2012. december 1., szombat

Életigenlés a világ végén


Egy három méter magas homok-hordalék buckán felkúszva kapaszkodtam az egykor volt tengerparti sétány, a boardwalk pillérjére. A hurrikán által lecsupaszított betonkarok kísértetiesen sorakoznak a teljesen erodálódott tengerparton, a víz már a lábakig ér, a partot teljesen elmosta. Három évvel ezelőtt honvágyó képem készült itt. Egy padon ültem a sétányon, és a gigantikus telihold alatt az óceánt bámultam, miközben messzire küldtem a csapkodó hullámokon s a Kennedy által eregetett repülőgépeken a hazavágyó gondolataimat. A telihold most is hatalmas. Épp csak előbukkant a Far Rockaway lakóházai mögül. Télen onnan, nyáron meg az óceánból kel. Abból a három évvel ezelőtti éjszakából már semmi sem maradt, esetleg a honvágy, ami beépült a New York-i mindennapjaimba, és megtanulok lassan vele együtt élni. Mert már abban is biztos vagyok, akkor sem lennék soha többet maradéktalanul boldog, ha New Yorkot itthagynám bármelyik pontjáért is ennek a bolondul nagy világnak. És ebben a fagyos mosolyú holdfényben ott fürdik most az egész pusztítás. Romokká tett otthonok sorakoznak ott, ahol még nyáron irigykedve néztük, hogyan nézik a teraszukról grillezés közben a napnyugtát a tengeren, sőt az is megfordult a fejünkben, hogy egyszer majd itt kell lakást néznünk, mert annál csodásabb nincs is, mint szembenézni az óceánnal a nap és az év minden szakában. Homok, rengeteg homok. Az utcák sivatagra emlékeztetnek, a rendőrségi reflektorok holdbéli tájat képeznek a jelenből, süvítő minden és félelmetes. A tenger homokhegyeket emelt helyenként, azokból a házakból, építményekből kirabolt tárgyak állnak ki, vagy azok darabjai. Egyik ház előtt bakelit gramofon lemezeken Walt Disney mesék és kislemez egykori nagy slágerrel. Felvenném, de restellem. Még én is el vigyek innen?... Holott tudom, azokat a lemezeket már nem fogja a gazdájuk sem használni, még akkor sem, ha rájuk bukkan itt az irdatlan nagy hulladékrengetegben. 


- Minket teljesen magunkra hagytak - cseng a fülembe a zsúfolt buszon hallott párbeszéd. Most a Rockawayre kijutni akár 3 órába is beletelhet, és az utazási körülmények embertelenek.
- Bloombergnek fel kellene ismernie, hogy nem csak Manhattan polgármestere, hanem a mienk is. - folytatja a szónoki hajlamú, munkából hazafelé, a félszigetre tartó férfi.
- Azt mondták, a híd helyrehozatala hat hónapig is eltarthat - vágja rá egy ideges beszédű asszony a metró vasúti hídjára utalva, ami a Jamaika-öblön keresztül a város kontinentális részét kapcsolja a Rockawayhez, és amit a vihar, mint egy orsó cérnát ügyesen feltekert önmagára, elvágva ezzel az egyik legfontosabb artériát a külsőség felé.
- Mert nem Manhattanben van - vakkantja a férfi - Ha Manhattanben lenne, már rég rendben lenne az is. Nekik csak négy napig nem volt áram, de nálunk?... Két hétig! Generátort kellett vennem ezerkétszázért. Amikor jelentkeztem kártalanításra az irodásoknál, azt kérdezték, volt-e árvizem. És mondom, hogy éppenséggel volt, de magukat nem az kellene, hogy érdekelje, hanem, hogy semmink se volt két hétig, se víz, se villany, se fűtés. Mi is emberek vagyunk! Alig ment el a vihar, itt is volt a hózápor meg a fagyás. 32 fok az fagypont. 32 alatt volt napokig! Ez kellene magukat érdekelje! És adtak 1250-et. Kifizették nekem a generátort, a többit meg majd én rendezem.
- Bloomberg és a bandája semmit se tesz értünk... Mi vagyunk a mostohagyermeke a városnak... - sopánkodik az asszony.
- Ez a gazember azt is megmondta Obamának, ne jöjjön ide, amikor az ide akart jönni felmérni a bajainkat. Azt mondta, ne jöjjön ide, mert ő nem ér rá vele foglalkozni! Pedig Obama törődne velünk. - hergeli magát mind jobban a férfi - itt volt Clinton elnök úr is. Én láttam, a Beach 61. utcában volt. Vagy húsz percig. Biztonságiakkal, fekete autóval, minden. Én láttam, mert a 62. utcában lakom. Az idejött, és az alapítványa pénzt adott Rockawaynek. Azok nagyon rendes emberek.

Két hete jártam itt először a vihart követően. Akkor Brooklyn felől szálltam buszra. Zsúfolásig tele volt a jármű, bevásárlásból hazatérő félszigetlakók. Utaznak haza a csillogó, ünnepre készülődő városból a sötétbe, a hideg, metsző széllel bélelt Rockawayre. Arra számítottam, magukba fordult, csendes embereket fogok látni csupán. A buszon azonban vidám csevegés folyt. Kipirult arcú emberek, egyszerű ruhákban, nagy bevásárló szatyrokkal mesélik egymásnak, kinek van, kinek nincs villanyárama és ki hol tart az újjáéledésben.
A busz lassan elhagyja a brooklyni külvárost és a nagy bevásárlók pompás kirakatait és fényeit, és az épségben maradt öbölhídon át beereszkedik a szürkülő pokolba. Mert azt gondolom, ilyen lehet a pokol. Por és mindenféle gyanús hordalék kereng a szélben, és az óceánba hulló nap is vörösebb szőnyegen vonul nyugovóra, mint szokott. A nyáron még árnyas fákat, piknikasztalokat és parkolót, játszóteret felölelő Jacob Riis Park egy városi szemétdombra hasonlít most leginkább. Hegyekbe összehordott házmaradványok, romok, törmelékek, életek, otthonok dirib-darabjai, mind-mind sok nagy dombnyi szemét. Ha a nap ellenfényében nézem onnan, ahol nyáron naplementét igyekeztem fülöncsípni, amint az öbölhídon Brooklynba csusszan át, hegyvidéket vélek látni. De a szomorú domborzaton nem fenyő terem, hanem kiálló gerenda-darabok és kredencajtók, autókasztnik a kiszökellések.
A Rockaway Park még sötétségben, de az NYPD reflektorjainak fényében kezd életre kelni a letarolt környék. A romok tetején, a viharverte házakon látni, merre és milyen erővel sodort keresztül a szökőár, hol s mennyi iszapot hagyott. Sok utcára is a tengertől a sétány fémkorlátjainak darabjai éktelenkednek a nemrég még szépen gondozott gyepen az egyik ház udvarán. Egy kupacban mindenféle lom. A tetején egy nő áll, mosolyogva beszélget szomszédjával, aki egy kidőlt tölgyfa alól éppen kerti díszeit próbálja épségben előásni.

- Itt van mindenünk ebben a kupacban - mutat a lomhalmazra az asszony, és felkacag - De tudja, mit? Élünk! - vidáman integet nekem, aki az út szélen bámulom elképedve a látványt és a nem várt derűt.
- Még annak örvendek, hogy nálunk nem törtek be. Fennebb már szinte minden házat kiraboltak a garázdák. Szemét emberek! Maga nem idevalósi, mert ismerném... - én meg helyeslően bólintok, de több szó sem igen jön ki a számon.
- Ne nagyon csatangoljon itt. Már sötétedik. A Rockaway nem biztonságos. Most nagyon nem az. Még itt, a Parkban sem.


Rockaway lényegében két világra osztható. A félsziget közepén a Queensből befutó Cross Bay öbölhíd kellőképpen le is osztja a szerepeket. Egyik oldalt a nagyon szegények és elesettek a Far Rockaway oldalon, míg emerre, a Rockaway Parkban a magasabb jövedelműek világa. Valahogy csak nem tudta még ez az inszisztens egyenlősködő amerikai mentalitás sem elegyíteni ezeket az embereket, és az utóbbi években még inkább elmélyült az ellentét alvég és felvég között. Egyedül Sandy nem tett lényeges különbséget, és egyöntetűen pusztított minden irányból. Az egykor volt buszállomás és metróvégállomás mindig nyüzsgő terére érek, ahol most is nyüzsögnek valami munkagépek. Sötét van, csak rendőrségi lámpák biztosítják, hogy az ember legalább azzal legyen tisztában, ki üti le adott esetben. A Kerri Hills Pub kicsiny ablakából halovány fény szűrődik a csatakos utcára. Mellette két összedőlt ház, még a fogászati rendelőnek sincs már meg a teteje, odébb meg egy nagy lyuk tátong az épület tetejének közepén, az ember hajlamos lenne azt hihetni, hogy meteor csapódott be.  Sandy nagy szaktudással emelte le a kis lapos ház tetejét is, aminek tulajdonosát nagy kézzel írott plakáton biztosítják a szolidaritásról a népek: „Yana, sosem vagy egyedül!”
Benyitok a kocsmába, ahol tavaly nyár óta se fordultam meg. Valami generátorról morgó-működő fényforrás melegében üddögél néhány jóravaló ember poharazva.

- Mindenféle népek jönnek itten nézegetni, nincsen nekünk elég bajunk... - morog fennhangon az egyik bozontos fejű.
- Én máskor is jövök ide... - szalad ki a számon, de azonnal az jut eszembe, nem vagyok alkalmas pillanatban egy amúgy sem nagyon bratyizó környéken. De akkor a pultos, akinek a nevét legutóbb sem jegyeztem meg - ez pedig amerikai körökben meglehetősen öreg hiba - odaszól a másiknak ezzel mentőövet vetve elém:
- Ő máskor is jön ide, hagyd, Jim, üljön le - int felém - de közelebb a fényhez, ennyivel kell beérnünk... Étellel sajnos nem szolgálhatok.

Megköszönöm, majd folytatja is:


- Ott ült maga, emlékszem, és Calvinnel diskuráltak a nyáron.
- Tavaly volt az.
- Az már mindegy. 
- Mindegy - hagyom annyiban - Calvin járt-e erre mostanság?
- Abbiza’ nem nagyon - mondja a bozontos.
- Valami baja lett talán a viharban?
- Mi azt már nem tudhatjuk. Amikor tavaly az Irene kipakolt itt bennünket, utánajött a családja Jacksonból és elvitték magukkal Mississipibe - meséli a pultos.
- Legalább nem érte meg itt ezt a rontást - így a bozontos.
- Elfordult az Isten tőlünk - büffenti oda a másik asztaltól az egyik drámaian.
- Isten nevét hagyd ki a disznóságokból, cimbora... A város hagyott cserben bennünket. Az emberek az irodában. A polgármester - magyarázza a pultos.
- Jönnek itt nézelődni - fortyan fel ismét a bozontos - mint az állatkertbe. Hoznak valami rongyokat, lefényképezik itten magukat ezekkel a csórókkal, oszt szedik is a sátorfájukat. 
- Mi meg itt maradunk a nyomorunkkal.
- ... mert ha Isten elfordult volna, mi se lennénk itt. De itt vagyunk - zárta rövidre a pultos, és magának is töltött egy pohárba, és leült az egyik asztalhoz. 
- Maga hol is lakik? Queensben lakott tán, amikor itt járt... - kérdi felém fordulva.
- Manhattanben, a Lower East Side-on - mondom halkan, nehogy ezzel is magamra vonjam bárki haragját ebben az ínséges pillanatban a nagy romlás kellős közepén.
- Akkor maguknak is kijutott a szórakozásból, mi?...
- Feljött a víz a szomszéd utcáig. Az ablakomból láttuk is. Mint a két robbanást is a ConEdisonnál. Sötétbe is borultunk gyorsan. Napokig.
- Itt most is sötét van, de én biza, nem cserélnék magukkal ott... Az nem nekünk való világ... 

Gondolom, a világ nagy dolgai felett való hol hevesebb, hol mélább elmélkedés még jó sokáig eltartott, de akkor indulnom kellett hazafelé. 

- Menjen fel a kinti útra, a busz most nem jön be eddig - mutatta az utat a kocsmáros.

A sötétbe borult kis utcákon baktattam a megjelölt út felé. A sötétben gépek jöttek-mentek, a járdán egy-két ember is matatott a törmelékek között. 

- A buszt keresi? - kérdezgették tőlem - Nem jön be ide, menjen ki oda a fényesség felé...
- Hol áll meg?
- Ahol akarja. Csak integessen a sofőrnek valahol, ahol van annyi fény, hogy lássa magát.

A sötltben és a törmelékhegyek közt lavírozva nem nagyon ismerem fel a helyeket, ahol járok, derengő fény irányába megyek. Ingyenkonyha és a Vöröskereszt segélysátra ereget barátságos illatokat a kanális szagú estébe. Jó löltözött fiatal latin férfi pattan elő a sátorból egy karton tisztítószerrel és egy megpakolt fekete zsáknyi élelemmel, és kajánul, elégedetten vigyorogva leinti a buszt, és maga is felszáll. Harsányan újságolja a szintén latin sofőrnek, milyen helyes kis szajréra tett szert, amaz meg leugrik a buszról és magának is enni- és innivalót kér a segélyosztóktól. És kap is.

- Elvégre itt fuvarozom magukat, vagy mi... - teszi hozzá a lehető legtermészetesebb hanglejtéssel, mintegy magyarázatot adva bunkóságára.

Jamaikai család is felszáll, ők sem rockawayiek, de ők is harácsoltak valami segélyt maguknak, sőt, a gyereket is kihozták magukkal, most meg gyúródnak a buszon vissza a városba. Az asszony és az ember maga is akkora, hogy három széken ülnek, a gyermeket egy babaülésbe kötve külön székre helyezik, és a csomagjaikat valamint a babakocsit is ügyesen szétszórják maguk körül. A buszsofőr szól, nem elég a pénz, amit fizettek. A nő, a feketékre jellemző harsány rikácsolással reagál, és szól, majd intézi a különbözetet, most örül, hogy ül. Amikor később leszállnak, a sofőr még egyszer emlékezteti őket a pénzre, mire a családfő visszafordul:

- Mostmár mindegy, tesvérem’, így jártál. Majd adósod leszek a különbözettel. - és szitkozódva elringatózik a kinti forgatagban.



A mai este sokkal nyugodtabb. Metsző szelet ereszt a partra az óceán, van is szavam hozzá, miközben felmérem, mennyire tette tönkre a nyári élmények szép környékét. A víz csendes, meghúzódott, mint szelíd macska. Oda-odakap a mancsaival, néha el kell ugranom, ne legyen vizes a cipőm, de csak incselkedik velem. A segélyosztók is lassan elszivárogtak innen. Ahogy a bozontos mondta a múltkor, lefényképezkedtek, „ledokumentálták” a segélyosztást, nyilatkoztak a sajtónak, tévének, a többit meg majd megoldja a sors.

- Csodás, mi? - szólít meg egy a part felől kibontakozó árny, akinek lábai körül apró kutya futkos körbe a fövenyen.
- Elképesztő - válaszolok miközben a nyáron boltként és zuhanyzóként szolgáló épen megmaradt épületre csavarodott sétányt és vaskorlátot szemlélem ide-oda hajigált lámpaoszlopokkal és kanyarosra sondorgatott fémvázakkal.
- Idevalósi?
- Manhattanben élek... De sok időt töltöttem mindig a Rockawayn.
- No, akkor maga szeret itt, s főleg, hogy most is itt téblábol... - olvasta rám a döntést az árnyból kibontakozó idősebb férfi.
- Hogyan is tudnám nem szeretni...
- Akkor hétvégén itt a helye. Sokan lesznek. Politikusok meg szakemberek. Meg mi, akik itt lakunk. Fenn, a 86. utcánál. Ahol megmaradt a boardwalk.
- Meg?
- Meg biza. És mielőtt itt nekiesnek a felújíjtásnak meg kell nekik magyaráznunk, hogy hogyan kell. A hullámtörők kulcsszerepe most derült ki legészrevehetőbben. Eddig is védettebbek voltak azok a területek, ahol hullámtörő sziklafalak voltak, de most egyértelmű. Én itt lakom szemben. Saját szememmel láttam az egészet. Amikor jött a tizenöt láb magas ár, amit Sandy felnyomott a tengeren, az magasan a sétány fölé ért. Úgy kapta fel, mint egy rongyszőnyeget, és vitte. Rácsapta itt a házak oldalára, látja a nyomait?... Na, azzal volt nagy szerencsénk. Mert onnan a boardwalk védelmezett bennünket, mint egy gát a nagy romlás elől. A víz csak jött és jött, de a gát elállta az útját és elvezette kétoldalt, az iszapban nyomon lehet követni az ár útját. A másik oldalon azonban ott az öböl, onnan a feltornyosult víznek nem volt, ahova elmennie, és feltöltötte a sziget túloldala felőli alacsonyabban fekvő részt, mint egy medencét. Azok még nálunk is rosszabbul jártak, mint mi, akik az óceánnal szemben lakunk... Én mondom: saját szemünkkel láttuk a poklot. Csak jött ránk, és jött, és tudtuk, hogy semmit sem lehet tenni. Aki mellette éli le az életét, tudja és elfogadja: az óceán az úr.
- Nem lakoltatták ki?
- Nem mentünk el. A családokat elküldtük biztonságba rokonokhoz, de mindenhol maradt egy-egy ember a házat őrizni. Sok vihart megéltünk már. Ki számított ekkora romlásra?...

Mosolyogva, kisimult arccal meséli a rémségeket, néha kacag is egyik-másik helyzet felelvenítésekor. Észreveszi döbbenetemet, és szelíden legyint:

- Nem szabad nekünk összeráncolnunk a homlokunkat, uram! Mi új életre kaptunk esélyt. Van, akinek mindene odaveszett. Mi már tudjuk, hogy semminek nincs nagyobb értéke az életnél. Majd lassan mindent újraépítünk. Okosabban. Mert annyira nem lehetünk esztelenek, hogy ugyanolyanra csináljunk mindent, mint volt. Ezért kell, hogy a döntést hozók is idejöjjenek, meg tanulmányozzák, mi van Miamiban, mi van a karib térségben. Azoknál a hurrikán olyan, mint ahogy nekünk jön a tavasz és a virágzás, vagy télen a hóhullás. Azoktól kell tanulnunk. Mert ez a világ már így alakult, hogy mindenfélékre fel kell vérteznünk magunkat.
- Sok pénz és sok idő kell ehhez az újjáépítéshez... - nézek végig a csonkig pusztított környéken.
- Háromszázötven millióból kétévente meg lehetne erősíteni a part védelmét, különben teljesen elfogy, és a tenger az utcán fog hömpölyögni naponta kétszer dagálykor...
- Az nem is nagy összeg.
- Egy világvárosnak nem. És mi New York City városrésze vagyunk, nem egy idegen világ, nem a senkiföldje. Ez a beach, nem a Rockaway lakosaié, hanem minden New York-ié. Mindenkié, aki kijön. Millió ember jött ide nyaranta, az elmúlt években megdőltek a rekordok is, felvirágoztak szegényes kis üzleteink, lett egy kis mozgás itt. New Yorknak nem szabad, nem lenne szabad elfeledkeznie rólunk. Ha Louisianaba annyi milliárdot pumpáltak Katrina után, akkor ez itt most a mi Katrinánk.
- A Brighton Beachen is jártam, ott mintha védettebben érte volna őket a vihar...
- Coney Islanden a kuzinomnak csak úgy úszkált a kocsija vizen, mint egy cápa... - kacag fel jóízűen a keserű esetet felemlítve - pedig hát, az a rész nem is közvetlenül éri az óceánt, a Rockaway kifogja a tenger méregfogát. Na de, ahogy mondtam, az öböl az sokkal magatehetetlenebb volt, mert a sok vizet nem volt ahova elvezetnie, és felnyomta a szárazföldre. Hisz magukhoz is azért folyt be a folyó ott Manhattanben...
- Amikor a tévében mondták, hogy ötméteres szökőárat okoz a hurrikán, már tudtuk, hogy baj lesz - emlékszem vissza arra a hátborzongató estére - A vihar a szűk Long Island-i tengerszembe tolta a vízoszlopot, onnan pedig a Harlem folyó csatornáján lezúdult az East Riveren, miközben az óceán felől is áradt a víz a New York öbölbe és fel mindkét folyóba. Az East River a velem szemben levő kanyarulatnál nem is vette be a kanyart, hanem a szárazföldre tört, és a villanytelepet árasztotta el...
- Volt baj maguknak is akkor...Ezt a várost elő kell készíteni alaposan mindenféle időjárási viszontagságokra. Az elmúlt évek mindenféle figyelmeztetést megadtak erre nekünk. Csak komolyan kell vennünk.
- Azt nem tudja, mi lett a bálnával?...
- Whaleamena?... Ó szegénykém... azt messzire sodorta el a ciklon. Egyik felét aztán a 95. utcában megtaláltuk, és még egy darabját fennebb, messzire sodorta innen a víz. De bizakodunk benne, hogy lesz helyette egy másik. Már fel is vettem a kapcsolatot a művésszel, aki tervezte. A környék szimbóluma lett a Jónás cethala, amit mi csak Whaleamenának neveztünk. A Central Park állatkertjének lebontásakor adományozta a Parkfelügyelőség Rockawaynek. Hozzánk nőtt. Már az Irene is megtépázta, de Sandy teljesen tönkre tette. De sebaj, lassan erőre kapunk és talpra állunk mi, csak idő kérdése...
- Attól tartok, a Rockaway kissé el fog néptelenedni, sokan feladják majd itteni otthonaikat... - sóhajtok fel. 
- Soha, uram. Aki itt él, azért él itt, mert szereti a Rockawayt. Mi aztán nem hagyjuk el. Most talán még inkább kötődünk mindenhez, ami itt van. Nehéz idők járnak. Alkalmazkodnunk kell. De el nem szabad hagynunk az otthonainkat. Látja, maga Manhattanből is idejön, mi van annál csodálatosabb, mint a napnyugta a tenger morajlásban? Sokszor kisétáltam a boardwalkra kora reggel, és magamba szippantottam a friss sós levegőt, vagy nyári délutánon a bálnákat néztünk két éve a teraszról. Bennünket minden ideköt.

Még mielőtt elsétálna a kutyájával, megkérdezem a nevét. Ed, mondja. Eddie. 

- Ne felejtsen el kijönni a tanácskozásra hétvégén. Lesz egy kis asztalterítés is, már amink van. Hadd lássák a városi urak, hogy nem vagyunk mi vademberek. 

Búcsút intettem Eddie-nek, aztán még jó ideig tébláboltam a bokáig érő homokban az utakon, a hordalékok és romok közt. Láttam kocogni vagy csak sétálni a helyieket. Egy fiatal pár sétált arra, a metsző hidegben összehúzták magukon a kabátot, és egymásba kapaszkodva sétáltak az úttesten, az egykor volt sétány pillérei mentén a teliholdban. Összesúgtak, és kacagtak. Helybéliek lehettek. Bár az is előfordulhat, hogy magamfajta eszelősök, akik mindenféle barikád és akadály ellenére a kényelmes és ragyogásban fürdő várostól távolra utaztak. Talán mert szép emlékek kötik őket is a környékhez, és mert a legalkalmasabb pillanat erőt meríteni kitartásból és életigenlésből itt, a Rockawayn.


2012. november 22., csütörtök

Hálaadás


Ma Hálaadás Napja van. Még ez a hanyag és felületes nép - itt Amerikában - is tud hálát adni. Ez az egyetlen ünnep, amit itt igazán komolyan vesznek. Valóban hálát adnak mindenért, amijük van. Ezt tanuljuk el tőlük, s ma mindenért adjunk hálát, amink csak van jó az életünkben. Ma csak a jóra gondoljunk. Nem kell nekünk átvenni ezt az ünnepet, mert nem kötődik hozzánk semmilyen szinten. Csak tanuljunk meg azért hálásnak lenni, amink megadatott jó az életben. 
Boldog Hálaadást!

Sok szeretettel,


Art Úr

2012. november 17., szombat

Meseszép ősz


Drága Barátom!

Ne is mondd, én tudom leginkább, milyen rég írtam egy rendes levelet. A nyár otthoni ízeit ugyan teljességében el tudtam mesélni, annak a csodálatos nyárnak nem lett vége azzal, hogy visszatértem New Yorkba. Anyám, ez a drága csepp asszony érkezett ide fiatalosan mosolyogva, hogy átvezesse mindannapjaimat az ezerszínű, nyájas őszbe. Ó, mennyit kolontoskodtunk! És mennyit csavarogtunk! Jó kondícióban van az én anyám, mert alig-alig lehetett zokszavát venni a megtett mérfőldek miatt. Mert mi már el is kezdtük mérfőldekben mérni sétafikálásainkat. Mikor anyám a vándormadarakkal egyidejűleg visszarepült a világ ama másik szegletébe, amit olyan szeretettel és szívesen emlegetek minden nap otthonként, másik vendéget hozott a gépmadár. Zsuska már ezer éve is megvan, hogy tervezte ezt a kiruccanást, de valamit az időzítésben alaposan elrontottunk, mert amint kialudta az időeltolódását, máris nyakunkon volt Sandy. Ez egy ribanc. Hallottál róla, tudom. Egy ilyen viharos fehérnépről nem lehet nem hallani. Mi meg csak főztük a vacsorát, a hagymás csirkecombokat, miközben inogott a házunk fala a hurrikánban. Nem mondom, a dolgok rendben mutatkoztak, amíg leültünk a vacsoraasztalhoz, de aztán komolyabbra fordult a szó, mert az ablakból láttuk a nagy robbanást a villanytelepről fennebb, a 14. utcában, amint a megáradt folyó, amelyik az utca végében szokott szótlanul fel vagy lefelé folydogálni, derékba loccsintotta. És onnantól kezdve öt napig vártuk a csendben, hogy visszakapcsolják a villanyt.
Mondom én, nagy dolgok mennek itten. Alig hogy elcsendesedett a vihar, beköszöntött a tél. Na, hallod, volt itt olyan havazás, hogy Letisznó is megborzongott a falon. Ez a tél egy napig tartott. Máris tavaszodott, és megint lettek kikericsek. Tudod, azok az óriás szirmúak. A hóvihar előtti napon hétágra sütött a nap, és pompás őszi idő volt. A munkából hazafelé jövet le kellett szállnom a Central Parknál egyet csavarogni, magamba szívni az egészet. Örültem is másnap, amikor az ablakból csak a benzinkutat láttam a hófúvásban, ahol nem álltak már sorba kannákkal üzemanyagért, mint azelőtt napokban. Annak örültem, hogy legalább annyit eltehettem az őszből. Mert nagyon attól tartottam, hogy egyhamar nem pályázhatunk újabb színes levelű őszre. Hacsak nem egy jó év múlva. Addig meg bármi megeshet. Bármi. Manapság így kell mindenre felkészülni, hogy: bármi.
De lett ősz. Mégpedig azonnal. Azt hittem, a sok vihartól nem maradt semmi levélnek helye a fán. De hogyne maradt volna! Kimentem a parkba, és csak úgy ragyogott a lelkem a színpompától!

Ősz van. Meseszép ősz. Tudod, milyen? Mint a tavasz, amikor azt mondtam, gyere velem hársillatot szippantani kora este, amikor a városra ráereszkedik a mézes hársillat, mint frissen mosott könnyű kendő. Vagy mint a tél. Amikor azt kértem, gyere ki velem, ugráljunk a hóban. Páros lábbal, a parkban. Olyan ősz van. És megyek is, megyek állandóan – amikor csak mehetek. Mint egy eszelős. Mert újra szerelembe akarok esni ezzel, ami körbevesz. Olyan ez, amikor a szerelmedhez újra és újra utat akarsz találni, Nem, mintha a korábbit elveszítetted volna. Csak újra meg újra bele akarsz csavarodni. Újra és folyton érezni akarod azt a bizsergést, amit csak akkor érezhetsz, amikor szeretsz. Ősszel ismertem meg ezt a várost, ősszel a legszebb, ősszel a leginkább enyém. Ősszel van minden. Tavasz is, nyár is és tél is. Sőt. Ősz is ősszel van, csakis ősszel. Képzeld, leveleket gyűjtöttem jártamban-keltemben, leveleket, gesztenyét, mindenféléket. És berendeztem az én kis őszömet a szobámban. És este, ha egy pohár bor vagy citromos bodzatea mellett leülök a gyertyafényben megszusszanni, megcsap a park, a sétány illata, zizzenni hallom a mókusokat és a lomha mosómedvéket. Bele is szundítok a könyvembe, hogy jobban lássam mindazt, ami eszembe jut.

Nos, így, te drága Barátom. Mindenről mesélni fogok neked szépen, sorjában. Csak ezt az őszt akartam mindenképpen megosztani veled, mielőtt el nem múlik. Ma délután lementem a környéken sétálni egyet. És a kisparkban csak úgy világítottak a színek, susogós avarillat volt, amíg kiértem a térre. Megnyílt az ünnepi kirakodóvásár. Ennek az őszbe settenkedő télnek már áfonyáskalács és fahéjas almabor illata van. Az egyetemista fiúk pedig már a háromnegyedes kabátjukban járnak. És olyan mosolygós mindenki. Piros rózsákat csíp a hideg az arcukra a sült perec illatban.

Jövök még közelebbről. Addig is ölellek és maradok szeretettel,

Art

New York, 2012. november 16.

2012. november 5., hétfő

Mit jelent az áramszünet New Yorkban


Vannak helyzetek, amikor azelőtt, hogy az ember bármiről értekezne, tisztázni kell helyzeteket vagy fogalmakat. Ilyen ez az áramszünet dolog is. Ami roppant elterjedt időtöltési formaként még a nyolcvanasokban belénk ivódott ott, a kommunista rezsim gondoskodó oltalma alatt.
Amint korábban már tettem említést róla, New York a másság fővárosa. Itt minden más, és ettől nyerő akármi is. Hogy más. Itt felfelé folyik a Hudson folyó alkalomadtán, és gallonban mérik a tejet és araszban a centit, yardban a métert és fontban a kilót. És itt az áramszünet is más. Nem csak mert 220 helyett csak 110 volt hiányzik a konnektorból, és azért sem, mert 50 Hz helyett 60 Hz-es a New York-i áram. Zsuska barátnőm, aki - akarata ellenére - éppen a hurrikán hozta hosszas áramszünet idejére érkezett önfeledt vakációzásra életében először a Nagy Almába, vetette fel, hogy biza, nem ártana barátaink fejében rávilágítani a New York-i áramszünet másságára is, amikor elkezdtek folyni a kedélyeskedő üzenetek a sötétségben, hogy mennyire jó most nekünk a gyertyafény mellett nagyokat beszélgetve semmittenni, és a kényelmesen fűtött lakás óriási ablakából szemlélni a katasztrófát odakinn, illogatva és talán még römizve is az asztalnál.
Elsősorban is a fény városa sötétbe borul, és ugyan kijárási tilalom nincs, hiszen a korlátlan szabadság világában ez roppant csúnyán hangzana, csak melegen ajánlják nem kóricálni a sötétbe borult kihalt utcákon, ahol csak a rendőrök kékfényei villognak emitt-amott, és ha fejbe kólintanak, azt sem tudod, kinek köszönhetnéd meg. És ha úgy tartja a mindig igazságos rendőr urak kedve, akár még meg is büntethetnek a saját érdekedben, mert mégis miafrancnak lófrálsz kinn, ha egyszer melegen ajánlották, hogy ülj a házadban. Hacsak nincs víz alatt vagy omlásfélben a hurrikán nyomán. Abban az esetben meg igyekezz az óvóhelyre. Meleg meg nincs, akár mennyire is melegen ajánlanak mindenfélét biztonságba húzódott okosaink, mert a fűtés elektromos rendszer, de a víz sem folyik. A csapból. Az ablakon át, a plafonból, esetleg a megáradt folyóból igen. Abba nem ajánlatos fürdeni.
Szóval no víz, no meleg, no áram, no főzőlap. És a lift sem működik, így az ember meggondolja, hogy a negyvenedik emeletről le akar-e menni farkasszemet nézni a melegen ajánlgató rendőrrel a feketesötét vészlépcsőkön (s majd onnan vissza a negyvenedikre).
Azokban a romanticizált nyolcvanasokban, a mindennapi áramszünet idején is vidáman lebattyogott az ember az alimentárába, ahol gyertyafény mellett is kiváltotta a porcióját, sőt, kenyeret, sört is vehetett. Itt és most azonban az árammal együtt a bankkártyán tárolt pénzünk is láthatatlanná válik, és Ahmednek a sarki fűszeresnek hiába is himbálnám az orra előtt, ha ki is nyitna, de nem nyit ki. Mert Brooklynban lakik, és Brooklynból nem bír beutazni, mert nincs benzin a városban, és mert az áramszünet és a hurrikán okozta árvizek miatt nem jár a szabvéj sem és a buszok sem (utóbbit nem pontosan értjük mi sem, miért). És mert nem biztonságos a sötétbe jönni, és mert az alagutakat elöntötte az árvíz, és a hidakon csak akkor kelhet át valaki magánautóval, ha legalább három személyt hoz magával. A hidak mindkét oldalán gyanusnak is minősíthető alakok sündörögnek a sötétben, és kérdezik, akarod-e, hogy átvigyen a túlpartra... Az ember nem is tudja, akarja-e.
Készpénz?.... Hát... készpénzt bankautomatákból lehet beszerezni - bár ezért jól megtaksál a bank, hisz Amerikában készpénzt használni felettébb gyanus ügyletekre enged következtetni - amennyiben a bankautomata kurblis. Amennyiben nem kurblis, akkor biza, abba is áram kell, s minimum az, hogy ne érjen a hegye tetejéig az árvíz csak a térdéig.
Nappal. Nappal ki lehet menni az utcára. Feltéve, ha az ember elég jó kondícióban van ahhoz, hogy a negyvenedik emeletről lesétáljon a sötét vészlépcsőn. Igaz, ez pompás alkalmat nyújt lihegő szomszédait viszontlátni, vagy egyáltalán megismerkedni azokkal, akiket amúgy sosem látott, mert a páratlan lifttel utaznak, amikor van lift.Ki lehet menni, és meg lehet nézni, milyen lehetett a háború idején. Farönkök az utcán, lehúzott redőnyű boltok, kihalt utcák. Egy-egy kapualjból dobozokból árulnak gyanusnak is tekinthető polgárok mindenféléket sok pénzért. Készpénzért.
Az ember felhívná a szeretteit, mert tudja, aggódnak érte, még akkor is, ha titokban hiszik, hogy meghitt gyertyafény mellett poharazik valahol kellemes csevegés közepette nagy békés semittevésben. Az ember a munkahelyét is felhívná, mert egyrészt szabály, másrészt meg munkába kellene azért menni, mert a mai kacifántos időkben nagyon egyszerűen azon kaphatja magát, hogy nincs rá tovább szükség, mert mindig lesznek olyanok, akik akkor s ott vannak mindig, amikor kell. De nincs közlekedés. A telefon nem működik, a mobilszolgáltató sugárzója csak az áramos környéken üzemel, internet nincs, és különben is, a farkasordító hidegben minden le is merült. Híreket sem tudunk. Semmit. Láttunk ugyan két óriási robbanást az áramszolgáltató telepén az utca végében, de sosem tudtuk meg, mi lett, csak elsötétültünk. Azt sem tudjuk, mikor s mi lesz helyreállítva hamarabb. Aki itt van, maga sem tudja, aki meg nincs itt, azzal nem lehet kapcsolatba lépni.
No igaz, el lehet sétálni pár kilométert, miközben az ember szem előtt tartja, hogy vissza is, és majd fel is kell sétálnia ugyanennyit. A villany-nincsvillany határán le is lehet rohanni a konnektorokat, ha már kiálltuk a kígyózó sort, és lehet 5 percet tölteni a telefont, hogy legalább be tudd kapcsolni. Bekapcsolod, és érkeznek az üzenetek, hogy miért nem veszed fel a telefont, és miért nem írsz? Figyeljük a blogodat és a fészbúkodat is, semmit nem írsz, nem gondolod, hogy mi is aggódunk?... És érkeznek kedves poénok is, hogy na? Van csónak? Vagy mivel járkáltok? Milyen a katasztrófaturizmus? Képzeld, jövő nyáron Máltára utazunk nyaralni, most fizettünk be! És akkor a telefon le is merül. Ha szerencsés vagy, még az anyádat felhívhatod, hogy jelezd, megmaradtál ugyan, de most nincs lehetőséged meghallgatni, mit főzött ebédre és hogy az a piszok szomszédasszonya milyen rémtetteket követett el. De megígéred, hogy amint teheted, pótolod ezt a mulasztást.
Közben a frigóban leolvad a jég a befagyasztott dolgaidról, kiderül, megvan a zoknid, amit rég kerestél és hogy anyu hagyott neked elkészített, lefagyasztott töltöttkáposztát a fagyasztóban, mielőtt hazautazott volna. Se hűtés. Se fűtés. És a pósta sem. Lerendeltem a cuccot még októberben, de késtek küldeni, aztán elküldték, és a nyomkövető alapján meg is érkezett New Yorkba. A hurrikán napján. Nem tudjuk, csak a csomag vagy a postahivatal is eltűnt.
A ház vezetősége pedig figyelmeztet rá, hogy a gyertya nem jó megoldás a helyzetre, a saját érdekedben jó, ha ezt megjegyzed. Egész házsorok égtek le a külvárosban is... Jó, ha erre odafigyelsz. És lehetőleg ne menj sehova. Ülj a házadban. Sötétben, hidegben. Mosakodni lehet, de pazarlás a drágán vett palackozott vizet magadra pocsékolni. Mert utána meg mit iszol?
Ülünk a sötétben az újabb kalandos nap után Zsuskával, és ünnepélyesen megígérem neki, meg fogom írni, mitől más a New York-i áramszünet attól, amit mi vagy harminc éve megéltünk odahaza. Hogy Szatmáron járt a busz és a bolt is nyitva volt, iskolába is lehetett, sőt kellett is menni áramszünet idején is. Valahogy bejött a Szabad Európa és az Amerika Hangja is. És Dallosék intéztek akkumulátort egy neoncsővel maguknak. Náluk olyan fényár volt, hogy meg nem mondta volna senki, hogy nincs áram. És a telefon! Hogy telefonáltunk a sötétben egymásnak megkérdezni, mi is a lecke és van-e házi feladat románból... Anyu meg főzött. A gázon.
Ettől, mindettől más az áramszünet New Yorkban. Akkor és ott tudtuk, reméltük, nemsokára vége lesz a sötétségnek. És bizakodtunk. Itt meg nem bizakodunk. Félünk. Attól félünk, hogy még csak most kezdődik el igazán.

New York, 2012. november 5.

2012. augusztus 18., szombat

Egy nyár ízei


Barna, nagy, „Édes inspirációk” feliratú papírszatyorból szedegetem elő a mindenféle színes újságpapírokba, zsemlés papírzacskóba, fehér csomagolópapírba gyűjtögetett teafüveimet. Ezt a barna papírszatyrot még Kokó barátom nyomta a kezembe a nantucketi reptéren éppen egy éve, amikor a szigetről visszatértem New Yorkba. A jellegzetes, csokoládéba mártott vörösáfonya drazsék helyét vették át a teafüvek most. Egy teljes kiőrlésű lisztes tasakban kakukkfű keveredik citromfűvel, a péksüteményes zacskóba bátyám mentát szórt, amit a Hargitán szedett, mert ott nem poros. A levendula illata is megnyugtató, a hatására joggal számíthatok tehát, ha netán ilyesmi hiányoznék az életemből. De van itt még a tavalyi akácvirágokból is, amelyek most nagy örömmel vegyülnek a szintén Csík határából származó idei bodzával. De a szatmárhegyi kamillavirágok sem hagyják magukat, édeskésen terjengenek.

Mindegyikből egy csipetnyit teszek az esti teafőzetembe. Olyan intenzitással keverednek az ízek és az illatok, hogy az otthon életre kel a zöld fénybe fátyolosodó nyáresti szobában.

Rájöttem, hogy a tavaszt azért szerettem olyan nagyon New Yorkban, hogy könnyebben teljen az idő az otthoni nyárig. A szatmári hársfák pedig be is tartották az íratlan egyezséget, és egész júniusban olyan hangosan édesítették be a kánikulába fülledt baráti estéimet, mintha a város minden egyéb illatát és zaját is el akarnák nyomni. És mintha tudnák, mennyire vágytam erre a szatmári hársillatra.

Abban a korban vagyok, amikor legkedvesebb fényűzésemmé kezd lenni vadászni azokat a pillanatokat, amelyeket a világ semmi egyéb kincséért sem cserélnék el éppen ott és éppen akkor. És nem lennék őszinte, ha nem vallanám be, hogy az utóbbi időben elég sokszor fordult elő, hogy elintéztem magamnak egy-egy ilyet.

Ahogy megyek át a Hargitán, ott állok meg, ahol akarok. Sem idő, sem évszak, sem kor nem szólhat ebbe bele. Megállok, és köszöntöm a rétet. Tudni tudtam mindig, hogy ezerszáz virág van a mezőn. Vagy több. De a forró júniusi délidőben a magasan szertefutó rét virágait akkor sem tudtam volna megszámolni, hogy ha ezerszázig elszámoltam volna. És mekkora balgaság lett volna részemről, ha az élet eme drága pillanatát számbavétellel herdáltam volna el. Azt a napot, ha elterveztem volna sem tudtam volna olyan tökéletesre felépíteni. Azt hittem, ha éjszaka indulok utamra Szatmárról, majd csak a hűs dombos erdővidéken ér utól a nap. Kolozsvár pírjából azonban már sejtettem, hogy a Feleken túl új nap vár majd rám. És ahogy előúszott a hajnal párájából és a dombok mögül, a halastavak magukra húzták fehér hajnali takaróikat, és már-már el is felejtettem a Meszes kékes-szürke éjszakai száguldását. De hát, azt sem lehet csak úgy feledésbe ejteni. Makkfalván aztán megtaláltam a ház előtt azt a rózsafát, amelynek rózsái úgy ontják az illatot, mint amilyenről egész májusban énekeltem a fejemben. Meg hangosan is, ha azt hittem, nem hallják. Brian elégszer meg is kérdezte, minek nem jók nekem az itteni rózsák. A Tompkins parkban például. Amikor még a szobámba is bejött az illatuk, ha este nyitva hagytam az ablakomat. De ő ezt nem értheti. A Medve-tó felett a reggel pedig olyan üde, hogy a tisztaságát én is átveszem. A tó majdnem olyan, mint egy kiterített medvebőr. Csak hitegetem magam, mert el szeretném hinni, hogy valójában nem ezért hívják így. És csak valami dilettáns terjeszti ezt a magyarázatot. Már tudom, hogy nem mehetek innen egy tapodtat sem tovább, amíg meg nem mártózom a feneketlen sós vízbe. A mogyorófák lehajló vesszei közt árnyékolódva is hiszem, nem lenne a világnak olyan pontja, ahol akkor épp szívesebben frissülnék fel egy át nem aludt éjszaka és sokszáz kilóméter után.
És a Hargita tetején a keresztek tövében egy piros tréninges ipse aluszik a sovány árnyékban, de neki az is bő ehhez a szunyához. A hegyoldalban legelésző méneket nézem, és nem csodálom a kéknefelejcset sem, hogy az ároknak éppen arra a szélére nőtt, ahonnan sehogyan sem lehet megközelíteni.
Szigorú velem a Hargita. Úgy szeret. Annyi szemrehányást én soha nem kaptam – még Szatmártól sem – mint amennyit a Hargita tett, amióta már csak hazajárni térek vissza. Féltő aggodalommal vegyített korholás ez. Milyen jólesik!
A kilóméterkövet Udvarhely és Szereda között a hátamhoz támasztom, és a margaréta-liget szélére kuporodom az országút szélén. Hagyom a zsörtölést: addig jó.

Amikor összefőzöm a teát, és belekortyolok, az egész nyár járja át a testem, és az otthon íze édesíti meg minden porcikámat. Nem is honvágy ez. Hanem valami megmagyarázhatatlan szeretetfolyam, ami át- ás áthömpölyög az emberen, és kimossa belőle a tisztátalant, hogy csak a kristály tiszta kövek és egyéb édes terhek maradjanak ott benn meg.

Nagyanyám gyermekkorombéli kertjében járok, ahol zsálya is illatozott, és valami miatt a levendula a hárssal keveredve most a zsálya mézes ízét idézi bennem. Tán még málnát és friss szamócát is eszek a bokor tövéről. És savanyú köszmétét. Miközben a fehér liliomok hada áll sorfalat az öreg ház tornácán, hogy aki oda be akar lépni, vagy távozni, mindenképp megmártózzék abban az összetéveszthetetlen illatban, ami a minap nyakoncsapott a Fort Tryon parkban is, de úgy, hogy megtántorodtam. Bele tudok ma már egy fehérliliomba is feledkezni. Mondom, a pillanatok kora ez. A nagyszerűen megélt pillanatok kora. De mennyit kellett ezt tanulni! És mennyi tanulnivaló van még. Hogy kétségem sem legyen afelől, hogy az élet szép, és másmilyen nem is lehet.

Anyám házában pedig utólér a nyugalom. A végtelen. Ha van világbéke, akkor ez a világnyugalom. És ismét íze lesz mindennek. Meg illata. S hogy a kép teljes lehessen, hálószobám ablakánál hársfa igazolja: itthon vagyok. Nem is tudom, van-e hársfa New Yorkban. Pedig tudom, hogy van. És lehet, Andersen mester társaságában az illatát is megérezném odalenn a Parkban. De oda most nem megyek. Csak az ablakban kortyolgatom a teát. Lassan ébred esti életére a város. Találgatnám, milyen színű lesz ma az Empire. De már ég is, nem lehet találgatnom sem. Sziporkáznak még sorban állva a város felett kígyózva a késleltetetten, de mégiscsak megérkező repülőgépek.

A citromfű aroma, ami megérinti a nyelvem citromfű aromában illetékes oldalát pedig meghitt baráti esték hangulatát idézi emlékezetembe. Több-kevesebb zajos hétköznapjaiknak ma már csak egyféle szemlélője vagyok. Néha zsűrije is. De inkább csak szemlélője. Mennyire szeretnek! És mennyire szeretem őket! ... Hisz nem azért jöttem, hogy engem hallgassanak. Hanem, hogy patakban elmondják nekem, amit még el akarnak nekem mondani. Szerencsére a sablonok nem tudnak már közénk ékelődni. Bárhogyan is lesz ezután még. Ilyen falakra nem kell számítanunk. Sem az apai tóba ereszkedő nap hatezer-szivárvány-színű tükröződésében, sem a kertillatú falusi ház tornácán hideg bort illogatva zöld hűvosében az aranykánikulának.
Volt egy este, amikor az Olt partjától nem messze, a mezőn csíptek betegre a szúnyogok. Ciccka ugrabugrált a még szürkésen aranyuló búzatenger hullámaiban kolontoskodva, és a Mese gyűjtött színes virágokat az év minden napjára juttathasson belőlük egyet-egyet. Hogy lehet örülni a szúnyogcsípésnek is? Pedig még akkor sem tágítottak, amikor borvízért hajoltunk a forráshoz.

„Erre nem divat a vadvirág, menj addig, míg nem késő,
Erre elhervad a tisztaság, és fülledt a levegő...” – ez a dal mindig eszembejut a Dunakorzón. Pedig nekem tiszta. Fülledt. Rettenetesen fülledt. De hisz nyár van. Forró nyár van. Egy pillanatig sem zavar, hogy ruhám rámtapad a égetőségben. New Yorkban rosszabb is szokott lenni. Mégis szeretem. Hogyan róhatnám fel épp Budapestnek? Havazó téltől késő májusig egyre vadabb erővel és gyakorisággal villant belém valamelyik egyszervolt-olyan-pillanat. Most, ha ott vagyok, élem is. Nem hagyhatom elúszni. Sem a Dunán. Sem az árvizen, ami Budát elöntötte a vízvezetékből. Elég baj az nekik. De nekem ez az egy pillanat jutott most. És az sem baj, ha patakzik itt is rám a szó. Hagyom, jöjjön felém, és ha beleszólhatok néha, biccentek egyet. Minek is mondanám, hogy sehol sem könnyű. Az ember nem traktál semmirekellő embereket sem ilyen olcsó közhelyekkel. Nemhogy azokat, akiket annyira lelkében hordoz, hogy bárcsak segítségükre lehetne valamiben. De ezen a hatalmas játszó-téren, nem mi osztjuk a szabályokat és a feladatokat sem magunknak. Bár ideig-óráig ezt is elhitethetjük magunkkal. De amikor az ember már a pillanatok értékeivel foglalatoskodik, nem ereszkedhet vissza oda.

A Tolvajos-tetőn a Hargita – már visszaúton – félretolta a nehéz időt az utamból, és összeborította felettem azokat az égig érő csodálatos fenyőket, semmi bajom ne eshessék. Részemről én is megtisztelem annyival, hogy kiszállok és magamba szippantom az esőszagot, ami abból az oldalból érkezik, ahol a juhász nyája égbement valami fehér felhőn keresztül, ami egészen leereszkedett az égigérő fák koronája alá.

Késő éjszaka van már, kicsivel a felhőszakadás után érkezem Vásárhelyre. Éjfél is az, csak úgy meg morbidan hangzik, nehogy esetleg kísértés vádja érjen. A drága Frici minden szavában hinni lehet. Nem is lepett meg hát, hogy magasra nyitotta nekem a sorompót a főtérről az udvarra kanyarodva. Mert megígérte előzőleg telefonon. És nagyon szavatartó ember ez az én drága Frici barátom. Restellem is, hogy éjnek évadján csörtetek be a családi idillbe, de megnyugtat, hogy Piroska a világbajnoki meccset nézi, tehát vidáman lehetünk a tornácon, de akár a kényelmes fotelben a szobában is. És mindent megtesznek érte, hogy ne érezzem nagyon illetlennek magam. Már a kísértés miatt. Kávé és sütemény mellett aztán innen is, onnan is mondunk kicsit. Amerikáról is beszélgetünk. Fényképek margóján egész életnyi történetzuhatag bontakozik ki. Egy Amerikáról, amit én már nem ismerhetek meg soha. S ha nem Frici mondaná nekem azt az Amerikát, azt hihetném, csak a filmekben volt, de soha nem is létezett. Mondom azt is Fricinek, hogy nagyon is bánt, hogy CséGéhez meg Csíkban nem bírtam eljutni, pedig az is egy olyan pillanat, hogy egy ölelésre is érdemes időt szakítani, máris sokkal gazdagabban folytatja az ember az útját.

Milyen szerencse, hogy rengeteg teára való illatos teafüvem van még. Mekkora szerencse! Milyen szegények azok, akik színt nem látnak, ízt nem éreznek, illatot nem észlelnek.

Mennyire szerencsés vagyok!

New York, 2012, augusztus 17.

2012. augusztus 5., vasárnap

„Egy álom miatt vagyok New Yorkban”


A következő sorok Dancs Artúrról szólnak, az emberről, aki soha nem fél a mások szemébe mondani az igazat, az emberről, aki túl a harmincon mert kockáztatni, otthagyni az otthont, és egy „másik világban” teljesen új életet kezdeni. Ezek a sorok egy bátor, kitartó emberről szólnak.


-- Három évvel ezelőtt egy jobb, könnyebb élet reményében New Yorkba költöztél, jelenleg az ottani Southwest Airlines légitársaság alkalmazásában állsz. Úgy alakult az eddig ott töltött időd, ahogy szeretted volna, vagy jobbra számítottál?


-- Szeretnék pontosítani: egy álom beteljesítése végett jöttem New Yorkba. Nekem otthon sem volt rossz, szerettem a munkámat, azokat, akik körbevettek, engem is szerettek, elismertek. A szeretteim közelében voltam, lakásom-autóm volt, azaz a mai világ mércéje szerint „volt, hol lenni, volt, mit enni”. Ez az álom kihívás volt, életem egyik legnagyobb, s akkor azt hittem, utolsó ekkora kihívása. Amikor kijöttem, jöttem rá, hogy rengeteg újabb kihívás, és főleg megszámlálhatatlan lehetőség vár rám. Ehhez csupán az kellett, hogy kikerüljek abból az életfelfogásból, ami alapján odahaza az emberek harmincötön túl kötelező módon beleöregszenek saját életükbe. Amerikában nekem nem lett könnyebb, nem lett jobb, csak MÁS. Nem lettem gazdagabb, sem értékesebb, azt azonban bizton tudom az otthonról érkező hírekből, s abból ítélve, amit rendszeres hazalátogatásaim során tapasztalok, hogy ha otthon maradtam volna, már sokkal rosszabb lenne a három évvel ezelőttinél.


-- Amióta elköltöztél Szatmárnémetiből, és tudomásomra jutott, hogy egy repülőtéren dolgozol, azóta szeretném tőled megkérdezni, hogy miből is áll egy munkanapod, hány órától kezdesz, meddig tart a munkaidőd és persze, hogy jól fizetnek-e?


-- Nagyon szerencsés ember vagyok, mert keveseknek adatott meg, hogy bárhova is keveredjenek életük során, azzal foglalkozzanak, amit szeretnek. Büszkén sorolom „megvalósításaim” közé a tényt, hogy szakmailag és emberileg semmiféle megalázó kompromisszumba nem kellett belemennem itt, Amerikában. Tévhit az, amivel ugyan engem is fogadtak magyar körökben, hogy mindenkinek mosogatással-takarítással kell kezdeni. Ha az ember konkrét elképzelésekkel, és nem csak a nagy gazdagság és jólét rózsaszín álmával érkezik ide, ami azonnal darabjaira foszlik, amint leszáll a repülőgépről, sikerrel jár előbb-utóbb. Hazudnék, ha azt mondanám, én nem vállaltam volna el szinte bármilyen decens, legális munkát adott pillanatban, de szerencsémre, nem volt erre szükség. A Southwest Airlines jelezte elsőként, hogy felvenne soraiba, és nagy szerencsém, hogy a többiek ajánlatai csak később érkeztek meg, miután a SWA állásajánlatára rábólintottam, mert a legerősebb talpakon álló amerikai légitársaság alkalmazottja lehetek, az egyetlen olyan, amelyik elmúlt négy évtizedes pályafutása során egyszer sem volt csődhelyzetben. A Southwestnél az ügyfélszolgálaton (Customer Service) dolgozom, az utazóközönségünk mindenféle gondját-baját igyekszünk orvosolni. Attól függően, adott napon hová vagyok beosztva, az induló vagy épp a frissen érkező utasok, ügyfeleink számára nyújtok segítséget. A munkám szerteágazó -- ettől izgalmas minden nap -- a hivatalos leírása is sok oldalra rúg, ebben minden benne van, onnantól kezdve, hogy felvesszük az utast (becsekkoljuk, hogy ezt a divatos szakmai kifejezést használjam az érthetőség kedvéért) egészen addig, hogy melyik busszal juthat el legolcsóbban és leggyorsabban a Times Square-ig. A feladataink mibenléte és jellege szinte egy végtelen nagy paletta, amiről minden percben valami újat húzunk magunknak. A munkabeosztás havi ciklusokban, régiség alapján történik. Én jobbára a hajnali műszakot választom. Ez hajnali 4 órakor indul, ami azt jelenti, mivel én Manhattanben lakom és a repterek New Yorkban Queensben vannak, hogy 2 órakor kelek, fél 3-kor legkésőbb úton kell lennem. A munkaidő 8 és fél órás, beleértve egy fizetett és egy nem fizetett fél órás szünetet, így tehát a négy órás utazást is beleszámítva, egy átlagos munkanapon 13 órát vagyok távol otthonról, de nagyon sokszor ránk osztanak vagy bevállalunk túlórákat is, és olyankor akár 20 órába is telhet, amíg az ember hazaér. A légi közlekedésben azonban megszokott, hogy az ember nem mindig tudja, mikor keveredik legközelebb haza, ez nem családosoknak való munkakör. Amire még a munkámon belül büszke vagyok, a tanítványaim. Első évem után a SWA-nél nagyon sokféle lehetőséget kaptam, a vezető beosztásokat azonnal el is utasítottam, mert minden közül a legszebb kihívásnak a fiatalok tanítása, szakmai felkészítése tűnt. Három tanítványom volt egy év leforgása alatt, és mindre büszke lehetek, egy jamaikai lány, akit azóta az Air France vitt el tőlünk, egy portorikói örökmozgó fiatalember, aki a filmszakmából érkezett, s aki jó eredményei által felettesemmé avanzsált és egy ír-olasz származású srác. Mai napig kérdik, miért nem vállalok be valamiféle vezető funkciót, és mindig elmondom, hogy mert szeretek élni. Nekem az nem vonzó. Otthon elég lehetőségem volt belekóstolni, itt, most már másra van szükségem.


-- Azt mindannyian tudjuk, hogy az amerikaiak életvitele nagyban különbözik a szatmáriakétól, teljesen mások az ottani körülmények. Maradjunk New Yorknál, a te kedvenc városodnál, arra volnék kíváncsi, hogy mik a tapasztalataid, mégis mi az, amiben a két város különbözik egymástól?


-- Két teljesen más világ. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Csak különböző. Ha a szakmai oldalát nézem, míg odahaza 25 éves kor után leírják az embert, de 35 után mindenképp, és az álláshirdető a papírjaidra, a diplomáid számára kíváncsi, ideát sokkal pragmatikusabbak, és az az első kérdés: mihez értesz? S ha értesz hozzá, bizonyítsd be. Diplomákról sok esetben szó sem esik. Korról pedig pláne nem. Emiatt van az, hogy itt mindig, mindenki talál magára szabott lehetőségeket. Emberileg azonban New York az elmagányosodás fővárosa. Itt minden felületes, látszat, mű. Minden szabályokhoz és konvenciókhoz van kötve, az emberek sablonokban élnek, és ha valaki kilóg adott sablonból, értésére adják, hogy itt ezt nem így szokás. Szerencsére azonban sokféle sablon létezik, és mindenki talál előbb-utóbb magának egyet, ami leginkább testhezálló. Odahaza az emberi kapcsolatokra épül az élet, és még nagyon sok találkozási pont van az érintetlen természettel, a valódi értékekkel. Bár, egyre inkább arra törekszik az otthoni társadalom is, szemmel láthatóan, hogy mihamarabb bekasztnizza magát egy amerikai jellegű felszínes lagymatagságba. Fontos kiemelnem, hogy Amerika felszínessége jól rögződött és bejáratott konvenciókon alapul, ezért működik, míg az otthoni nyugatmajmoló tendenciák abszolút üres alapokra építkeznek, pedig ez a paravánvilág -- ami felé, nem tudom miért, de mind jobban igyekszik az otthoni társadalom -- az említett konvenciók, írott és íratlan szabályok betartásán alapul.


-- Mennyire nehéz megszokni egy szatmárinak, vagy bármilyen más külföldi embernek az amerikai, New York-i rohanást, életet?


-- Tévhit a rohanás. Azt szoktam mondni, hogy a New York-iaknál ráérősebb embert nem láttam még a világon. Rohanás Budapesten van. Rohanás Szatmáron van. Megdöbbenve nézem immár külső szemmel azt a nyüzsgő, megbolydult hangyabolyt, ami otthon van. Mindenki mindig valahova rohan, a legtöbbet hangoztatott kijelentés a „nincs időm”, elszürkült arcok, gondterhelt homlokok, és soha semmire rá nem érő emberek. Pedig nem kell napi 4 órát utazni a munkahelyre például… Munka után sokat csavargok a városban, igyekszem felfedezni minél alaposabban. Nem említem az utazásokat az összehasonlításban, mert ez a személyes, munkámból adódó kiváltságom. De azt ki kell emelnem, hogy itt mindenki számára fontos az „ÉN-idő”, az önmagadra -- és szeretteidre -- fordított idő. A kirándulás, a színház, a mozi, a koncertek, a rendezvények. Ha hazamegyek, azt kell tapasztalnom, hogy képtelenség egy a régi időket idéző sörözést is összehozni, mert az emberek nem érnek rá. Nem derül ki, mi miatt. Csak az, hogy „nincs idő”. Semmire. De a kérdésre visszatérve, New Yorkot a nyüzsgése (ez nem ugyanaz a rohanással!) miatt szeretem. Nem nehéz belerázódni a sokszínűségbe. Ha az ember vevő a multikulturalitásra, a mindenféle értelemben vett másságra, akkor első perctől otthonosan mozog a város mindennapjaiban. Erre anyám a legjobb példa, aki érkezése utáni másnapon egyedül felfedező útra indult, amerikai kollégáim legnagyobb megrökönyödésére.


-- Hogyan viszonyulnak a New York-i emberek a külföldről érkezőkhöz? Neked sikerült barátokat szerezned, könnyen befogadtak?


-- New Yorkban soha nem fogja senki azt hallani, hogy külföldi. Itt mindenki az. Nincs szó „befogadásról”, mert itt nem csoportok, hanem az egyén van. Ha valaki idejött, s elkezdett itt élni, akkor ő már ettől „itteni”. Akárhogyan is éli mindennapjait. Ez egy diverzifikált világ. Nagyon nyitottan közelítenek egymáshoz a különböző kultúrákból érkező emberek. Ha számára idegen nyelven szólalsz meg, akkor nem rád förmed, hogy úgy beszélj, ő is megértse, hanem érdeklődve felfigyel, milyen szép csengése van az anyanyelvednek, és udvariasan arra is megkér, taníts meg majd pár szót neki is. Itt a másság erény. Mindenki tudja, hogy a másik élettapasztalatából, felfogásából, kultúrájából, magával hozott értékeiből, ő maga is hasznot húzhat. Demagógnak hathat ez abban a környezetben, ahonnan én is jövök, de olyan igazság, ami itt előbbre vitt. Hozzá kell azonban tennem, a fentebbiekben elmondottak tükrében, hogy noha igen, vannak barátaim, emberek, akikkel összejárunk, ezek a barátságok sohasem lesznek olyan mély kapcsolatok, mint azok, amelyek otthon köttettek.


-- Kik azok, akiket a legnehezebben hagytál itt, akiknek a hiányát most sem sikerült megszoknod? Az is érdekelne, hogy mi hiányzik a legjobban az itteni életedből?


-- A szeretteimet. Őket volt legnehezebb otthagynom. És a 39 évemet, ami minden szállal odaköt. Ami hiányzik, az otthon nyugalma és biztonsága, amit ma is magamba szívok, valahányszor otthon lehetek. A legjobban pedig az ember- és természetközeliség hiányzik.


-- Hogy érzed megváltoztatott az elmúlt három év, amit New Yorkban töltöttél?


-- Igen, megváltoztatott. Kitágította a komfortzónámat. És mindenek előtt: megedzett. Életem legsúlyosabb pofonjait inkasszáltam úgy, hogy azonnal talpra kellett ugrani valamennyi után, ha nem akartam elveszni. Most már értem a dal sorának értelmét: “If I can make it there, I'll make it anywhere”, azaz ha itt megálltam a helyem, bárhol meg fogom állni. New York után az ember a jég hátán is megél.


-- Ha lehetőséged lenne eltölteni egy napot egy amerikai hírességgel, ki lenne az?



-- Ha lesétálok az utcám végében a folyópartra, találkozhatom Justin Timberlake-kel, mert Jessicával itt szoktak kerekezni vagy kocogni, olvasás közben Chelsea-ben a folyóparti parkban Hugh Jackmant láthatom a gyermekeivel játszani. Liza Minnellivel akár délelőtt is összefuthat az ember a Madison Avenue-n, Madonnának is nyomon követhettem a „magyar negyedben” vásárolt házának renoválását. És tudom, hova jár úszni Ricky Martin is, aki most az Evita kapcsán van New Yorkban, és egy pazar Lexington Avenue-i lakást bérel. De nekem olyan vágyaim nincsenek már, hogy bármelyikükkel is eltöltsek egy napot. Hacsak nem valami személyes találkozás ürügyén, aminek hosszabb távú hozadéka is lenne.


-- Játsszunk el a gondolattal, hogy valaki felajánlja neked a szatmári légitársaság igazgatói tisztségét, az amerikai fizetésedtől jóval nagyobb keresettel, mit válaszolsz? Egyáltalán tervezed-e a hazajövetelt a közeljövőben?


-- Voltam igazgató ott, és azóta is felajánlották, visszatérhetnék. Semmiképp nem tenném. Szakmailag tehát rövidre zárható a válaszom. A City Rádióba sokkal szívesebben térnék vissza otthon. Ami a hazamenetelt illeti, túl a rendszeres hazalátogatásaimon, mindenképp fontolóra veszem a hazatérés gondolatát. De ez nem a közeljövőben fog megtörténni.


-- Hogyan látod magad a következő tíz évben?


-- Most éppen az a legnagyobb kihívásom, hogy megtanuljam a jelent megélni. Ezt otthon sosem tanították meg nekem, nekünk. Megtanítottak a múltban élni, ismerni, szeretni, tisztelni a múltat, s azt tanították még meg, hogyan készüljünk a jövőre, egy idealizált élő festményre. Amikor kiderül, hogy a jövő itt van, és nem egy rusztikus festmény csupán, az ember rájön, nagyon megvezették. Nem szándékosan, csak mert senki sem tudta a környezetében, hogy az életet MOST kell élni. Az én koromban nehezen ugyan, de el kellett kezdenem megtanulnom ezt. Ebben benne van az is, hogy nem tudom, nem érdekel, hogyan látnám majd magam akárhány év múlva. A világ sem tudja még magáról, milyen lesz akkor, én honnan tudhatnám?


Kérdezett: Botos István

Forrás: Szatmári Friss Újságban 2012 július 21-én

2012. június 6., szerda

Honthy Hanna: Máshol is ragyognak csillagok

video

Máshol is ragyognak csillagok...


A 2nd Avenue-en baktatok hazafelé a frissítő esti zápor után, vállamon egy tulipiros ökoszatyorral, amiben vidáman himbálódzik egy kis vadas zsemlegombóccal illetve egy kanna friss madártej. Nem mindenki szokott így sétafikálni lefelé a sugárúton, ha belegondolok, én sem lötyögtettem még madártejet itt, New Yorkban nemhogy a Második, de még az Első Avenue-n sem. És pláne nem tulipiros, újrahasználható ökoszatyorban, amin rejtélyes dolgokat ír kínaiul.


- Az új kínai szupermarketből van. Itt nyílt a Queens Bulvár oldalán, nem messze a régitől – meséli Mari.
- Mert annyian vannak már, hogy egymásra nézve is konkurenciát teremtenek... – dünnyögtem hozzá az újabb sárga terjeszkedés hírére.


Egykori lakótársammal a Hillyer Street-i ház erkélyén csevegve jutottunk a kínai szupermarketeket érintő témához is, de az este nem a vágottszeműek miatt, és nem is csak a Second Avenue-n hazafelé szotyogtatott madártej miatt volt számomra kellemesen emelkedett hangulatú. Naponta járok Queensbe, New York repülőterei mind Queensben vannak – kivéve azt, amelyik New Jerseyben... De úgy visszatérni Queensbe, szép ruhában, egy üveg bosztoni tojáslikőrrel meglátogatni éppen három éve újrakezdett életem sokemlékű helyszíneit, az teljesen más. A már emlegetett vadas meg a madártej is csak maradványa a vacsorának, amivel Mari a fülledt és párás délutánt követő nyári záporos friss levegőjű estén várt. Az erkélyen terített kérésemre, mert ott szerettem nagyon üldőgélni, és annyi minden összegyűlt mondandóban, hogy igyekeztem közben bejárni is a házat, vacsorázni is és mindent számba venni az elmúlt időszakról életeinkből. Újabb hajmeresztő történetek kerülnek elő a magyarok egymás elleni rémtetteiről és minden képzeletet felülmúló gonoszságairól, aminek során nyomatékosítjuk, amit eddig is tudtunk, hogy minden emigrációban élő nemzet a saját fajtájával összetart, és azon van, segítsen a másiknak is előbbre jutni. Hogy öröm az oroszok lakta Kis Ogyesszában, Coney Islanden elbámészkodni, a latinok feltétlen összefogását látni a világgal szemben vagy épp az indiaiakét, valamelyest külső szemmel figyelni, hogyan segítik egymást munkához a kiszökdösött románok, hogyan telepítik be trójai falóként az egész pereputtyot a kínaiak és koreaiak akár egy félszobás kis hodályba is apránként. És hogy azzal szemben, ahogy acsarkodnak, és ahogyan igyekszenek egymást, lehetőleg a legkisebb kanál vízben is megfojtani a magyarországiak akár egy takarításnyi munkáért is Brooklyn nem épp népszerű valamelyik negyedében.


- Nem járok magyarok közé. Semmi kapcsolatom semmiféle magyar közösséggel, amióta elköltöztem innen, nem is nagyon van, akivel magyarul beszéljek – mondom végszóként.
- Jó neked. Ha tudnék rendesen angolul, én sem itt tartanék. És főleg, ha papírjaim lennének...


Alig várom, hogy Piroskát is meglátogassam, le is futok az egyenletesen nyikorgó falépcsőkön, és bekopogok. Egy új házvezetőnő nyit ajtót, ami nem újdonság, Miss Pery életében igen nagy sebességgel cserélődnek a házvezetőnők, ki ezért, ki azért szökik meg előbb-utóbb.


- Bejelentene, kérem? A nevem Artur. Ennyit mondjon csak Pirikének: Artur. – és hallom, tolmácsolja is a háziasszony felé, de szerintem a szomszédban is hallják,  olyan hangosan teszi. Igaz, a szomszédék, Francois és felesége nem-igen foglalkoznak ezzel, ha át is hallatszik. Érkeztemkor az erkélyen tanyáztak, és Frencsi – előrehaladott korát meghazudtolva – ugrott neki a korlátnak az erkélyen örömében, hogy újra láthat, és lelkendezve Ártűrözött lefelé, a manhattani élet felől érdeklődve élénken, mintha valamely távoli világból érkeztem volna.


- Azonnal engedd be! Rendben van a hajam?... – hallom Miss Pery hangját.
- Bejöhet. Piroska már ágyban van, de szívesen látja. – libben vissza a szobából a házvezetőnő.


Belépek, és az előszobából kukkantok be a hálószobába, ahonnan a ház asszonya sandít kifelé, lássa, melyik archoz kösse magában azt a jól csengő nevet. Megállok a küszöbön, és némi színpadiassággal széttárom a karjaim:


- Csillagom!
- Na, gyere már, gyere! Elnézést, de beteg vagyok... De jó, hogy jöttél! Az Isten áldjon meg, de jó! – és magához ölel, és rögtönöz néhány könnycseppet is a vállamra. – Nagyon magányos vagyok! Milyen ott, ahol élsz?
- Manhattanben? Imádnivaló.
- Meghiszem azt. Gyere be, ismerd meg ezt a fiatalembert – kiabál ki a házvezetőnőnek, aki csendben kiszivárgott a szobából - Mi ez? – kérdi, amikor leteszem az üveg likőrt az éjjeli szekrényre.
- Hoztam. Legyen.
- Nem kellett volna. Tudod, hogy nem iszom! – és a nőhöz fordul – Mucika hozd be azt a bort kintről. De az osztrák poharakkal! Csakis. Ilyen kedves régi barátnak...


Beszélgetünk magányról, betegségről, a megszokott régi sztorik töredékei is felsejlenek a letűnt dicső korokról.


- Nem megyek már én messzebb a nappalinál. Oda is járókerettel. Nem látok én már semmit ebből a világból. – mondja rezignáltan, de nem panaszképp, mert gyorsan hangot is vált és felderül az arca: 
- Budapestre mész? Istenem: Budapest!
- Nyáron a legszebb... – bólintok.
- Nekem mondod!... Halk zongora egy pesti eszpresszóban vagy egy krémes egy eldugott budai kis cukrászdában... Van még kávéház egyáltalán Budapesten?... És a szép ruhák, a Nagymező utca, a Pesti Broadway!...
- Vannak rózsák a Tompkins Parkban az East Village-ben. Esős estéken behozza az illatukat a szél a lakásomba. Kánikulában meg a jázmin... Az otthon jut eszembe nekem is. Még a legszebb holdsugárról is.
- Te fel sem foghatod, milyen szerencsés vagy, hogy hazajárhatsz. És nem is baj. Addig jó, amíg nem kell ezt felfognod! 


Az asztalon a férjek arcképei között, a legelőkelőbb helyen mosolygó Jávor-fotóra mutat:


- Látod, Palinak sikerült. Hazament meghalni. Nekem már ez sem... de csodálatos dolog, hogy eljöttél meglátogatni. Épp most leszek... mennyi is?... kilencvenhét?... Talán. Nem számít. Lehet, hogy már nem leszek, ha megint jössz. Megyek a barátaim után. Minek is maradtam itt még?! – tárja szét nevetve a sovány karjait – Magnak? ... Most mondd meg, te!


Késő estére kerülök haza. Amikor az épületbe belépek, Miss Alvarót találom, amint a pult igyekszik őt támogatni a recepción. Gépfegyverként záporoznak belőle a szavak, minden bizonnyal valami érdekfeszítő történet kellős közepén járhat, ami – számára legalábbis - végtelenül fontosnak tűnik, a papírmunkán rágódó portásunknak csak szükséges rossz, amolyan munkahelyi ártalom.


- Jó estét, drága! – integetek, és tovább is lépek a postaládák felé.
- Hollá, Pappy! – integet rám, amitől elveszti azt a közvetlen és alapvetően fontos köteléket a recepciós pulttal, ami segítőkészen lábon tartotta addig, és majdnem leduvad, de valami gondviselés azonnal hónalja alá nyúl, és stabilizálódik a helyén, s amikor elindulok a lift felé, úgy dönt, velem tart ő is, ezzel mintegy szemétkosárba küldve a minden bizonnyal érdekfeszítő történetet, amelynek végét már a portásunk is csak nagyon kis eséllyel fogja valaha is megtudni. Emiatt mintha valami frusztrált szomorúság árnyéka villanna át az arcán.
- Láttam, megkerültek a tornyok, mámi. – mondom tudálékosan, amikor a lift elindul velünk felfelé.
- Az ja! Mert mi volt velük?
- Hát, mert hogy el voltak tűnve a napokban.
- Nem! Komoly?...
- A mosodában hallottam lenn...
- Túl sokat mosol... Mik vannak! Micsoda felfordulás...


A hetediken aztán kipattan a liftből, és a méregzöld ajtók előtt egy pillanatra megtorpan, majd visszasiet, és a karját benyújtja a becsukódó ajtók közé:


- Anyuka??! ... Anyuka jól van?
- Jön ide. Itt lesz a nyáron.
- Ó, mekkora öröm! – sikolt fel – Alig várom! – és elengedi velem a liftet.


New York, 2012. június 6.

2012. május 22., kedd

A reggel, amikor eltűnt a torony


- Micsoda felfordulás! Mi-cso-da fel-for-du-lás! – robbant be a házunk alagsorában berendezett mosoda kellőképpen vegyszerszagú délelőtti idilljébe Miss Alvaro egy bevásárlószatyrot himbálva a lába mellett.


Az egyik széken, a szárítók elé húzódva Smith ült a negyedikről, fekete napszemüvegben, hosszú lábait szétvetve, mint egy koromfekete, rasztafrizurás polip. Szemben, a hajtogató asztal fölé hajolva házunk híressége, a Village Voice nyugalmazott egykori kolumnistája mélázik dioptriái mögül a kiterített újságon. Szemmel láthatólag nagy sokkot okozott békés gondolataira nézve Miss Alvaro zajos becsörtetése a kis helyiségbe, a jelek szerint Smith-tel a negyedikről nem bővelkedtek társalgási témában.


- Magát mi lelte? – büffentett oda Smith a negyedikről, és Miss Alvaro, mintha csak direkte ezért szaladt volna le az alagsorba az utcáról, ahelyett, hogy hazament volna, elkezdett patakzani:
- Eltűnt az Empersztétbilding! Nincs. Rendben vagyunk. – egy kis hatásszünet után folytatta – de amiatt is, mert az eddig megadott információra senki sem kezdett el izgatottan jajveszékelve futkosni. Smith a negyedikről csak ült, mint egy raszta polip, az újságíró lassan felemelte a fejét, és végigmérte az ajtóban imbolygó asszonyt, és nem tudta teljes bizonyossággal eldönteni, csak a zihálástól-e vagy egyéb okoknál fogva nincs amaz teljes egyensúlyban önmagával.
- Én tudtam, hogy egyszer ez lesz! Eltűnik az is, oszt cseszhetjük. Mostmár tényleg...na, de tényleg, emberek, honnan tudja a nép, hogy hol van. Eddig még az Empirszté megvolt, ha nem is mint a tornyok. De megvolt. Miheztartás végett. 
- Micsoda marhaságokat beszél maga! – morgott Smith a negyedikről, és felpislantott a digitális kijelzőre, hány perc van még a szárítási programból hátra.
- Márpedig ez van! Tetszik-nem tetszik. Eltűnt. Mondták a boltban is. Itt van, kérdezze csak meg a fiatalembert – bökött rám – mert ő a penthouse-ban lakik, neki látnia kell...
- Hogy látná, ha most mondja, hogy eltűnt?... Látja végre, milyen nagy marhaságokat beszél itt maga!
- Láthatja, bizony, azt láthatja, hogy nem látja. Igaz, fiatalember?
- Nos, el kell ismernem, ma valóban nem láttam az Empire State Buildinget. A reggeli kávé mellett pedig szoktam látni. De ma nem.
- Mert köd van – tette hozzá mindent eldöntő hangon a kolumnista, aki kezdett felocsúdni apatikus világából, és az izgalmasnak ígérkező társalgás felé fordította a székét.


Miss Alvarohoz már korábbi élmények is kötnek. Ahhoz képest, hogy háromszázan laknak a házban, Miss Alvaroval hoz leggyakrabban össze a sors. Leginkább a mosodában. Van, amikor ő is mos, de van, mint ahogyan most is, hogy csak belibben valahonnan, mint egy revüszínpadra, és gyorsan előadja magát. Egyik alkalommal megbotránkozva mutatott a szennyeskosaramra a nagyliftben:
- Mi az, már megint mos? A múltkor is mosott!...
- Az egy hónapja volt...
- Nagyon gyakran mos! 
- Hetente szoktam...
- Mondom én, hogy gyakran mos. Mint egy mosómedve. Anyuka jól van?
- Jól.


Legutóbb egy koraéjféli időpontban hazafelé lépkedve a ház előtt bukkantam rá a fa alatt. Olyan pózban hidazott, mintha tótágast akart volna állni, de félúton meggondolta. Kinyújtott lábakkal előrehajolva a tenyerére támaszkodott, úgy állt ott négykézláb, mintha legelni készülne. Egy bevásárlószatyrot szorongatott, de a jelek szerint odacsapódhatott a járdához, mert ecetszag áradt belőle.
- Hogy van mindig, drága? – érdeklődtem nem leplezve meglepetésemet, hogy a kései órán a Pitt Streeten akadok rá, mert a korábbi élményeim tükrében valahogy inkább olyan reggeli embernek hittem Miss Alvarot. Fene se tudja, miért, de ebből is világosan kitűnik, milyen szarvas hiba valakit elhamarkodottan beskatulyázni. És az is könnyen meglehet, hogy Miss Alvaro valóban inkább reggeli ember, csak most halaszthatatlan teendők szólították ki a Pitt Street nyáron kellemes és hűvös árnyékot biztosító platánfája alá.
- Rendben, babám, rendben. Az élet szép.
- Ahogy mondja, drága. Minden bizonnyal. És bár nem szeretnék tolakodónak mutatkozni, mégiscsak felmerült bennem a kérdés, és immár előhozakodok vele, hogy ugyan miben ügyködik ott a sötétben?... Ha esetleg segítségére lehetnék bármiben is...
- Rendben van, babám, rendben van. Aranyos vagy. De rendben van. Ezt a virágot ültettem!
- Ó, milyen nagyszerű! Most?
- Dehogy most! Hát, nem látod, hogy éjszaka van!...
- Felmerült bennem.
- Anyuka jól van?
- Jól. Nemsokára idejön.
- Nem! Télleg?
- Ahogy mondom.
- Ó, micsoda öröm! Klassz lesz.




- Köd van, nincs köd: eltűnt. – vágott vissza a kolumnistának.
- Ott van, csak nem látszik. Képzelje oda, ha ennyire elveszettnek érzi magát nélküle. És akkor tudni fogja, hogy New Yorkban van.
- Szép kis alak maga! És ha a Fehér Házat képzelem oda, akkor DC-ben leszek? Rohadtul vicces, mondhatom.
- Istent se látja, mégis elhiszi – lelkesedett bele professzori attitűddel a kolumnista a nevelésbe.
- Na, Istent hagyják ki ebből a marhaságból – hördült fel a fekete napszemüveg alatt szundizó Smith a negyedikről, és nyelvével áttette a fogpiszkálót a szája jobb sarkából a baloldaliba. – Maga nagyon sötét, asszonyom!
- Nanana! Na-na! Ne szemtelenkedjen. Ha maga tudná. Én a Hurrikánban takarítottam. – Smith a negyedikről erre harsányan felröhögött, és feltaszította a napszemüvegét a homlokára:
- Mit csinált maga a hurrikánban?
- Takarítottam.
- Az egy klub a Park Avenue South-on...
- Lássa! Az újságos tudja. Mondja csak meg nekik, direktorom.
- A klubot egy connecticuti milliomos hozta létre hálából, miután nagynénjétől kisebb vagyont örökölt az öreglány halála után.
- Ha annyire hálás volt a vénasszonynak, miért nem róla nevezte el a klubot? – kötekedett Smith a negyedikről a kolumnistával.
- Mert nem a nagynéninek volt hálás, hanem a hurrikánnak. A tanti krúzon volt a Bahamákon, amikor a Jana hurrikán elsüllyesztette a hajót. A család csak azért bánta a tragédiát, mert az ékszerek a Karib-tenger fenekére kerültek...
- Meccsoda felfordulás! – mammogta Miss Alvaro, és nekitámaszkodott az ajtónak. A folyosón a házi szerelőfiú sietett el, udvariasan biccentett a kis társaságnak.
- Andriy! Eltűnt a torony.
- Persze! – mosolygott a szöszke fiú, és tovasietett.
- Figyeljen ide, asszonyom – futott neki ismét a kolumnista, miközben a bevásárlószatyorra bökött – mivel fizetett a boltban?


Miss Alvaro megszeppenten magához szorította a szatyrot, és kis gondolkodás után válaszolt:
- Hát, plasztikkal...
- Hitelkártyával, ugye...
- Mi köze hozzá?...
- Na. Azt a pénzt se látja, mégis ott van!
- He?
- Másképp mondom – törölte meg homlokát a kolumnista, és elszántan előrehajolta  széken – Járt maga színházban?
- Nem vagyok én színésznő!
- Hallotta, – röhögött fel Smith a negyedikről – sepregetett a hurrikánban.
- Volt színházban?
- Nézze, direktor, én nem vagyok olyan. Szegény családból szarmazok, de olyan nem vagyok. Ne sértegessen itten engemet. Inkább nézze meg azt az újságot. Nem írnak semmit benne arról, hogy a torony hova tűnt?
- A G-8-akról ír.
- Nafene... – horkant fel Smith a negyedikről.
- Itt egy fotó Camp Davidből. Csend és béke. És a világ 8 legbefolyásosabb vezetője. 
- Obama is? – fordult oda Smith a negyedikről a kolumnistához.
- Obama is, persze. Ő van középen, mint házigazda.
- Mutassa csak. Mik ezek a számok? Mindegyiknek az ára? – és herregve beleröhögött a kolumnista képébe.
- Az államadósságok. Trilliárd dollárban kifejezve.
- Há?
- Ennyivel vannak eladósodva az országok.
- Kinek?
- A Világbanknak.
- Az melyik?
- Az nem egy olyan utcán látható bank.
- Na, hallja, asszonyom – vicsorította fogait Miss Alvaro felé Smith a negyedikről, és egy pillanatra kicsit hasonlított egy vidám csimpánzra.
- Mi van? – rezzent össze az asszony, aki az ajtófélfának támaszkodva valahol korábban elmaradt a gondolataival.
- Hogy a bank se látszik, de tele van  lóvéval.
- Semmit se írnak a toronyról?
- Arról semmit.
- El akarják titkolni.
- Mit?!
- Hogy eltűnt.


A magasröptű társalgás rendkívüli módon kiszínezte a reggeli és kávé közötti unalmasan zsibbadtnak ígérkezett időhézagot. A megszárított ruhákkal a kosárban elindultam a lift felé.


- Várjál, babám. Én is jövök. – intett Miss Alvaro. A liftajtóban megállt és visszaintett a társaságnak:
- Szóljanak csak nyugodtan, ha bármi... Bátran! Helló-belló! Hollá! – majd belépve a liftbe, kissé meglepetten vett észre, felnézett rám, és megkérdezte:
- Anyuka jól van?
- Jól.
- Mosás?
- Az.
- Hú! Te mindig mosol.
- Hát ja.
- Te, képzeld... Hallottad, hogy...?
- ...eltűnt a torony? – fejeztem be a mondatát.
- Hallottad? – kerekedett ki a szeme.
- Most hallottam, igen. Lenn a mosodában.
- Nem! Tényleg?! Most mondd meg, te. Miccsoda felforduláás!


A hatodikon a lift lassított. Kinyílt az ajtó. Miss Alvaro elbúcsúzott, és kivonult:


- Hollá, Pappy! – intett vissza.
- Helló, Miss Alvaro – bukkant fel a folyosón az épület csinos adminisztrátornője.
- Joanne, angyalom. Képzelje, micsoda felfordulás! Eltűnt az Empirsztébilding. Most mondta ez a fiatalember a penthouse-ból...


Joanne még végigmérhetett, mielőtt a liftajtó bezárult.


New York, 2012. május 22.