2009. november 30., hétfő

Kígyó és béka! Megbillentem volna?


Kedveseim!

Vannak időszakok, amikor az ember megzuhan cseppet. (Léteznek-e ennek fokozatai vajon egyáltalán?)Nem tudom, van-e ez a szó hivatalosan is regisztrálva, de mostanság egyre többet hallom használni, és mivel jelen esetben nagyon is találó, előkaptam én is az ingujjból. Ez a zuhanás akár azt is jelentheti, hogy elborul az agy, de jobbára megelégszünk kevesebbel is, finomabban szólva: a megbillenéssel.
Akadnak aggályaim magammal szemben is időnként. Megrökönyödéssel fogadtam mindig, ha hosszas kihagyás után tértem meg New Yorkba, hogy ezek az emberek - amint azt sokszor előadtam Nektek - mind nagyobb intenzitással beszélnek magukban. Aztán megszokja az ember, vagy mi, de már fel se tűnik. Emiatt is aggódnom kellene, de az pláne kérdőjeleket rajzolt számomra magam köré, amikor rajta kaptam magam ma este a bevásárlásból hazafelé jövet a Grand Avenue-n önmagammal perlekedni. Mentségemre legyen mondva, ha ez lehet mentség az állapotomra, jogosan forrongtam, mert az a tapasztalatom erősödött meg bennem a Stop&Shopban való kimért vásárlásom végeztével, hogy itt is csak megvágják az embert minden egyes alkalommal, ahol csak tehetik. Ezt a teherfuvarozóként felpakolt bevásárlókocsikkal költekező amerikaiak aligha fülelik le egy európai szemével pánikszerűnek tűnő bevásárlás során, de amikor az ember lejben számolja a centeket még, felsejlik azonnal a magasabb számla. És noha a pénztáros (velem együtt) észrevette a hibát, ki kellett fizetnem azt az összeget, amit ő talált ki nekem, és ahhoz hogy visszaszerezzem a pénzem, amit mindketten tudtuk, hogy jogtalanul vesz el tőlem, egy másik pultnál kellett sorbaállnom, magyarázkodnom, aláírnom és talán még pironkodnom is, hogy nem fejezhette be a dagadt latina a minden bizonnyal észveszejtő pappijával a telefonos értekezést a semmiről.

Az, hogy átvágnak, kezd megszokottá válni, a legismertebb helyeken ütnek mellé az összegnek, és vagy van az embernek kedve berzenkedni, vagy nem. Bántani leginkább azért bántott a dolog, mert a szemközti kínai szupermarketet elkerülendő mentem a távolabb eső bevásárlóközpontba. Nem, mintha lenne valami személyes bajom az ázsiaiakkal. Lacika barátomat sem értettem, miért rázza ki a hideg tőlük, amikor a kilencvenes években Budapestre cuccolt szerencsét próbálgatni, és egy mongol családot kapott csatolmányként az albérlethez a svábbogarak mellé, és a büdöslábú Lászlót, aki részegen mindig megmagyarázhatatlanul kedvelt ugyan engem, ha odamentem, de mivel ebben a sztoriban ennek semmi jelentősége, róla most nem beszélünk. Szóval ott laktak egy nagy közös fedél alatt, és Lacika barátom állandóan szidta őket, mint a bokrot, és én nem értettem, sőt igyekeztem a keleti népek kultúráját ecsetelni és egyéb, ilyen esetekben felhozandó mentséggel vigyázni arra, hogy nehogy elharapóddzon Lacikán a rasszizmus, hiszen külhoni életének nagy kalandja épp csak elkezdődött. Emlékszem egyszer csengett éjszaka a telefon. Ulánbátorból akkoriban külföldre telefonálni szinte elképzelhetetlen volt, az országban, ahova egy hónapban csak egyszer repült be menetrendszerinti repülőjárat, az is az Aeroflot gépe Moszkvából. A mongolnak hetekig kellett várni, miután leadta a rendelést a külföldi hívásra, hogy egyszer csak kapcsolják váratlanul az igényelt számot... Éjszaka csengett a telefon a budapesti lakásban. Lacika egyrészt egy fárasztó munkanap terhével és egy agyoncsapott csodaszép álom frusztráltságával csoszogott a telefonhoz. Távoli, recsegő szöszmötölést követően valami öklöndözésre emlékeztető hang sejlett fel a vonal túlsó felén.

- Hszien?... Hszien? - ismételgette idegesítően selypítve a recsegés.
- Mit akarsz?! - mörrent oda Lacika, akiből az ember első látásra csak szelídséget és bűbájt feltételezne.
- Hszien?... Hszien?
- Nem Hszien, bazmeg, Laci vagyok.

És letette a kagylót, bontva ezzel a kapcsolatot Mongóliával egy hónapra.

Nekem tehát semmi ilyen bajom nincs a vágottszeműekkel, bár mostanában egyre erősebb bennem a gyanu, hogy ha Hszient keresnék, ma már velem sem járna jobban az ulánbátori telefonáló. A Nagy Fal szupermarketet azonban nem emiatt kerülöm, ha tudom. A helyzet az, hogy nem jól viselem, ha a boltban az áru rámugrik, de azt sem, ha egyáltalán még mozog. Biztos, hogy a jóérzésű emberek távoltartása a stratégiai alapja annak, hogy az elképesztően büdös pultot éppen a bejárati ajtó mellé helyezték. Onnan szoktak az emberre ugrálni a rákok. A minap az egyiknek a kosarából kapaszkodott ki egy csúszómászó éppen előttem a kasszánál. Nem okádok nagyon könnyen, de ha ez zavarna, a kínai bolttal egy-kettőre megoldhatnám. És hogy ne hányjak nyakon senkit sem, igyekszem másutt elrendezni a vásárlásokat, vagy befogott orral futok keresztül a sorokon, majd ki a boltból. Néznek is rám meglepetéssel vegyült undorral. Én nem bírom őket, ők utálnak, mert nem élvezem a büdöset. Így aztán kvittek vagyunk.

- Nem elég, hogy drága, hanem még át is vágnak!... Anyátokat, azt!...- ilyen és ehhez hasonló modorban dohogtam fennhangon magamban az utcán, a Stop&Shopból kijövet, végig a Grand Avenue-n, és eldöntöttem, hogy azért is a kínaiban veszek tojást.

- Bezzeg a rizsevő tudja egy dollár ötvenkilencben adni a tojást, ezek a senkiháziak meg négy kilencvenkilencért!... Érted! Mintha aranytyúk tojta volna!... - nem mintha tudnám, milyen is az aranytyúk, de épp megfelelő állatnak tűnt nekem ehhez a mondatomhoz.

- És még be is csapnak, a rohadékok. Becsapnak! Én menjek a saját pénzemért kunyerálni... Meccsoda világ!...

Ekkor jött szembe velem egy koreai lány. Ha ez nem lenne elég, ráadásul még beszélgetett is magában.

Hirtelen odafordultam, és rábüffentettem:
- Hűűlye!

Nem rövid ü-vel. Hanem hosszan, nyomatékosan, ahogy Margit néni szidta gyerekkori emlékeim szerint Boldi bácsit, ha amaz részegen tántorgott haza a borbélyüzletből. Igaz, én voltam annyira okos már akkor is, hogy tudni véltem, Boldi bácsi sem a borbélyüzletben rúgott be, hanem Arankánál, a kontyos asszonynál a söntésben, de attól még elfogadtam Margit néni hosszú ű-vel kimondott nem titkolt véleményét Boldi bácsit illetően. Bár, azt már magam sem értettem, hogy a fent emlegetett öreg borbélyt miért hűűlyézi le a székely fehérnép akkor is, ha prüszköl. Nekem kifejezetten viccesnek tűnt a huszonhét tüsszentés, ami az egész Kölcsey utcai udvaron visszhangzott, és mi, gyerekek az ablakuk alá kuporodva fennhangon számoltuk. Állítólag ez annyira felaljzotta Boldi bácsit, hogy odabenn nagyokat ugrott a rökamén minden egyes prüsszentéssel. Talán emiatt volt a hűűlye az ő osztályrésze.

Nyilván nem értette a mandulaszemű nő sem, amit mondtam, és ha értette volna sem hiszem, hogy sokra mentem volna vele. Ezekről minden lepereg. Ment ki-ki tovább a maga útján, és belőlem felszakad a röhögés. Visszatekintettem a jelenetre, és egyre inkább nyihogtam magamban a két szatyorral a kezemben lefelé a Grand Avenue-n. Aztán észrevettem, hogy az egyik leparkolt autóban ülnek és meredten bambulnak rám - szándékosan nem mondom, hogy kerekre nyílt szemekkel... mert nem. Így hát összekaptam magam, és lenyeltem a röhöghetnékem hátralevő részét. De ez a magamra erőltetett civilizáció csak addig a pillanatig tartott, amíg végigfutott az agyamon, hogy a koreai spinét azért hűűlyéztem le, mert magában beszélt az utcán.

Csak úgy, mint én annak előtte.

Ezt tudatosítva magamban már fröcskölve röhögtem le magam a lépcsőkön a mi utcánkba, az autóban ülők meg beletapostak a gázba, és elhajtottak.

Elő-előtörő röhögéshullámokkal zúdultam be a hosszas vásárlási kitérő után a házunkkal szemben levő Nagy Fal kínai szupermarketbe. Ott, a büdös bejáraton. Óvatosan léptem be, mert a rákok jöttek-mentek a polcon. Látom, kaptak friss árut: kígyót meg ... te jóságos ég! Egy mocskos pléhdobozból két tucat felfúvalkodott, egymásra gyömöszölt nyálkás feketevarangy pislog rám! Nos, igen, friss árut kaptak: kígyót-békát!

Ami ezután következett, inkább nem mesélem el. Elég, ha én aggódom magam és a megbillenésem miatt...

Majd még jelentkezem. Gondolom.

Ölellek,
Art

New York, 2009. november 30.

2009. november 25., szerda

Harminckilenc


Drága Barátaim!

Pontban éjfélkor érkezett a köszöntés, halkan, csendben... hogy negyven lettél csendben - parafrazálva a dalt. Ugyanakkor elnézést is csatolva mellé, hogy egyet öregbített rajtam a Kedves köszöntő, és hogy csak a dal kívánta ezt meg, és különben is eljön majd az is. De hát haragudhatik az ember ilyenkor, amikor lányos zavarában azt sem tudja, hogy valójában harminckilencet kell mondania vagy ez már úgy igazabb, ha így szól: negyvenedikben vagyok? Amikor elkezdtem ezt a harmincas szériát azzal próbáltak visszarángatni a hangulateséseimből, hogy a legszebb férfikor rontott rám ajtóstul. Most meg senki nem mond semmit. Hogy most, amikor én rontok ki ajtóstul ebből a kis társaságból, amit eme legszebb korúak alkotnak, hova is kerülök. Lehetnék rezignált, és meg vagyok afelől bizonyosodva, hogy ha akár kicsi kis hangulatingadozás is rámrohanna, az is lennék. De tartom magam. Mi több: jól tartom magam. Ez ennek a korszaknak a neve, amibe éppen belépni készülök záros határidőn belül. "Jól tartom magam"-kor.

Ezt a hitemet Piri néni is megerősítette a minap, és a postájáért cserébe megcirógatta a hiúságom (figyelem: nem fiúságom!) azzal, milyen mérhetetlen elégtétel az számára, és talán kibővítve egész kis közösségünknek itt a Queens-bulvár innenső oldalán, hogy ilyen kellemes fiatalember (mármint hogy én) lakik itten. És ebbéli örömének kézzelfogható jelét is adta, amikor megfeledkezve a járókeretes sétákról, lendületesen felpattant a fotelből és ünneplést indítványozott kellemetességem margóján egy üveg Marika borral. Methogy Pery néni nappalijában a borszekrény roskadozik a jobbnál jobb magyar boroktól, és a pulton egy félig tele Captain Morgan is jelezte, hogy a öreghölgy jó ízléssel válogatja meg hangulatderítőit a délutáni közösségi zenehallgatásaihoz. Közösségi, mert bárki hallhatja, hiszen Miss Pery annyira önzetlen, hogy hangerőben nem fukarkodik, ha felteszi az operettlemezt. Nem tudom, valaha is lesz-e benne részem megtapasztalni, milyen az egy nálam több mint fél évszázaddal fiatalabbnak tenni a szépet, ahogy Piroska.

Én csak azt tudom, hogy én már most annyit éltem, hogy az új munkahelyemhez szükséges szövetségi átvilágításom is egy hónapja tart, és még mindig nem értek a végére. És az önéletrajzom is kétoldalas. A kísérőlevelekben meg mindig elhencegem, hogy legalább két karriert vallhatok magaménak, ha szerényebben állok magamhoz. Legalábbis szakmai szempontból. És egyiket sem zártam le! Remélem, engem sem fognak... Bár, az ilyen átvilágítások annyi szőnyeg alá sepert disznóságot hozhatnak felszínre, amit az ember el sem követett. Engem , persze, nagy meglepetés már nem érhet, mert idestova egy éve folyamatosan átvilágít valaki. Addig sem panaszkodhattam, de ebbe aztán beladott mindent mind a hazai, mind az amerikai hatóság. No, de nekem kellett, hogy stratégiai helyen, stratégiai terepen, stratégiai beosztásban dolgozzak. Most aztán tűrnöm kell a koromat és mindazt, ami ehhez járul: ez a rengeteg el nem vesztegetett év.

És mégis... Utaztam a minap Washingtonba, és menet is, jövet is kiszedtek a sorból. Én voltam a kiszúrt próba. És vittek is bele az inkubátorba, amiről mostanság annyit cikkeznek, és jogosan, hiszen - nem teljesen jogosan - mutatja meg anyaszültségemet a kukkolónak. Átvilágítottak. Ezek is. De nem találtak semmit, amivel a 737-est levegőbe szándékoznék röpíteni. (na ez nagyon szerencsétlen szófordulat lett erre az esetre, hé!). Akkor elkérték a nevemmel gravírozott töltőtollamat is, hogy egy elkülönített helyiségben elemeire bontsák. Reméltem, nem lesz gond a naplóírásból... De Coelho nem érdekelte őket. Mehettem.

Ott álltam szerencsétlenül, zokniban, ahogyan amerikai reptéren szokás, harminckilenc évesen, többé-kevésbé átvilágítva, és két karrierrel a hátam mögött. Már szakmai szempontból...

Annyira kiszolgáltatott bír lenni ilyenkor az ember.

Meg a születésnapján.

Emlékszem, milyen különös volt a virtuális ünneplés. És amikor otthon vége lett a napnak, az itteni délutánra hirtelen rászakadt a csend. Azon kaptam magam, hogy ülök az erkélyen és magamban beszélek (naplót írok) és bort iszom. Szívesen mondanám, hogy gondolkodtam, de Benneteket nem csaplak be. Viszont olyan elmésen néztem ki a harminckilenc évem mögül az esti csúcsban érkező repülőgépjáratokra és a naplemente tarka utójátékaira Manhattan cikkcakkos kontúrja mögött, mintha valami is járna az eszemben.

Pedig nem járhatott. Ott sem voltam.

New York, 2009 november 25.

2009. november 15., vasárnap

Merj NAGYot álmodni...


Drága Barátaim!

Most őszintén: várja valaki is közületek a világ végét? Közelebbről senkitől nem hallottam legalábbis, hogy fölös idejét arra fordítja, hogy a végítélet felett elmélkedjen. A mayák megjósolták egyesek szerint a világ pusztulását, de már tudom, nem egészen így van ez. Távoli, szegről-végről-leszármazottaik tiszteletreméltó számban veszik ki részüket kedvenc New Yorkom buzgó ellatinosodásában. No, de nem tőlük tudom, hogy csúsztatás van a dologban. Egyszerűen arról van szó, hogy a kalendáriumot csak 2012-ig tervezték meg. Erre fűzve az új világkatasztrófa-elméleteket született meg a 2012, mint film, amit a kritika nem túl kesztyűs kézzel pofozott fel - ennek ellenére a hétvégi bevételek alapján a legnézettebb produkció volt. De tisztázzuk hamar mindkettőt: a mayák - jogosan talán - azt tartották, talán 2012-re lesz annyi értelmes lény, aki kitalálja a naptár folytatását, a film látogatottsága pedig a premier napjaiban nem jó filmet takar feltétlenül, csak jó reklámot.

Az pedig volt neki rendesen. A Queensbulváron is akkora panó hirdette "az év legizgalmasabb filmjét" (istenem, hány filmre mondták már ezt az idén, és még hol van az év vége!) hogy amikor a tegnapelőtt az az istentelen szél, amit ez a ribanc Ida produkált ide nekünk a hurrikán szezont búcsúztatva lassan, lehajintotta a Long Island-i vasút felüljárójának oldaláról Abeerdaan és társa használtautó kereskedése elé, az egész recepciót jelképező rozoga bakterházat eltakarta New York pusztulásának a képével. Na, de jó, hogy nem az autókra esett, mert kacaghattunk volna akkor. És akkor a pszichoanalitikus is nyilatkozott az ügyben - miért pont őt ne kérdezzék meg, ugyebár - aki elmondta, hogy alapvetően sikeresek a katasztrófafilmek, mert olyan beteg a világ, megnézi a filmet, hogy amikor kijön a moziból legyen, miért örülnie, hogy nem vele történt meg. Emlékszem, amikor az operettről meg azt mondták, hogy azt meg egy másik beteg világ teremtette, és arra kellett a kor emberének, hogy belefeledkezzen a habkönnyű rózsaszínű sohanemvolt álomvilágba. Agymosás ez így is meg úgy is. Csak mekkora nem mindegy! És ha választani lehet, Honthyt választom inkább, az legalább lári-fári... New York pusztulását már utálom, és a Vatikán megsemmisülésére sem vagyok kíváncsi.

Utaztam ma lefelé a metrón, az expressz vonalon. Ez nem áll meg hatvanöt utcán át, a Central Park teljes hosszán, Harlemből egyenesen a CNN elé hajt - és ilyenkor jönnek a mutatványosok ezen a szakaszon, a zenészek vagy koldusok. Vagy egy bolond. Mondom is magamban, mostanában minden nap legalább egy bolond megtalál. Ma meg egy hittérítő. Hagytam, hadd mondja el, amit akar. Úgyis abba a fülembe mondta, amelyikre egyáltalán nem hallok (pedig hogy reménykedtem otthon Bidilean dokiban, de hát hiába, ha egyszer ő se tudott nekem segíteni, én amerikaiakra nem bízom magam...nem én!). Mindezalatt olvastam ugyan, de az járt a fejemben, hogy az rendben, hogy szabad ez az ország, és bárki kikiabálhatja a véleményét - akár arról is, hogy (szerinte) Jézus ezt vagy azt hogyan gondolja és hogy mennyire szeret engem jelen esetben, na de én is lehetek már annyira szabad ebben az országban, hogy ne kelljen végighallgassam egyiket sem, ha nem akarom. Nemde?

Hagytam, hadd duruzsoljon, úgyis a Times Square-en kellett átszállnom, volt ideje elég, és különben is a cikk, amit olvastam, nagyon lekötött. Érdekes párhuzamos témákat mosott össze. Egyrészt arról, hogy a munkanélküliek száma akkora, hogy el lehetne velük torlaszolni a mexikói határt. Nyilván nem véletlen, hogy a példa sem a kanadai határ eltorlaszolását hozta szóba... (Persze, ebben a pillanatban kevesebben keresnek munkát - tudok olyanokat, akik ma például elmentek halászni, mert szép idő volt, de holnap már ismét munkát keresnek, és akkor a fentebbi állítás teljesen helyénvaló) Másrészről meg segítséget nyújt a cikk azoknak, akik nem tudják, felesleges pénzükkel mit csináljanak. Lehet segíteni Amerikát az államadósság kifizetésében. A kormány ugyanis a kincstár honlapján felhívást intézett az ország lakosaihoz, ha tehetik, egy csekkel járuljanak hozzá Amerika egyre növekvő adósságának enyhítéséhez. Cím, irányítószám, és köszünik előre is. Bumm! Ennyire bajban lennénk? Mert ugye, ha Amerika bajban van, akkor az nekünk se lesz egy diadalmenet, akárhol s akárhogyan is... Van épeszű ember, akinek van fölösleges pénze, s azt csekken elküldi az államadósság feneketlen zsákjába?

Van, te! Van.

Három millió dollár folyt be tavaly is adományokból, ami az utóbbi évtized legmagasabb adományösszege, amit az amerikai átlagemberek összedobtak országuk megsegítésére.
A Times Square-en kiszálltam, és nem a föld alatt, hanem a téren átvágva mentem át a hetes metróhoz. Kavargott a fejemben a világvége és a mayák, a tizenhatmillió a mexikói határon felsorakozandó munkanélküli, Krisztus országának eljövetele és a végtelen a szeretet, az agymosás és az államadósság visszafizetésének szponzorálása.

És akkor szájbaver egy gatyareklám a kivetítőn: alulöltözött úriember fehér alsóneműben, és hát a természet nem bánt vele fukarul - vagy csak mindenféléket dugdostak előzőleg a bugyijába. Alatta a felirat: "Merj NAGYot álmodni - 2Xist*"

New York, 2009 november 15.
___________________________________________________________
*2Xist, azaz to exist = hogy létezhess VAGY 2X-es, azaz extra-extra nagy

2009. november 5., csütörtök

Születésnapi vendégség


Drága Barátaim!

Ha telihold világítja meg a jelenlegi létemben otthonnak számító térként működő szobámat, és negyedikére van csúsztatva a kocka a kalendáriumban, akkor egy hónapot megint kipipálhatok - immár az ötödiket - amerikai létemből. Tudjátok, amióta - tizenegy éve - először megtapasztalhattam, mennyire mézben pörkölt mogyoró és avarillatúan Central Park szagú novemberben New York, sokszor igyekeztem ide a Skorpió havának legalább egy szeletét megkaparintani magamnak. Na, most aztán torkoskodhatok kedvemre. Itt van. Tessék! November is van. New York is van. Amennyi kell!

Úgy döntöttem, születésnapra megyek. Nem hívtak ugyan sehova, de talán számítanak rám. Mondanám, hogy főznek rám, de tudom, hogy nem. Ennek az öreglánynak nem erőssége a főzés meg a konyhában való tüsténkedés. Meg elég hajlottkorú is ahhoz, hogy váratlan vendégek kedvéért csak úgy csipkedje magát: százhuszonhárom éves múlt egy hete. De felét is letagadhatná.

Százhuszonhárom éve világítja meg a távolba révedve fáklyájával New York az óceán felőli bejáratát. Kimondani is történelem az emberöltőnyi távolság, amikortól a hölgy, Bertholdi mester kezei közül kikerülve, tanyát vert a kicsiny szigeten. Mindenfélékről szoktunk beszélgetni. Én legalábbis megosztok vele mindenféléket. Ő meg türelmesen meghallgat. Anyám azt mondta ma, fel sem tűnt neki, hogy nő. Pedig Bertholdi állítólag a saját édesanyjáról mintázta - bár jóllehet, ez csak amolyan fontoskodó fecsegés.

Volt, hogy megköszöntem neki, hogy megismerhettem New Yorkot.
Volt, hogy elbúcsúzni futottam le a Battery Parkba hozzá, búcsúzni New Yorktól.
Volt, hogy csak a honvágy vitt ki a padra, ő pedig pára- és ködfelhőbe, vagy dühös hullámmezőbe burkolózott előlem.
Volt, hogy kértem, engedjen egyszer itt élnem.
Volt, hogy kértem, engedjen végre élnem.
Volt, hogy szemrehányást tettem neki, mert elszakított szeretteimtől.
Volt, hogy könyörögtem, engedjen el örökre.
Volt, hogy megköszöntem mindent.

Mindig álmodoztam róla, hogy saját autómban ülve, a rádiót hallgatva hajtok végig a budai alsó rakparton. Meg arról, hogy jóbarátom lesz a Hargita és otthonom lesz minden kis zegzuga. És arról is, hogy bosztonkrémes fánkot gyúrva magamba üldögélek az őszi napsütésben a Ladyvel szemközt a parton, a Battery Park egyik szélmentes padján.

...És sokadszor is ugyanolyan lelkesedéssel élem meg ezeket az álmokat, amikor csak tehetem.

Megvettem a fánkot. A World Trade Centernél bújtam elő a metróból. (Hihetetlen, hogy húzzák az időt az építkezéssel!). Ma a fahéjas glazúrral bevont almást választottam. De Oszama - talán megszokásból - adott mellé egy bosztonkrémest is. Nem kötekedtem vele. Neki sem lehet könnyű evvel a névvel New Yorkban élni és fánkot árulni a World Trade Center tőszomszédságában. Legfennebb két fánkot eszem meg. De annyit azért megjegyzek, hogy egy pillanatig se gondolja, nem látok át a trükkjén:

- Oszama, te ravasz vagy.
- Miért, uram? Talán nem ízlik a fánk?
- No, látod, Oszama! Tudod te, miről beszélek.
- Ez a dolgunk, uram. Érteni a kuncsaftjainkat.

- Én meg szeretem a fánkot! - nevettem el magam jóízűen. És reméltem, hogy a fahéjassal nem járok úgy, mint a vastagon beporcukrozott fánkokkal szoktam, mikor falánk módra behalámolom az utcán. Legutóbb az első harapás után úgy néztem ki, mint egy kezdő molnárlegény, aki magára húzta a lisztes zsákot a felső polcról. Csakhogy én nem a malomban voltam, hanem a sugárúton, és amit nem szuszogtam magamra a fánkról, azt a manhattani szél fújta rám. Így fordulhatott elő, hogy a barna cipőm orra is porcukros volt.

Majszoltam a padon ülve a csípős széltől kissé borzongva, és az volt az érzésem, beszélgetünk. De nem is nagyon beszélgettünk. Mit mondhatnék még az öreglánynak? Persze, a szokásos pennyt behajítottam most is a vízbe. Csobbanva elmerült. Mint én a gondolataimban. Majd egy szokásos kacsintás a születésnaposra, és elnyelt engem is a manhattani délután.

New York, 2009. november 4-5.

2009. november 1., vasárnap

Julian és az ő véleménye


Julian egy barátságtalan őszi délutánon osztotta meg velem kendőzetlen véleményét az okmányirodáról, és ezáltal, közvetve az egész rendszerről. Ami azért is esett jól nekem, mert tökéletesen fedte a saját magam rövid idő alatt kiformált véleményét.

De ne vágjunk a közepébe - kezdjük a legvégén: egy meglehetősen hosszúra nyúlt procedúra után, New York állam is elismerte az összes amerikai állam nevében, hogy tudok autót vezetni. Ez a tény igazából rengeteg új információt nem tartalmaz, legfennebb csak a New York-i okmányirodának, ahol majd postára teszik a jogsit, hogy majd nekem legyen, amiért a jó öreg postásunkat várni szabadabb délutánjaimon.

Julianhoz eme szándék megfoganatosítása érdekében csörtettem be egy internetről kinyomtatott hosszú címlista alapján a latin negyed kellős közepén, a Roosevelt Avenue-n. A környék csak annyira rosszhírű, amennyiben a rendőrös filmekben mindig itt fogják el a csempészeket és micsoda autósűldözések vannak! Talán félelmében keveredett a 7-es metró itt az utca fölé, le sem mer menni mindvégig, míg befut a US Open otthonába, a Flushing Meadows Corona Parkba. A hetes dübörgése alatt, a műanyagszékeken nagy hangzavarban és egymásba vegyült latin muzsikákkal körítve kinn ücsörgő mexikóiak és portorikóiak meg peruiak között kicentizve a kopottas ajtót mindenféle spanyol kiírással, az az érzésem, itt rám nem számítanak, mert semmi olyan kiírás nincs, amit én is értenék. De ha már eljöttem eddig, benyitok az előző században jobb időket is megélt bejárati üveges ajtón, és máris a múlt századelőn találom magam egy dohosnak sejtett falú irodában. Azért csak sejtem, mert irathegyek és dossziék teszik leginkább telítetté a helyiséget, eltakarva a falat szinte teljességében, és pultot jelezendő egy fakeret mögé szorulva ott ül egy hölgy, aki Andzsilika, és elmondhatatlan sebességgel ropogtatja a spanyol nyelv ellentmondást nem tűrő, de minden bizonnyal barátságos szavait egy megilletődött, ám leginkább bamba arcú perui fickóra.

Mivel a hölgy szóáradatát nehezemre esnék megszakítani angollal és olyan szürke dolgokkal, mint egy autóbérlés instruktorral hajtási tesztre, az egyik, szintén az iratkötegekbe ékelt íróasztal mögé kuporodott úriembert szólítom meg problémámmal, aki azonnal tudtomra is adja, hogy minden kétséget kizáróan a probléma nem is létezik, és készpénzzel, de akár hiszem, akár nem, hitelkártyával is kiegyenlíthetem a honoráriumát, amibe egy tanóra kötelezőleg belefoglaltatik. Az izgága hatvanas úr máris előránt néhány dosszié takarásából egy -szerintem soha nem használt- bankkártyalehúzót, és kiderül, a sejtésem jogos volt, mivel a számlám az 1-es számot viselte.

- Maga lengyel, ne is tagadja! - vált angolra Andzsilika, kicsit félretolva a bambát a tekintetével, kinézett rám a végeláthatatlan beszédfolyamból.

- Nem, magyar vagyok. Méghozzá romániai.

- Akkor csakis erdélyi lehet. - dönti el a kreolbőrű asszony, és máris megtudom, hogy nekik egyszer milyen csodálatos élményt nyújtott Horvátország, meg hogy vannak nekik temesvári ismerőseik is:

- ... a doktor Braun, a doktor Pavlov és az a másik doktor... doktor... jaj, mondjad már (és itt spanyolra vált, amikor Julianra ripakodik)...

- Zsivágó! Doktor Zsivágó! - vágja rá az öreg, és jóízűt nevet az ötletén.

És megpecsételődött a sorsom. Mert végigjártam ugyan a környék valamennyi autósiskoláját - a román Calin irodájának a nyoma sincs meg, és az ott lakók arra se emlékeztek, hogy valaha is ott lett volna, a magyar Attila pedig horribilis árakon veri át a magyarokat - és találtam olcsóbbakat, mutatósabbakat, de Andzsilka és a szórakozott professzorra emlékeztető Julian megnyert magának.

Hogy miért hittem, hogy horvátok, utólag magamnak sem tudom megmagyarázni, de Julian eloszlatta bennem ezt a tévhitet készségesen, amikor New York utcáin keresztül-kasul vezetgetve rákérdeztem:

- Argentin vagyok. Tudja: "Neeem kell, hogy sííííírj....tararaaraaam" ... nem csak tükörbe néz, a válla felett is hátratekint!

- "The truth is I neeeeever left you" ... - folytattam a dalt az Evitából.

- Maga, dzsentlemen, ezt is ismeri??? - csillant meg a szemüvege Juliannak. - Senki nem tudja, mi bajom, ha elkezdem ezt énekelni. Tessék, maga meg tudja, dzsentlemen. Nagyon szép házaik vannak maguknak ott, Budapesten.

- Járt már ott?

- Nem. De láttam a filmben. Az Evitában. Mert, ugye, ottan forgatták. Pontosan olyan, mint a mi Argentinánkban. Mi nem nagyon szeretjük azt a filmet, mert azt a nőt egy istenségnek állítja be. Kinek kell az? Jobbra megyünk, jelzünk és beparkolunk.

Élveztem a vezetést Juliannal. Nem mintha nem vezettem volna sokezer kilómétert már, de valami olyasmi érzés fogott el, mint amikor az ember egy kicsit visszaül még az iskolapadba nosztalgiázni. És Gyula bátyám is élvezte velem az órát, mert lazíthatott, és utazásairól mesélhetett, miközben néha felcsavarta a rádió gombját, ha egyik kedvence szólt épp.

- I can see clearly now the rain is gone, I can skip aaaaaall obstacles in my way
- Nehogymár, maga, dzsentlemen, ezt is ismerje! Ez az én korombeli sláger...
- Johnny Nash.
- Maga... maga... maga mindent tud. Ilyenek maguk európaiak. Mindent tudnak. Látja, dzsentlemen, én nem ismerem a maguk zenéjét.

Juliant már a korábban is elámítottam, amikor a vezetésleckét adta nekem a LaGuardia reptér szomszédságában, és a háztetőket súroló, leszálló gépek alatt kitekintettem a sibedákon, hogy megmutassam neki, hogy az épp a SouthWest baltimore-i járata, amelyik eldübörgött a fejünk felett. Pedig azt csak onnan tudtam, hogy épp aznap voltam kinn a SouthWesttel tárgyalni egybefonódó jövőnkről, és nem tűnt nehéz feladatnak megjegyezni a piros-kék-narancsszínű repülőt a kikötőben.

- De mi, amerikaiak sem vagyunk ám, mind műveletlenek. Meg ostobák sem. - folytatta aztán az öregúr hetykén csillogtatva szemüvegét. -Olaszországban pedig a pincér mindent ötször akart mindenkivel kifizettetni. De én akkor megszólaltam spanyolul. Na, az volt a bűvös szó! ... Mindkét kéz a kormányon, itt nincs sebváltó!... Nem használom, pedig van egy sebváltós autóm is. A nőket nem lehet rávenni, hogy azzal tanuljanak vezetni. Tudja, dzsentlemen, Amerika egyenlő kényelem... Néha jön, hogy kihúzassam kicsit a kis sportkocsimat, de ebben a forgalomban... egyes, kettes, egyes, kettes... maradok az automatánál...Nem vágjuk le a kanyart, dzsentlemen, mert ugrik a pont a vizsgán. Magának pedig kell ez a vizsga. Egy jó álláshoz kell a jogosítvány.

Szerettem volna, ha nincs szaga a szájának. Egyéb bajom sem volt vele. De hát, ezt még Saffranek macskámnak is elnéztem, aki egy kiadós halvacsora után szívesen ásítozott hatalmasakat - és megjegyzem, fogmosás előtt - bele az arcomba. Ezen kívül Julian semmiben nem hasonlított a drappcicára. A haja például őszes, hosszú és ritka volt. És reménytelenül össze-vissza állt. De ez tökéletesen illett a jelleméhez. Olyasfajta jóféle ember ez a Julian, aki egyrészt becsületes, másrészt őszinte, és azt sem tartom kizártnak, hogy ha nagyon úgy tartja a kedve, biza néha szökdécselni is szokott.

Miközben a vizsga helyszínére igyekeztem eljutni anélkül, hogy ne vétsük el az útvonalat, Julian újabb élményét osztotta meg velem:

- Londonban a szállodában bekapcsoltuk a tévét a feleségemmel. És Világháború1 csatorna az első, majd Világháború2, Világháború3... Egyiken a tankos hadosztályról szóló filmek, a másikon csak a repülős osztagé, a harmadikon a flotta a háborúban... De hisz maguk nem is a jelenben élnek!... Látja, dzsentlemen, Amerika attól Amerika, hogy nem a múltjában él - nem is nagyon van neki, igaz - és nem is a jövőbe álmodozik. Hanem a MOSTban él. Európa elmerült a történelmében, a múltban. És makacsul csak ebben akar élni. Én nem tudnám megmondani igazán, hogy ez jól van-e így, dzsentlemen. Nem tudnám... De ha maguknak így a jó...Fék, beparkolunk. Megérkeztünk. Mindjárt meglesz a jogsija. - és bíztatóan megvillantotta szemüvegét, miközben feltekerte a zenét (amit persze, valahonnan ismét felimertem...)

- Mi legyen az otthoni jogosítványommal, uram? - kérdeztem, hisz tudtam jól a New York-i törvényt, hogy azt biza le kell adni megsemmisítés végett. De Julian válasza meglepett. Végülis ekkor ismertette velem summás kendőzetlen véleményét erről az egészről:

- Mi lenne? Semmi. Nem szól róla. Még mit ne! - és láttam, hogy elkezdi hergelni magát - Bezzeg arra nem ismerik el, hogy az ember ezzel itt vezessen, csak hogy begyűjtsék, és megsemmisítsék. Tudja, régen úgy volt, hogy jött a bevándorló, becserélték a hajtásiját, és kész. Na, lejárt a jó világ. Semmit! Nem szólunk semmit. Maga megdolgozott ezért a jogosítványért itt is, otthon is. Tudja, mik ezek? Ezek... ezek bürokratikus majmok, kérem szépen! Mind az egész.

Csak azért nem szóltam közbe, mert lényegében mindent elmondott, amit én is mondhattam volna, és tudtam, hogy ebben nem csak az okmányiroda a téma, hanem az egész rendszerről beszélünk.

- Micsoda élet volt itt nájnileven előtt, dzsentlemen, pfffffff! Hetekig nem tértünk magunkhoz utána. Suhancként - jó régen lehetett, villant át az agyamon - mikor idekerültem, jelentkeztem a Világkereskedelmi Központba egy állásra, de nem vettek fel. Én is csak egy emlék lennék mostanra, ha akkor felvesznek.Mit tudni az ilyet.

További történetekkel nem lettem gazdagabb, mert megérkezett a vizsgáztató, és Julian kiszállt. Mire levizsgáztam, már egy fiatalemberrel összecimbizett a járdán:

- Beszereztem egy új oktatót az iskolának. Én se bírom már soká ezt a hajtást... - hajolt be a névkártyával az autóba, majd törzsi kéz- és ökölmozdulatokkal gratulációit is tolmácsolta felém.
Én pedig meg voltam győződve róla, hogy amikor majd a Roosevelten engem kitesz, szökdécselni is fog örömében, hogy ilyen jól indult a napja. Az övé is.

New York, 2009. november 1.