzenálját felvonultató üzletsorhoz, amikor három szolid fiatalember bukkant elém, és kissé szégyenlősen megkértek, fotóznám le őket együtt mindharmójukat. És be is álltak összekapaszkodva, szélesen mosolyogva és hálás pillantásokat vetve felém, amiért ezt a nagy szívességet most megteszem nekik. Mivel éjszakai tájfotózásra voltam ráállva, kis macerába került a gépet beállítani, ám ők ezt nem tudhatták, hanem, amikor arra számítottak, hogy lekattintom a gombot belevéve a Fifth Avenue és a Diamond District kereszteződését a legjobb képkivágással, szinte egy - természetesen begyakorlott - mozdulattal egyszerre mindhárman megfordultak, és hirtelen csak három csupasz hátsót volt alkalmam magam előtt látni. Annyira megrökönyödtem, hogy a gépet ki is kapcsoltam, mire egy lelkes drukker járókelő odasietett noszogtatni: „Hát miért nem fotózza?! Fotózza!... Siessen már!” ... De mire a gép üzemképes lett, a fiatalok már a sugárút túloldalán álltak körül egy másik járókelőt - valószínűleg ugyanazzal a kéréssel.

Na, tessék. Múltkor szétröhögtem a metrót, most meg újfent találok valamit New Yorkban, amin megrökönyödök... Tényleg nem vagyok igazi! De ami ennél sokkal fontosabb, alaposan meg kell fontolnom, merre viszem majd csatangolni a jóanyámat, mert egy-két ilyen incidens, és amellett, hogy valakiket nagyon felpofoz, engem sürgősen hazaparancsol a vadonból, mint az özvegy Baradlayné. Arról nem is beszélve, hogy most egy időre fel kell majd függesztenem a bejárati ajtónk feletti bádogtetőn való éjszakai kasmatolást is.


New York, 2010 szeptember 12.