2009. augusztus 29., szombat

A viharba mentem, oda!


Meg vagyok győződve afelől, hogy ha valaha is megtehetem, szívesen leszek katasztrófatúrista. Cseppet sem lepődtem meg magamon tehát, amikor egy hete szombaton este az óceánparton találtam magam. Bill, mint hurrikán túl sok vizet nem zavart a híradásokban, hacsak amiatt nem, hogy megkésve ugyan, de tavasz helyett a nyár vége felé megnyitotta az Atlanti hurrikánszezont. Az sem lepett meg, hogy épp erre tartott. Ide már csak egy hurrikán hiányzott, semmi egyéb. Persze, Bill inkább a nyílt vizen maradt, de azt mindenki tudta, hogy oldalviharai igencsak megtépázzák majd New Yorkot is. Nos, pont erre voltam kíváncsi, amikor szombaton este, midőn mások egyebekkel vannak elfoglalva egyebütt, én leutaztam az óceánhoz.

Eszementnek hittem magam - lakótársam nemkülönben, aki inkább elbújni készült kuckójába, semmint viharokra lessen a tengerparton. De megígérte, ha eltűnök, készségesen értesíti majd a hozzámtartozóimat.

Második napja volt lezárva a part, strandolni tilos, pedig nagy kánikula járt. Mondogatták is, az utolsó nyári hétvége - lezárt strandokkal. De a szabály az kötelez. Gondoltam, hát, hogy nagyon magányos leszek perverz ötletemmel a Rockaway Beachen. De ezúttal is melléfogtam. Hömpölygő tömeg fogadott kinn a mólón. A homokos részre, a bícsre nem csak azért nem ment senki, mert le volt zárva, hanem mert teljesen víz alatt volt. Hat-hétméteres hullámokkal dulakodott a tenger megvadult erővel nekicsapódva a partnak, mintha mindenkin le akarná vezetni a dühét. Morajlott, zúgott, hánykolódott.

Félelmetes volt és gyönyörű.

Lement a nap, és dél felől érkezni látszott a vihar. Feketébe borult az ég, por és sűrű pára homályosította el a levegőt, és ragadt minden a sós nyirkosságtól. Feleslegesen gyúltak a móló fényei, csak látványt nyújtottak, de a természettel nem tudtak birokra kelni.

A sziklák körül fatalista szörfösök igyekeztek elkerülni az azonnali halált. Partiőrség hajóval, rendőrség helikopterrel és a partról villódzó autókkal - mindenki valahogy megpróbálta őket jobb belátásra bírni, de ez csak hosszas, kitartó akciók árán lett lehetséges. Akik a vízből jöttek ki, akárha a mosógép egyik tartós mosásprogramja után értek volna partot. És még meg is büntették őket, hiszen tiltás ellenére vízbe mentek. Persze, miközben a zsaru a büntetést írta, elismerését fejezte ki mindegyiküknek. És mindenki elismerően szólt arról is, hogy New Yorkban sem tilos már a szörfözés - eltekintve az ilyen rendkívüli helyzetektől. És ettől már szabadabbaknak is érezhettük magunkat, hogy már nem a kaliforniaiak kiváltsága a hullámlovaglás. Igaz, az én eddigi sportkarrieremet nem terelte el ez az ügy semerre, így eztán sem fog senki sem hullámlovagláson kapni, sem New Yorkban, sem Kaliforniában.

Amikor nem vettek észre, besurrantam a vízbe... Erős sodrást éreztem, és azt, hogy szokatlanul meleg. És húzott, és húzott maga után befelé. Még tán vágytam is. Csak hát a tiltott gyümölcsöt én sem élvezhettem tovább, mint más szabálysértők, így mire az eső is eleredt, már a mólón csodáltam, hogy eltűnt az egész szárazföld, ahol apálykor még külön távokat kell megtenni, hogy elérje az ember a vizet. Most meg itt hadakozik a deszkapadozattal. És mossa, mossa.

Esti csúcs volt a Kennedyn, sorra eregette útnak a gépeket, hogy a vihar előtt nekiveselkedjenek az óceánnak. Siettek is az elegáns madarak röviden magasra szállni, és cikkcakkban megkerülni az egész környékre mind jobban ránehezedő vésztjósló felhőket, majd eltűntek a poros, párás távolban. Ma még a budapesti járat is hamarabb rugaszkodott neki laposan siklodva a házak majd a felhők fölé. El is vitte a tekintetemet. Olyan messzire, hogy a tévéstábot is csak akkor vettem észre magam előtt, amikor a CBS News élőben mutatta a korai sötétségben hullámzó tömeget, köztük engem is. Persze, miközben a riporter beszélt, rossz fogazatú és mégis mosolyogni szerető emberek hada állt mögé hevesen integetve az otthonmaradtaknak. Mert itt is ilyenek. Nem csak az Antena 3 forgatásain.

Süvített a szél, gombostűszerűen támadt az eső, a mullámok pedig egyre dühösebben vonaglottak hatalmas örvényeket kerekítve maguk köré, amikor egy hindu fiatalasszony állt meg mellettem egy minden bizonnyal nem helyi vendégével.

- Mi történik itt? Valami baj van? - kérdezte komoly érdeklődéssel az arcán.
- Vihar. Az van, kedves kisasszony.

És odafordult a másikhoz. És az ő nyelvükön elmondta neki: ez a fiatalember itt azt mondja, hogy vihar van. A másik elismerően mosolygott rám, mintha én rendeztem volna ezt az egész fesztivált a szabadstrandon. De mielőtt autogramot is kértek volna tőlem, a tévésekkel együtt visszavonultam. Annyi rémhírt hallottam a New York-i áramszünetekről, ítéletidőkről. Semmi kedvem nem volt valahol Jamaica környékén dekkolni egy lerobbant Q53-as buszban reggelig, amikor meghozzák a segélycsomagban a halkonzerveket meg a csipszet. Gondoltam, jobb, ha a viharnál gyorsabb léptekkel érek be a városba.

Nos, beértem. A vihar nem. Vagy lekéste a buszt, vagy nem fért már fel rá - ez is sokszor előfordul, jelezni is kéne a járatsűrítések sürgető mivoltát a tömegközlekedési vállalat illetékeseinek- vagy egyszerűen csak nem volt kíváncsi New Yorkra, és kitombolta magát a tengeren. A városban békés szombat esti hangulat volt. Még a szél se fújt. Néztek is rám, hogy szombat estéhez képest eléggé viharverte vagyok. De én jól tudtam, micsoda erődemonstráción vettem részt néhány perccel és pár mérfölddel odébb.

A lakótársam pedig belealudhatott az aggodalomba, mert a kiszűrődő elégedett pihegés erre engedett következtetni. Meg arra, hogy finomat vacsorázott.

New York, 2009. augusztus 29.


2009. augusztus 27., csütörtök

Már hiányzott...


Kedveseim!

Mivel szeptembertől az is drágul, elmentem ma az okmányirodába, hogy elkezdjem - egy kis bürokratikus csend után - a jogosítványért folyó hajcihőt.

Ugyanez az okmányiroda adta ki alig egy hónapja a személyimet is, amit most ugyancsak ők NEM ismernek el egyértelműen személyi igazolványnak, hanem ismét be kellett vinnem a többi iratomat is, amit négy különböző ablaknál, négy véletlenszerűen, számítógép által kijelölt alkalmazottjuk is újra leellenőrzött.

Vagy csak én vagyok tompa, vagy csak hozzászoktam már az amerikai bürokráciához, de ma sokkal könnyebben vészeltem át magam az egészen. Igaz, kora reggel, nyitáskor mentem, és ennek ellenére három órába telt az iratok leadása valamint az elméleti vizsga.

Merthogy levizsgáztam amerikai (és a specifikus, NY állambeli) KRESz-ből ügyesen, hogy Ti csak büszkélkedhessetek :)))))

20 pontból 19-et szereztem be, mert azt az egyet elveszítettem, amikor szelíden azt állítottam, hogy vezetés közben kianyázni az ablakon nem szép dolog ugyan, de mégsem bűncselekmény. Pedig az :)))))

És végre egyszer az is anyagi haszonnal járt, hogy öregszem. Mert a korral fordítottan arányos a befizetendő illeték. Így míg a kiskorú 85 dollárral lett megrövidítve előttem, engem csak 52 dolcsival vágtak meg.

Most megint várom a postásunkat. Mert a tanulói igazolványt majd ő hozza el nekem 1-2 héten belül. Azzal kötelező 5 tanórát vennem egy akkreditált autósiskolánál, majd valamikor ősszel mehetek vezetési tesztre... Merthogy arra az időpont kérés lehetősége ebben az államban 7-10 hét. Itteni - más államban élő - ismerőseim, barátaim elszörnyülködve hallják, hisz náluk csak pár óra az egész procedúra, ami itt hónapokba telik.

Az otthoni jogsit semmibe nem veszik, viszont NY állam törvényei előírják, hogy be kell vallanod, ha van, mert elveszik és megsemmisítik. De kérheted, hogy ne semmisítsék meg, mert szeretnél még néha otthon autót vezetni. EBben az esetben megőrzik, de amint visszaigényled, megvonják tőled a New York-it...

De nekem már szóltak, hogy nem szabad őszintének lenni. Itt sem. Pláne nem.

Így hát, mivel amúgy is teljesen nulláról, kezdőként vagyok kénytelen végigcsinálni a NY-i jogsimat, nem fogom sosem bevallani, hogy van nekem otthoni is.

Hát nem! De nem anyázok, mert az bűncselekmény, talán akkor is, ha nem vezetek épp autót...

Szépeket mindenkinek!
Art

New York, 2009 augusztus 27.

2009. augusztus 22., szombat

Üzenetet kaptam


A huszonkettedikéknek elég sokszor volt jelentősége az életemben. Június 22-én álltam szolgálatba a TAROM-nál és április 22-étől lettem a City Rádió alkalmazottja. Ma, augusztus 22-én meg pontosan két hónapja, hogy New Yorkba hurcolkodtam Connecticutból. Semmilyen jelentősége nincs ebben a levélben ennek, csak eszembejutott...

... A napokban újra elővettem Vámos Miklós könyvét, a "New York - Budapest metró" -t. Kell valaki, akivel beszélgessek magamválasztotta óceánnyi magányomban, bár a parton megszívta magát hamar sós párával, és gyanítom, nem fog tudni soha megszabadulni tőle. Mennyire más most az olvasmány!... Mintha csak én beszélném el csetlés-botlásaimat az fotóájdiról, az európaiság az itteniek számára való megfoghatatlanságáról, a nyelv okozta frusztráltságról, arról, mennyire csudabogaraknak számítunk még ebben a nagy konglomerátumban is, vagy ahogy a közhelyrajongók New Yorkot emlegetni szeretik: az olvasztótégelyben is.
Tényleg, megfigyeltétek, a közhelyekben beszélő és élő emberek mennyire összetartanak? Kasztot alkotnak. Védik egymást, és ezáltal önmagukat. Egy nagy korrupció ez is. Bár sokan hisznek is abban, amit mondanak. S ahogyan mondják. És rögeszmésen várják az elismerést is ezért. Mert ha valaki nem ért velük egyet, az már akár sarlatán is lehet, de valami antikrisztus, az biztos.

Borzasztóan nem szeretek már utazni.
Metrón.
Sem.

De azon pláne nem. Mi jó lehet abban, hogy az ember lesírül az aknába, és szutykos, csimbókos vezetékek és otthonosan sertepertélő patkányok áporodott párás és ragacsos életterébe elegyedik... Na, persze, ha nem akar a buszon vesztegelni valamelyik dugó közepén, és időre oda szeretne jutni, bárhova is igyekszik - alá kell ereszkedni olykor. És utazni. Így is végtelen sokszor. Mint Vámos sokat emlegetett főhősének. Mindig is rettegtem tőle, hogy velem is az történik majd, egyszer. Elalszom a metrón. Más is elalszik. Majdnem mindenki elalszik főleg az expressz szakaszon a Queensborough hídtól az első megállóig. De velük nem történik semmi. Hogy honnan tudom? Hát, látni azt, ha valakivel történik valami. Persze, közöttük is vannak kivételek, ezért csak óvatosan fogalmazok.

Hivatalos helyre kellett mennem. A ruhám eleganciájára a kinti 45 fok laposat köpött már az első lépés után, amikor a lakásajtót magam mögött becsuktam. Úgy tapadt rám az egész, mintha soha többet nem akarna lefesleni rólam sem ing, sem nadrág. Ezek a "hjumid" nyújorki napok! Megváltás, és kész tüdőgyulladás is egyben -kapcsolt áru...- a légkondicionált buszra felszállni vagy esetemben a ruhástulszaunából belépni (és helyet kapni!) a metrón... itt csak "szabvéj". A metro az jelentheti magát a várost vagy az otthon is olvasható újságot (aminek NY-i kiadása a legolvasottabb napilap). Ami meg a földalatti üregekben fut, az szabvéj. Mint az immár lábhossznyi méretű híres szendvics.

Sokszor eltöprengek, hogy nem nagyon van, amit csókolgatni New Yorkban az amerikai "anyaföldön", mert ha jól meggondoljuk, nincs is a város alatt talaj. Csak üregek. Metrók, fizetős alagutrendszerek, csatornák, sok-sok patkány meg egyebek. De föld a legkevésbé sem. Talán ezért nem csókolgatja senki már elég rég.

De ez persze senkit rajtam kívül ennyire nem foglalkoztat az E (vagy F?) metró egyhangú kattogásában. Egyrészt senkit semmi nem foglalkoztat, és ennek ma már konkértan jelét is kell adni. New Yorkban az emberek bedugott füllel járnak. Vagy hallgatják a zenét, vagy nem. De bedugják a füleiket. Vagy telefonálnak. Vagy nem. De úgy tesznek. Sokszor, így a bluetooth korában nehéz eldönteni, mikor beszél magában valaki, s mikor valakivel. Mert beszélni beszélnek. Magukban is. Énekelnek is. Vitáznak is olykor. És most nem részegekre, drogosokra, mittudoménmire kell gondolni. A hétköznapi emberre, aki meg hányja-veti magában élete kisebb-nagyobb dilemmáit, eseményeit. És beszélnek telefonon. Főleg, amióta az amerikai mobiltelefon-társaságok versenyt izzadnak azért, hogy korlátlanná tegyék bizonyos órákban és napszakban az ingyenes kommunikálást. Ami ingyenes, az Amerikában is a legjobb árnak számít. Sokszor magam sem értem egy-egy másfél órás utazás során hogy nem sül rá a fülére a telefon, és még mit tud elmondani a vonal másik végén ülőnek, akit sokszor el is képzelek magam előtt, amint otthon tévé előtt csipszet gyúr magába, és ilyeneket reagál, hogy "nyeee", "sitt", "demfakk", "ajeee" stb. stb. De persze, könnyen lehet, hogy az illető egy másik buszon/metrón utazik valaki mellett ugyanúgy (és csipszet gyúr magába...) És itt biza nem titkolódznak. Itt lehetőleg torkaszakadtából beszél mindenki. Otthon a késő esti 11-es buszon fáradt csend volt mindig, csak a busz morajlott - itt a kései 60-ason akkora babilon van (este 9 után minden telefonálás minden társaságnál ingyenes), mintha egy nemzetközi bolhapiacon ülne az ember kis táskáját markolászva... Ha egy portorikói és egy jamaikai elkezd telefonálni, és közben a kínai is rázendít, az a csúcs. Egyik dallamosan hadovál szélesen gesztikulálva, mintha reggazne, a másik csattogva pattogtatja a spanyolt a hallgatóságra, a harmadik meg olyan, mintha hányni akarna, csak közben felbosszantották, és veszekszik előtte egyet. Így, ha valaki a mellette ülővel szólni akar, ennél magasabbra kell, hogy emelje a hangerejét. A fehérekre nem jellemző ez, jobbára csak a retardáltak művelik. Na tessék, máris rasszista hangokat ütöttem meg! Ahelyett hogy a magam bajával törődnék. A magyarral. Vagy románnal. A román helyi román lapot olvas. Úgy tartja a kezében, mintha Csehovot olvasna: "Ezt ti úgyse tudjátok elolvasni, faszikáim"- van a tekintetében, amikor körbenéz. A magyar lány pedig, aki, kihasználva a magyar vízummentességet, kijött, de elfelejtett hazamenni egy ideje - ezt itt elegánsan úgy mondják "túltartózkodott"...- valószínűleg alacsony órabérű brooklyni takarításból igyekszik haza a tömegszállássá alakított alkóvba egy zsidó család házának alagsorában. Nos, ő nem olvas amerikai magyar újságot. Kiskegyedet vett. Három dollár hetvenöt centért. Fél órai bére... megteheti. Gondolja.

...Olyan rég megszűntek az állomások. Csak a vonat kattog. Emlékszem egy filmre, amikor a villamos kilépett egy másik dimenzóba, és egy réten találták magukat az emberek. Nekem meg fogalmam sincs, hol vagyok. Nemhogy mező nincs, de fogalmam sincs, hol vagyok. És ezen már nem segít a hangosbemondó sem. Mert az igaz, hogy amíg a vonatvezetők mondták el a maga anyanyelvükhöz közel eső dialektusban a dolgokat, addig sem lehetett megérteni, a mostani, számítógépes technika meg sokszor rosszul viseli a megterhelést, és badarságokat követ el. Megébredtem hát, és az én úticélomtól nagyon távol eső állomások neveit hallottam, és olvastam az elektronikus kijelzőn. Egyik pillanatban Manhattanben voltunk, majd Bronx, és már visszatértünk Queensbe, majd egy ugrás és Brooklyn...

- Kezdődik - ez jutott elsőre eszembe és a Vámos metrója, és szerencsétlen főhőse, aki nem szállt ki Budapesten, és már késő volt, mert Moszkva következett, Tokió, Los Angeles... majd újra New York. Amin szintén túlment. Bérlete volt - teszi hozzá a szerző.

Van nekem is, hál'Istennek. Mehetek keresztbe-kasul. Vagy ahogy nagyanyám mondaná: mehetek a világgal versenyt.
De fáradt vagyok. És ki akarok szállni. Menni sem akarok sehova. Ki akarok szállni.
Késő este vet ki magából az utazás a Queens-bulváron. Amióta rossz a fülem, az egyensúlyérzékem is kívánnivalót hagy maga után. Még tántorgok. De érzem, hogy pihennem kell. Mégpedig hamar. Darabjaimra hullok, ha nem.

- Jézus szeret téged!

A mennyei üzenetet egy erősen borotválatlan hang adta tudtomra, első gondolatom az volt, hogy a mai estémhez még ez a bejelntés okvetlenül hiányzott. Így aztán teljes minden. Béke van.
- Örömmel hallom. - morogtam az orrom elé.

Adódott máris pár kérdésem az üzenet tolmácsolója felé, így félretéve egyensúlygondjaimat, az én helyzetemben nem javallott meglehetősen éles mozdulattal fordultam a hang felé. De nem is akartam már semmit sem kérdezni. Pedig láttam rajta: megválaszolt volna. Olyanok ezek.
Ott feküdt az egyik kisstílű iroda beugrójában az ajtó előtt. Jó napja volt, mert a zsákja tele volt palackokkal és újrahasznosítható üdítős dobozokkal. Ezekért egyenként 5 centet is adnak jobb helyeken. Majd holnap még gyűjt mellé. És egy ideig rendben is lesz. És kartonja is volt elég.

Mosolygott.

Boldog ember... Szinte fel is sóhajtottam.

UI.
Ja, hogy honnan veszem, hogy kisstílű az irodás?... Ki van írva az ajtóra:
"KORÁN NYITUNK"
Ezzel nem is lenne semmi. Mindaddig, míg a nyájas közönségnek szól, pozitív az üzenet. Csak ami alatta van kisbetűkkel...
"...ezért ne feküdjenek az ajtóba!"

New York, 2009. augusztus 22.

2009. augusztus 5., szerda

A Queens bulváron innen


Ma este felnéztem az égre, és a teliholddal találkozott a tekintetünk. Pontosan két hónapja érkeztem ebbe az új "hazába", ami azt hiszem mindenkoron csak idézőjelesen lesz haza. Két hónap óta pusztítom az amerikai kenyeret - mondanám, de az itteni kenyérárak mellett ez fellengzősen hangzana. Inkább azt mondom, hogy két hónapja, és harmadik holdtölte óta vagyok itt. Bár ez fura, mert mindig úgy tudtam, egy hónapban csak egy holdtölte van. Nekem mégis eggyel több adatott meg már ebből is itt. Nyilvánvaló tehát, milyen sokminden történik a magamfajta mezei emberrel, amikor kicsapja a sors a nagyvilágba. Még a Hold is gyakrabban telik fel. Arról nem is beszélve, hogyan iszkolnak el mellettünk ilyenkor az események. És főleg milyen sebesen telik a két lakbérfizetési nap között is az idő.

De egyébként semmi panaszom nem lehet az albérletre és Piri nénire, aki a ház tulajdonosa-forma (kiderült, hogy nem is az, hanem valami rokonai birtokolják a házat, ami anno valóban a most 95 éves idős asszonyé volt, és a rokonék lánya minap beszaladt, és miután csótányírtás és egyéb mindennapiságok terítékre kerültek, azt is mondta nekem "shashe-shöpte-apt-naua-zsecse, látod, csúdok románul, mert szüleim Brassaubaul vannak" - és ez, mint mindig, engem nagyon feldobott...). Rossz nyelvek szerint Piri néni, azaz Miss Pery annak idején Jávor Pállal volt romantikás viszonyban, de szerintem nem is a rossz nyelvek terjesztik ezt, hisz ő maga is elhencegi, amint csak teheti. Mint ahogy azt is, hogy mekkora glamour volt annak idején, és hogy ezek a mai fiatalok nem fognak soha annyit élni, mint amennyit ő élt megboldogult ifjúkorában. Hamiskásan villog a szeme, amikor erről beszél, ha feljön inspekcióba, és arról is könnyedén nyilatkozik, hogy nehezére esik már az élet a 100-hoz közelítve. Na, és nyilván: semmi, de semmi glamour nincs már benne, de még fenszi sem.

Bevallotta, hogy valami szél érte vagy mi, és süket. Persze, ő azt mondja, most "ideiglenesen nem jól hall", de mi tudjuk, hogy süket. Szerencsére, tette hozzá, mert nem hallja, ha zaj van. A lakói, akiket az alattunk levő emeleti lakásába fogad -ingyen, csupán a társaság kedvéért - ugyanis ezt a hallásproblémát kihasználva, mind arra hivatkozva menegetnek el meglepően rövid időn belül, hogy a felettük lakók zajosak. Ezek mi lennénk, és mi jól tudjuk a lakótársammal, mennyire nem zajongunk, és mennyire együttérzünk mégis a ránkfüllentő menekülőkre. Mert bármennyire is tudjuk, mennyire szereti a magyar a potyát, Piri nénivel sejtéseink szerint nem lehet egyszerű egy fedél alatt lakni huzamosabban, és inkább visszamenekülnek valami brooklyni alkóvba innen az ingyenlakók. (nem ingyenélőt írtam!) Bár, ha egyszer mégiscsak akad majd olyan, aki délutánonként imádja emelkedett hangerővel (lásd fennebb: hallási problémák) hallgatni a Csókos asszonyt és Pest-Buda dalait, és a gombolyagnyi méregzsákot, Petikét is elviseli ugatással és különféle járulékos szagokkal együtt, sőt kártyázni is szeret, nyert ügye van. És mi is megnyugodnánk. Addig ugyanis ott leng felettünk a vád, hogy akkora lármával éljük hétköznapjainkat, hogy Piri néninek sűrjíteni kell nálunk tett látogatásait. Amit már csak előrehaladott kora miatt se szívesen várunk el tőle...

Nem is mondom, mennyire megrémültünk, amikor egy nap eltűnt az öreg kínai postásunk is. Mondjuk én sejtettem, hogy a bagó vitte el, de a végén még ezt is a mi nyakunkba fogják varrni. De szerencsére csak szabadnapot vett ki.

És akkor még nem szóltam Lucikáról, aki házmesteri funkcióval látta el magát, bennünket meg a házirend és a szelektív hulladékgyűjtés vagy esti kapuzárás szabályaival illetve rejtelmeivel. Vagy a tota szomszéd, aki lakótársam szerint sem köszön soha, és nem csak nekem rémlik úgy. Így aztán el is határoztam, hogy nem köszönök, biza én sem. Jöttem haza, és várta a köszönésem, hogy látványosan NE fogadja azt, és egyre kétségbeesett arcot vágott, mikor túlmentem rajta, mert sejtette, hogy nem lesz köszönés, és ő meg nem tudja majd jól nem-fogadni. Előbb csak bólintott idegesen, mintha rá akarna bírni, hogy na...gyerünk... mondd már ki... és végül jó nagy köszönés hagyta el a száját! Még ő is meglepődött. Na, erre visszafordultam én is. Meglepetten végignéztem rajta, nem beteg-e, és akkor válaszoltam: Hi!
Bezzeg a mexikói autószerelőket nem kell noszogtatni, már az utca végéből szélesen vigyorogva, mintha csak az akcentusukat színeznék vele, s úgy köszönnek messziről. Újabban meg a sarki latin lokál feketruhás ajtónállói is jó éjszakát kívánnak, amikor hazafelé lépdelek. Úgy őrzik azt a helyet, mint a Pentagont. Pedig a kiszűrődő információs hatásokból elég egyértelmű, hogy latino-diszkó, s mint olyan, laza erkölcsű félvér nők ingadoznak egy nikkelezett rúdnak feszülve valahol odabenn. Ezért a kígyózó sorokban várakozó ifjaknak kétféle fényképes igazolvánnyal is bizonyítaniuk kell, hogy érettek a laza erkölcsök befogadására. És aki ellenőrzi, egy -szerintem- írástudatlan nagy feka, aki éjszaka is napszemüvegben áll a bejáratnál, így kényzelen elemlámpával megvilágítni a felmutatott dokumentációt, majd az adott illetőt is. Mókásnak mókás, de a szabályokat ugye be köll tartani, mert ettől Amerika az, ami... Egyedül a kínaiakkal nem barátkoztam meg a sarki halszagú nagybautban, de ha pontos akarok lenni, egyikünk sem keresgeti a másik szimpátiáját, így aztán akkor tolom rájuk a bevásárlókocsit, amikor csak tehetem. És még az itt oly nagy becsben tartott elnézését sem kérem.

Nem szóltam még a Pan American Hotelről sem. De nincs, amit, mert semmi közünk sincs egymáshoz azon túl, hogy csak miatta nem látom szerintem Manhattan felhőkarcolóit az ablakomból, az ő vendégeik viszont igen engem, amikor este levetkőzöm, és esetleg neglizsében teszek-veszek lefekvés előtt. Csak ki ne írjanak a PanAm vendégkönyvébe, mert a szégyen ott öl meg.

S hát még szerencsétlen jóanyámat.

Nos, hát efféle hangulatban telnek a hónapok meg telik a Hold a Queens-bulvár innenső oldalán. Bár egyszer valaki erősködött, hogy a telihold mindenhol ugyanolyan. Na ja. Mi itt azért örülünk, hogy az legalább látszik. Mert csillagot látni képtelenség. A fényszennyezés miatt éllandóan világos illetve sárgás-piros az ég. Ami egy ideig kuriózum.

De aztán egyszercsak nagyon, de nagyon elkezdenek hiányozni a csillagok.

Az igaziak.

New York, 2009 augusztus 4-5.