2009. szeptember 22., kedd

Ekvinokcium


Kedveseim!

Napéjegyenlőség van. Elhivatott és messzemenően bölcs emberek anno fáradhatatlan munkával kiszámították, hogy van az úgy az esztendőben, nem is egyszer - hanem kétszer, ám! - hogy a nap olybá helyezkedik el jó öreg világunk tetején, hogy mindenhol egyformán legyen nappal és éjszaka. A maguk kíváncsiságára kalkulálták ezt ki, de immáron ránktestálták a tudásukat, így nekünk is tudnunk kell. Bár nem vagyok teljesen bizonyos afelől, hogy jó ezt nekünk tudni. Jó-e tudni azt, hogy az egyensúly mennyire ingatag, s milyen hamar elillan, hogy újabb és újabb hosszú köröket fussunk meg egy újabb röpke pillanatért, az újabb egyensúlyért. Akármerről nézzük, fejet kell hajtanunk a tény előtt, hogy az egyensúly nem lehet természetes állapot, olyan, mint a boldogság. Az sem az. Nem természetes, nem állandó, sőt, nagyon is ingatag, változó, folyton alakuló állapot. A csúcsot ugye, nem láthatjuk, csak felmenőben vagy leszállóban feltekintve rá. Emiatt nem tudjuk soha pontosan akkor, hogy csúcson vagyunk, egyensúlyban vagyunk, boldogok vagyunk, amikor épp vagyunk, hanem amikor már nem. Ezeknek a rettenetesen okos tudósoknak köszönhetően azonban teljes magabiztossággal tekinthetünk a mai napra, mert tudjuk, ez az egyensúly most van. És el is illan a következő szép-szép szagú kikeletig.

Napéjegyenlőség van. Most látom csak: teát hoztam be, gőzölgőt a rózsavirágokkal körbefont porceláncsészébe, és a gyertyát is meggyújtottam, hogy levendulaillattal hintse meg a kis lakomat. A háromágú állólámpámon meg a sárga égő ég, nem a fehéreket pattintottam meg. Ünnepelek hát. Az embernek az is ünnep lehet, ha napéjegyenlőség van, ha megfosztotta amúgy magát minden egyéb ünneplési lehetőségtől. Szelíden duhajkodom itt az íróasztal mellett, néha ki-kilesve az ablakon, hogy azért tudjam, mindegyik esti gép rendesen befut a légikikötőbe ott a toronyházon túl. Ma van három hónapja, hogy estéről-estére itt ülök az ablak előtt az érkező és távolodó madarakat bámulva - ha futja még arra is, akkor elmerengve. Olyan visszafogottan mulatok, hogy ha valaki a PanAm Hotelből távcsővel meglesne most a billentyűzet fölé görnysztett árnyákommal a fehér falon, azt hinné, egy végtelenül szomorú, magányos ipse az, akinek se fénye, se ereje, és már mosolyogni sem bír. De hát a PanAm Hotel lakosai nem tudhatnak mindent. Ők is csak egyszerű emberek. Arról nem beszélve, hogy a távcső nem mutathat meg mindent. A belső mosolyt például. Mert az biza valahol ott bújkál. Van lappangási ideje, egyszer aztán felszakad valahonnan, és kiül az emberre. Türelem kérdése az egész.

Nagyanyám, a drága!... Odaadták a kezébe a telefont a minap, halljam a hangját. Azt mondta, "Szervusz, Erzsikém!" - és akármennyire nem akartam, mégis könny szökött a szemembe - biztos ez az allergia megint... Nagyon is tudja ő, hogy velem beszél. Mit is beszélek. Nagyanyám MINDENT tud. Ő már egy felsőbbrendű világból szemléli a mi kis korlátolt világunkat, és majd egy évszázad távlatából képes szemlélni a dolgokat. Csakis így történhetett, hogy eljövetelem éjszakáján, amikor leültem az ágya szélére szó nélkül - mert soha de soha nem akartam neki elárulni az igazat arról, merre visz az utam pirkadatkor - úgy szorította a kezem, és úgy szorított a szívére, mintha tudná, hogy utoljára teheti. De hisz tudta is. A lelke. Oktondi módon azt hittük, el lehet előle titkolni bármit is. Eszembejut a piros könyv. Gyermekkoromban árulta el nekem, hogy abban minden meg van írva, így hát meg se próbáljak valaha is az igazság kárára tenni, mert ő mindenképp tudni fogja. Ami az ekvinokciumot illeti, Mama mindig úgy fogalmazott, hogy innentől karácsonyig minden nap egy-egy tyúklépéssel lesz rövidebb a nappal. Akkor aztán levágják azt a bizonyos lépegetős baromfit az ünnepre. Már úgy, hogy újévre ne jusson, nehogy a szárnya elrepítse a következő idők szerencséjét.

Szeretem az őszt. Azzal együtt, hogy a tyúk immár rövidebbre lépi a napokat. Ilyenkor több idő jut a meghittségre, de akár önmagunkra vagy egymásra is - szerencsés esetben. Nem zavar az est sem, a sötétség. A csillagok hiánya bánt. Fényszennyezés ide vagy oda, az augusztusban csíkokban hulló csillagokat mindig megnéztem otthon a tóparton, akár éjfélig is belefeledkezve a fenti végtelenség sebesen tovatűnő látványaiba. Most csak tudom, hogy hullottak. Nem láttam, csak tudom. Hisz augusztus volt. Csillagok hullottak.

Sötétben mentem le a tengerre a minap. Egyebem sincs más, vele barátkozom egyedül. Nagy bizalmasom. Mások az utcán beszélnek magukban, én nem vagyok hülye. Én nem beszélek magamban. Az Óceánnak azonban mindent elmondok. Annyiszor hittem már el az életben, hogy ismerem. Mindig kiderül, távolról sem. Már egy pár napja felfigyeltem, hogy megváltozott, amióta a kalendárium szerint élő emberek kihirdették az őszt, ősszeszedték a cókmókjukat a nyári partról, és lezártnak minősítették. "Ősz miatt zárva!" (az emberi hülyeségnek is megvannak a maga bizarr árnyalatai)

Kiszöktem egy délután, pár nappal ezelőtt, loptam egy csepp nyugalmat a forgalmas délutánomban. És már akkor láttam, hogy megváltozott. Sima a víztükör, egyenletes. A part mentén pedig hirtelen tornyokba feszülve, a semmiből kiemelkedik egy-egy félelmetes szörny, és lecsap. Szétterül a parton, majd visszaszívja magát a mélybe, miközben a part felé igyekvő kisebb áramlatokkal szédületes örvényeket kavar, mint egy keringő-táncot lejtő bizarr pár. Majd összemosódnak, és ismért csend van. Mígnem a sima víztükör ismét fel nem tornyosul egy fodroskarú alakzatba. Minden mozdulatával át-és-átrajzolva a partot. A parton ott fekszik hanyatt a suhanc, feje alá gördeszkáját csúsztatta, simlis sapkájával az arcát rejti el a délutáni nap elől. Így csak boglyas göndör fürtjei látszanak a sapka körül. Csak farmerben van, fehér felsőjét a homokba dobta gondatlanul összehajtogatva (az olyan, mint ami nem gondosan van összehajtogatva). Egyik lába kinyújtva, a másikat megtámasztva látszik a hasadás a farmerén. Egy idős öregúr meg a szomszédos fiatal pártól kölcsönkért nyugágyba kuporodva festi a kölyköt. Emezek is itt töltötték a nyarat. Bár, nem is pár. csak alkalmi napozótársak. A nő hazaindul. A férfi meg gyakorlott mozdulattal csobban bele a vízbe, hogy aztán sűrű elnézésekért esedezve kiszedje a festő alól a nyugágyat, aki nem is veszi annyira zokon, hisz beszédbe elegyedett alkalmi modelljével. A kölyök szeplős és érdeklődő. Nem kapja meg a festményt. De telefonszámot cserélnek udvariasan, és határozott ígérteket tesznek a kapcsolat ápolását illetően. El is töprengtem, vajon hogyan kaphatna egy példányt a festményből, hisz az már másolat lenne, nem eredeti. Márpedig az öregúr nem azért festeget, hogy serényen odaajándékozgassa alkotásait - akár az alanyoknak is. Ezt a dilemmámat senki sem oldotta meg. A fiú ledobta ruháit, és csíkos akciós alsónadrágjában lesietett a vízhez, határozott fejessel nekiszökött egy hullámnak, a túloldalán kicsusszant alóla, és ki is sétált a partra. Ez alatt az öregúr is elbillegett feltarisnyálva a friss alkotói élménnyel és némi olcsó üdítő maradványaival. A srác ölébe fogta holmiját, és feljött a mólóra. Valamennyit lezuhanyzott magáról a sóból és homokból, majd nedves gatyájára felöltötte nadrágját, a fehér trikót, és a deszkázaton egyenletesen kattogva eldeszkázott. Én még maradtam a vizet nézni. Hogy milyen furcsa, őszies lett. Akkor döntöttem el, hogy egyik este visszatérek.

Dagály van. A móló fényei csak azt engedik látni, hogy a víz nincs is messze. Alig van száraz part. És a tenger ugyanolyan, mint azon a délutánon. Sima, csendes... és akkor hirtelen előbukkan a szörny, sisteregve nekiveselkedik, csapódik, szétterül, nekemcsattan, majd elszivárog, és újra csend. Sejtelmes és félelmetes ez a sötét csend. Egy újabb kiugrásig. A leszálláshoz az óceán felől érkező repülőgépek erős fényszórói spotokat rajzolnak a végtelenre. Azokban látom az örvényt. Érzem itt, a falépcsőn ülve is az erejét. Borzongok is bele, és jólesik ez a borzongás. Szeretem, hogy iszonytató. Ledobom a lábbelim, és belegázolok a fekete vízbe. Semmit sem látok, csak a csillámokat. Amíg nem jön majd egy újabb repülő. De jön. Esti csúcs van. Jön, és tova is tűnik, a ház mögött csikorogva ér földet: megérkezett Amerikába, megannyi reménytelt, bizakodó érzelemmel a fedélzetén... Ismét sötétség borul ránk. Kikel a szörny a semmiből, és pofonvág. Nem tudom, miért üt. De hagyom. Esélyem nincs. És tudja. Olyan erővel szív magával, amikor visszahúzódik, hogy megtántorodom, de akkor újra szemből támad rám. És hirtelen csend támad. Siet még egy elkésett gép, jön vele a fénycsóva. Akkor látom a nyílt vizen eliszkolni a szörnyet sunyi kavargást hagyva maga mögött a felszínen - és minden bizonnyal a mélyben is. Nem félhetek. Megbeszéltem magammal. Nem félhetek, hisz a barátom. Engem nem bánthat. Márpedig ők egybetartoznak: a tenger és a szörny. Ha egyik a barátom, a másik is az. Egyiket sem tagadhatom meg. Nem is akarom. Szükségem van barátokra.

Utántöltöttem a teám, de már így is kihűlt az utója. A gyertya idillikusan rajzol csíkokat a falra. Ingadozókat, táncolókat. Odakinn is béke van. A szálloda fényreklámja őrzi a parkolót, a szobák ablakai sakkozva elsötétülnek, a morajlás is halkabbra veszi magát. Mostmár lefekhetem, mert leszállt az utolsó gép is - behúzom a sötétítőt. Aludjuk át ezt az egyenlő éjszakát.

Ölellek,
Art

New York, 2009. szeptember 22.


2009. szeptember 19., szombat

Válaszolok Elekes Fricinek


Kedves Földi!

Te meg hogy nem tudtad, hogy idejövök? Fél lábbal mindig is itt voltam már egy ideje, most meg beszippantott New York. Nem volt éhes, sőt jóllakott volt, meg fel is zaklatták pénzügyi gondok, de ki sem köp, le sem nyel. Hát, akkor ezek szerint nem hallottál Liviáról sem, aki nekem adta egy tucatnyi éve ezt a helyet, gazdálkodjak vele kedvemre? Írtam is minap neki, hogy bezzeg nekem adtad, mostmár ejsze tanítsál is meg benne megmaradnom. Csodálkozom, hogy Csíkba disszidált közös barátunk nem említette. (no, látod: az meg az én másik falum... ahol akár órákig is el tudom bambulni az ablakból a Hargitát, még akkor is, amikor ködös kendőt vagy csillagtakarót húz magára, és csak engedi békében aláereszkedni a sziporkázó fényszórókat a kígyón a városba, hogy mihamarabb megpihenhessen egy meghitt szobában az eltörődött utazó). De majd én leporolom valahonnan azokat a naplóoldalakat, és megmutatom Neked.

Gocsovszkynéról csak hallottam, de máris érdeklődni kezdtem iránta. Megmondom Neked őszintén, kedves Frici, hogy nem bukkantam még a nyomára. Na, de nehogy azt gondold, hogy a Fifth Evnyún kerestem. A parádéba én is csak véletlenül pottyantam. Mindig úgy esik. Tudom én, hogy nem ott kell keresni a jóravaló Gocsovszkynét. Még Barbara sem hallott róla, pedig ő aztán, ne félj!... Ha valaki, akkor ő hall mindenféléket. És tud zöldkártyát intézni meg vőlegényt ittfelejtődött, hazanemakarokmenni - különben tisztességes -fehérnépeknek. Még olyan fejléces papírja is van, hogy arra ő bármit is ráfirkant, sorra ajtók nyílnak meg mindenfelé. Szóval nagy damná ez a Barbara, de nem hallott semmit sem Gocsovszkynéról. Bár néha van egy olyan sejtésem, hogy tud ő valamit, csak előttem egyelőre titkolja.

De keresem én mindenképpen. Lenn az óceán partján. Le szoktam menekülni, ha soknak tűnik az élet. Mostanra őszies lett a vize, de tegnap csakazértis megmártóztam benne. Egy-két orosz csobbant még odébb a lezárt vízben. Mert, drága Frici, itt lezárják az óceánt is. Nyáron este 6 után, ősztől az új kikeletig meg teljesen. No, de ki szegné meg a vörös zászlók szabályát, ha nem pont az oroszok? Meg én. Sok kolontos keleti. Bezzeg az amerikai betartja. Azok nem is tudnak fürdeni másképp, csak ha fütyülős - lehetőleg latin - izompalik egrecérozzák őket kedvükre vagy narancssárga fürdőruhás platinaszőke hölgyek fekete napszemüvegben. Az egyik ilyen fütyülőst kedveltem is, nem platinaszőke és izomlatin sem ugyan, csak cserediák. Kiderült kisvártatva, hogy ő is csak keleti. Emiatt tetszhetett nekem. Nagyon fontos volt, és komolyan vette a munkáját. De főleg magát. Ki nem esett a szájából a fütyülő(je!). Nem tudtam meg - s már nem is fogom - milyen jelentőséggel bírt a két bokalánca, az egyik bokáján azt írta Poland, a másikon meg Germany. Csak meg ne kérdezd Te is, honnan tudom, mit írt a bokaláncain!

Bluminak, a polgmest úrnak meg alkalomadtán átadom baráti ölelgetéseidet, biztos örömmel hall majd felőled. Neki nem mondom, de Neked elárulom, nekem jobban tetszett, amikor Giuliani mester intézte a dolgokat és Pataki kormányozta az államot. Most valahogy minden olyan sekélyes. Olyan semmilyen. És az meg már milyen, kérlek, hogy Bloomberg polgármesterünk Demi Moore-ral azért kalapozott szeptember 11-én, hogy gyarapodjon friss hátországgal a háboruba küldendők sora? Nem szeretem, na.

Ami pedig a kocsmát illeti, az lehet az a hely a Szekönd Evönyún, amiről egyszer írtam is valahol. Igaz, rám nem sütött a nap, mert éjszaka volt, és hajnalra elkeveredtem onnan. De nincs sem sarmási leánka ottan, sem Peter, az ausszi (de mádzsár) világtekergő, sőt, a hely sem igen. Bár nem tudhatom pontosan, mivel én nem mehetek most ilyen helyekre, amíg lejre vett dollárokkal fizetek még, amikor kell feltétlenül valami. De ami a napsugarakat illeti, nem tudtam még kitalálni, hol kel a legszebben a nap ittenség, noha a Bryant Parkot megtisztelném szívesen ezzel a címmel, ha kell nekem címeket osztogatnom itt egyáltalán, Livia viszont esküszik rá, hogy augusztus 18-án este fél nyolckor a harminckilencedik utcában nyugszik le. Tudod, ahol anno mi is laktunk. Nah, de szóval akkor Te nem ösmered Liviát... Pedig, én mondom, nagyon de nagyon szeretnéd! Komolyan.

Piroska nénink jól van, köszöni. Minap csak úgy angolra váltott váratlanul, mint amikor a tévét átkapcsolod a Szomszédokról valamelyik manhattani privát és alacsony nézettségű kábelcsatornára, és hatalmas szóvirágokat fűzött a lépcsőfeljárónkon végzett szőnyegtisztíttatás margóján. Mert a svábbogarakról utál beszélni. (Van annak angol neve?!) Szerinte nem kéne annyit mind főzni, nem lennének bogarak sem. Ez itt Ámerika, kérem, itt nem főzés az élet! Hanem a fenszi meg a glemörr. Bár a szőnyegtisztíttatában is a csóré felsőtestű izzadt portorikói lehetett Pipi néninek a leginkább kedvérevaló, - kilencvenöt ide vagy oda - a latyakossá vált szőnyeg nekem legkevésbé sem keltette a tisztaság érzetét. Viszont jól csúszott.

No, és a trikók!... Anyámról most tudom, mekkora varázsló. Eddig csak sejtettem, meg olykor kétségeim is voltak. De most tudom már, hogy varázsló. Akad a polc alján egy-egy "otthoni" trikó még. Beosztom ügyesen. Ha néha nagyon hiányzik, megengedek magamnak egyet-egyet. A zöld volt rajtam a napokban. Már rég szennyesben lenne a helye, de még húzom egy ideig. Négy hónapja lett elcsomagolva, napokig jártam benne - ha nem is kinn, de idehaza, és még most is otthonszagú. Hogy mosnám már ki?

Tudod, én nem hoztam ki szülőföldet kis zacskóban, sem patakvizet a Hegy tetején sebesen csacsogó patakból, ahol Szatmárról jövet, mielőtt leereszkedtem volna Csíkba, mindig felfrissítettem az arcom. Tudod, a vámszabályok miatt nem hozhattam. Hadd maradjon meg nekem a trikók illata még egy kicsit. Amíg lehet.

Summa summarum. Köszönöm, hogy megtiszteltél leveleddel. Ami pedig Gocsovszkynét illeti, legyél te csak nyugodtan, itt állom én a frontot. Résen leszek.

Szeretettel ölellek,
Art ( a falubéli)

New York, 2009. szeptember 19.

2009. szeptember 17., csütörtök

Levelem jött


Kedveseim,

Cseke Gábor barátom, és irodalmi csetlés-botlásaim pártfogója elmondhatatlan szorgalommal publikálja jegyzeteimet, elmélkedéseimet, New York-i leveleimet a Transzatlanti Webműhely oldalán, a Káféban. Időközben megtudtam, hogy egyéb fórumok is elkezdtek csemegézni belőlük, ez pedig nagy örömmel tölt el.

Ma reggelre pedig egy levélben figyelmeztetett rá, hogy Elekes Ferenc készülő könyvében egy egész fejezetet is kaptam. Válaszlevél a leveleimre az alábbi írás, amit most Veletek is megosztok. Hisz ti vagytok az én törzsolvasóim...
Kellemes olvasást!
Art

New York, 2009. szeptember 17.

*

Dancs Arturnak, Nevijorkba
( Gocsovszkyné )

33.

Kezdem ott, hogy első soraimmal köszöntelek téged az én falumban. Mert ugye, azt tudod, hogy ahová most költöztél, ez a Nevijork is az én falum. Úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Alszegtől felszegig. Ezért is hívom önfejűleg Nevijorknak. Már apám így nevezte el ezt a falut, mert ő is a magáénak vallotta, s az ember a maga dolgait úgy nevezi el, ahogyan kedve tartja. Apám még szépnek is szokta nevezni ezt a Nevijorkot. Talán azért, mert mindent megszépít a messziség, s ez a Nevijork tőle messzire volt. Olyan messzire, hogy oda soha el sem jutott.

Énnekem tulajdonképpen három falum van. Úgymint : Siménfalva, mert ott születtem, ez a Nevijork, ahol kinyílott a szemem és San Francisco, ahol saját kebelére ölelt engem a ledér, de jószívű időjárás. Miért ? Nekem nem lehet három falum ? Hát akinek hét szilvafája is volt ?

Kár, hogy nem szóltál nekem, amikor elindultál a jóillatú pulóvereddel Nevijorkba. Vagyis az én második falumba. Nagy kár. Mert ha szóltál volna, akkor fölhívtam volna a te figyelmedet erre a szegény Gocsovszkynére. Mert lehet, hogy épp ott van valahol. Nevijorkban. Meg van húzódva abban a tájban, ahonnan hazagondolsz te is olykor. Ott keresi az igazságot. Ott, ahol nagyobb a világosság, mint a mi kicsi patakunk mellett. Ki tudja...

Nem akarom hosszúra nyújtani ezt a levelet, mert én néked még soha nem írtam. Nem is ismerlek. Nem is láttalak. Én pedig idegenkedni szoktam az idegenektől, mert soha nem tudhatja az ember, kiben mi lakozik. Most is csak azért írok néked, mert van egy Bukarestből Szeredába disszidált barátom, aki finoman közölte velem, téged is foglalkoztatni kezdett ennek a szegény Gocsovszkynének a szelleme. Akit én már Siménfalván mindenütt kutattam, de reá nem találtam. Most föltehetnéd a kérdést, hogy van az, hogy tőled nem idegenkedem, amikor téged sem ismerlek ? Hát ez úgy van, hogy olvasom a te leveleidet. Amiket szaporán szoktál küldeni errefelé. Márpedig ha valaki elmegy oda, abba a messzire eső falumba, s onnan levelet ír haza, abból én látom, mi lakozik benne. Ezt ne is firtassuk.

Azt írod Artur, hogy jó élet van az én második falumban. Abban a Nevijorkban. Szó szerint ezt írod : „Giorgio meg Emporio Armani vagy az Exchange, Gucci, Ann Taylor, Dolce&Gabbana, Chanel, GAP, Bloomingdales, Yves Saint Laurent, Bergdorf Goodman, Lord & Taylor, Calvin Klein, DKNY, Ralph Lauren, Estée Lauder, Tommy Hilfiger és társai háza táján igencsak felpezsdült az élet.”
Csak arra kérlek, ne ott keresd ezt a szegény Gocsovszkynét, ebben a társaságban. Hiábavalóan keresnéd, nem szokott ő ilyen helyeken járni.

Ha találkozol egy Bloomberg nevű úrral, az más ! Ő a polgármester. Ő, ha tudja, hol járnak ezek az igazságkereső, szerencsétlen vénasszonyok. Ha tudja...

Amikor utoljára jártam Nevijorkban, más volt a polgármester. És talán más voltam én is. Akkor még engem sem érdekeltek ezek a gocsovszkynék. Inkább ott forgolódtam a Szabadság szobor nevű fehérnép körül. Hogy elmondhassa ez a híres hölgy magáról, ez a Frici is megfordult az ő fejében !
És fölmentem a két torony tetejére is, hogy lássam, tudnék-e oda még egy-két emeletet húzni. Mert ezek a telhetetlen és irígy csikágóiak azzal fenyegetőztek, hogy az ő felhőkarcolójuk magasabb lesz a miénknél. Láttam, hogy lehet, van hely fölfelé. De tiszta lustaságból nem kerestem föl a polgármestert az emeletfelhúzás ügyében. Ehelyett beültem egy moziba, hogy jól kialudjam magam. Ott, a negyvenkettes utca sarkán. Te tudod már, hogy hol van. Valami színes lámpafények kergetik egymást a bejárat fölött.

Látod, milyen az élet, te, Artur ! Írod, hogy a Kennedy reptér forgalma megállott egy reggel, 78 teknősbéka felvonulása miatt. Hát hogy kerültek oda az én jó teknősbékáim ? Mert amikor én ott laktam a Park sugárút egyik felhőkarcolójában, ezek a teknősbékák reám voltak bízva. Kálmán bízta reám őket, ő volt a házmester. A virágokat sem öntöztem meg azzal a hosszú slaggal, nehogy a békákat lespricceljem ! Ismerem én ezeket a kedves teknőcöket jól. Némelyiknek a nevére is emlékezem. Ebből is látszik, mennyire otthonos vagyok én a második falumban !

Ami azt a repteret illeti, ott jól vigyázz, nehogy letedd a kabátodat valamelyik padra. Mert van ott egy emberem, aki a letett ruhákat mind elsepri onnan. Rendes nagyon ez az én emberem, elküldi az összesepert ruhákat ide a szekondhandba. Ki is vannak öltözve minálunk a fehérnépek, meg lehet nézni, milyen elegánsan járkálnak le, s fel a járdákon vasárnap délután.

Még segítségedre is lehettem volna egyben-másban, ha szóltál volna elmenésed előtt. Például amikor intézted a papírjaidat. És vártad a postást. Mert nem adták a kezedbe azt az okmányt, amit neked oda is adhattak volna. A fellépésed nem volt jó, Artur, a fellépésed. Én például egészen másképpen léptem föl, amikor egyszer el akartam utazni Sa Franciscoba. És nem volt a zsebemben egy cent sem. Elmentem a csomagmegörző emberhez, egy bizonyos Jack nevezetű feketéhez, akit akkor láttam először életemben. A nevét onnan tudtam meg, hogy kérdezte tőle a munkatársa, hol van az a kék börönd, Jack ? Nagyon rokonszenvesnek tarthatott engem ez az ember, mert nekem nem volt semmiféle csomagom. Mondtam neki, te, Jack, legalább gombold ki az inged legfelső gombját, mert, meg találsz hülni, le vagy teljesen izzadva ebben a nagy melegben. És mondd meg annak a nemzetközi jegykezelő főnöknek, nem szeretem, hogy állandóan csavarog. Na, hogy is hívják azt a főnököt, kiment a fejemből, te Jack...És megmondta nekem annak a főnöknek a nevét ez a Jack. Valami Harrison volt a neve és ott volt az irodája a második emeleten.

Amikor kopogtatás nélkül beléptem az irodába, ez a Harrison épp a körmét tisztogatta. Mondom neki, te, Harrison, töltsél már ki a nevemre egy papírt, de rapidan, mert el kell mennem San Franciscoba. A nagybátyámhoz. Beteg szegény. Bárki le tud betegedni egy szempillantás alatt. Még te is, Harrison... Tudod, vannak azok az ingyenes utazási blokkok...

Azt mondja nekem ez a Harrison, a dolog meg van szigorítva, ingyen már nem lehet. Mondom neki, te, Harrison, te is tudod, hogy csak a jövő héttől lesz megszigorítva...De azt aztán be kell tartani szigorúan ! Majd gondom lesz rá, hogy be legyen tartva, szigorúan...

Egy noteszforma jegytömböt adott át nekem ez a Harrison, ami arra jogosított föl engem, hogy kószálhatok két hónapon át végig a földrészen, amerre akarok. Ingyen, gondolhatod.

Te, Artur, mondom, hogy a föllépésed nem volt megfelelő. Sok mindent meg kell, hogy tanuljon az ember, ha ilyen zsufolt helyre teszi be a lábát, mint amilyen ez a Nevijork.

Jaj, nehogy elfelejtsem ! Hogy van Piri néni ? Akinél laktok ? Még mindig panaszkodik a zajongásaitokra ? Azt mondom, nézzétek el neki a zsörtölődését. Anyám is ilyen. Nem hall. Illetve azt hall meg, amit ő akar.

Mit is akarok még kérdezni tőled, te Artur...Volt nekem ott egy kedvenc kocsmám. A második utcában, a zöldséges ember szomszédságában. Egy kissármási szőke leány mérte ott a sört. Reggeltől estig. Vagy estétől reggelig. Szoktál-e oda járni ? Mert onnan a legszebb a felkelő nap. Egyenesen oda süt be vörös orcájával a nap, hogy lássa, ott szomorkodom-e, pultra lehajtott fejjel, vagy lefeküdtem tisztességesen, mint más. Mert oda szoktam volt járni. Ott esett legjobban nékem a szomorúság.

Elekes Ferenc

Illusztráció: New York. Olariu Gheorghe festménye

2009. szeptember 16., szerda

Időutazás kísértetekkel és Miss Marple-lel


Kedveseim!

Szeretem, amikor sűrű napom van. Olyankor egy pillanatnyi derengés ébreszt a rámszakadt sötétségben valamennyi kis időre elegendő reményt, hogy mégsem teljes egészében rémálom mindaz, ami idestova lassan másfél éve emészti fel belső maradékaimat.

Milyen morbid képpel indítottam, borzasztó!

Pedig nagyon szép élményemről akarok ma Nektek elalvás előtt mesélni. Bár, ha jól sejtem - az előkészített fotóanyag láttán, inkább vizuális beszámoló lesz ez.

Amikor a szigorú szemű szőke Bradley elköszönt-forma a Standard Hotel kertjében tőlem múlt héten, szomorúan nyugtáztam, hogy a Meat Packing District mégsem lesz napi munkába indulásom rendszeres úticélja, noha abban maradtunk, hogy hallunk egymásról, viszont én a Bradley fajta zöldszemű pasiknak sem hiszek már - és kezdem azt hinni, hogy jobb is így nekem. Ma mégis ott találtam magam, amikor az egy saroknyira az André Balázs-féle üvegkönyvtől található Jane utcában a nagyon hasonló nevű "The Jane" szállóhoz voltam hivatalos egy remek munkalehetőség kapcsán. Azért nem tűnt ismerősnek nekem a The Jane, mert még mindig leginkább Riverview Hotelként ismerik és emlegetik a valóban a folyóra, a Hudsonra tekintgető fura építményt. Ha a Standardról azt mondtam, fiatalos és modern, akkor a Jane maga Agatha Christie Bertram szállója vagy valamelyik jólismert - esetleg kísértetlakta - szálloda egy angol krimiből, de lehet Wodehouse regényéből is. Egy tény, hogy a Jane 100 éve épült annak a William A. Boring nevű úriembernek a tervei alapján, akinek a nevéhez a híres Bevándorlási Központ ma múzeumként szolgáló épülete is fűződik a Szabadságszobor melletti Ellis szigetén. És tavaly, amikor eme jeles évfordulót ünnepelték az egykori tengerész-szálló ódon falai, teljes felújítást kaptak ajándékba új tulajdonosaiktól.

Láttak ezek a falak sokmindent ebben a viharverte évszázadban, még a Titanic túlélőinek is otthont adtak, amikor New Yorkba érkeztek, amíg a nyomozás folyt a luxus óceánjáró balesetét illetően. Nem tudom, nekik mennyire lehetett kellemes élmény a hajótörés után a Riverview (a mai Jane), hiszen a szállodában a szobák hajókabin formájúak és annak rendje és módja szerint vannak berendezve.

Beléptem, és nem hogy megállt az idő, hanem máris repültem vissza a múlt századbéli milliőbe, és megelevenedtek kedvenc angol filmjeim szereplői is. A recepciós és a szintén bordó fess egyenruhában unatkozó londíner és a fekete-fehér (nyilván akcentussal beszélő emigráns) szobalány. A lobbyt hatalmas filodendronok uralják és antik bőrkanapék. Hangulatfényt a sok ernyős lámpa biztosít minden irányból. Vendégek érkeznek, patinás liftajtón felküldik őket, a csomagjaikról az ellustult hordár gondoskodik némi serkentő utasításra a recepciós pult mögül. Igen, csengő is van. És kis fekete tábla, amire fehér krétával ki van írva, ha valami fontos mondandó akad, s ha más nem, akkor az, hány Fahrneheit van New York City-ben épp.

Egy skatulyából rántott pasas kerül elő, és szélesen mosolyogva kommunikál velem. Én is - amennyi tőlem telik (el sem képzelitek, milyen az megérteni a frusztrált szó valós értelmét).

"- Biztos valami tudálékos agyonreferenciázott köcsög ez is, aki miatt előre eldől valamennyiünk állásinterjújának a további sorsa!" - villant át kedves mosolygások és bájos csevegések közepette az agyamon. Majd megnyugodtam, mert lelépett valamerre. Talán a falon mehetett át... (Ő dolga...ez Amerika!) Most, hogy hazajöttem, olvastam el, hogy amellett, hogy Jennifer Aniston is itt szokott megszállni újdonsült pasijával, a ház egyik gyakori vendége Chris Messina is. Mint kiderült azóta számomra is, a szálloda lobbyjában vele cseréltünk eszmét a hogylétről ... (mondtam Nektek, mennyire hézagos a hollywoodi kultúrám...)

Aztán bennünket is átvittek a falon. Két filodendron és egy antik váza között ugyanis a falon a mutatós díszborítást megérintve a bennünket fogadó fiatalasszony egy titkos ajtót nyitott meg. Igazából nem titkos, csak nekem tűnt annak, senki semmilyenféle titokzatosságot nem színlelt ezenközben. Az egyik ámulatból még fel sem ocsúdtam, amikor a másikba máris belecsobbantam a titkos ajtón túl.

A bálteremben vagyunk.

Mostmár semmi kétségem nem maradt afelől, hogy Miss Marple-lel is összehoz ma este a sors, amint egy sarokban horgol egy kis tea mellett, de Poirot felügyelő is felbukkanhat. Mindezzel csak az az egy gond van, hogy ahol ezek megjelennek, előbb-utóbb valakit meggyilkolnak. Akkor inkább szívesebben számítok valaki másra, például Lord Emsworthre, és talán így mindenki életben marad, legfennebb kirabol a komornyik, viszont akkor meg Psmith-hez lehet fordulni. És igen, tipikusan az a hely, ahol minden kokett, előkelő és tiszteletet parancsoló, viszont éjszaka akár muskátlis cserepeket is hajigálhatnak be az ember ablakán, mint a Blandings kastélyban... Ilyen és eféle gondolatokba mélyedtem a bálteremből a karzati teraszra vezető lépcsőn felfelé baktatva, ahol a fiatalasszony rázott fel ebből a vadregényes elmélkedésből, hogy elmondja nekem, hogy biza nem unalmasak itt az éjszakai recepciós órái, (na, ugye, mondtam én!!!) mert el sem hinném, a késő éjszakai, hajnali órákban mekkora életre kel a bálterem. Mindjárt vigyorogva húztam fülig a szám, mert én kísértetekre gondoltam, akik itt randalíroznak, de a nő jelezte, hogy másról van szó, bár nem zártuk ki végül a dologból a kísérteteket sem. Ő leginkább az inkognitóban vagy kevésbé inkognitóban idelátogató hírességekre utalt meg arra a duhajkodni vágyó felső rétegre, akik álmatlanul fetrengenének odahaza, ha nem épp itt lennének éjszaka.

... Miss Marple-lel elkerültük egymást, a beszélgetés után elhagytam a titkos ajtón át a termet, előtte még elköszönt tőlem a titkos ajtó mellől nyíló hosszú bár az esti műszakra készülődő pultosa és vágottszemű, ám leginkább twínpíkszes beütésű roppant csinos pincérnője. A recepciós is utánam intett, majd kiléptem a valóságba. Bár egyszer még vissza akartam fordulni Miss Marple miatt, amikor a sarkon két biztonsági őr az alkonyodó Greenwich Village haloványan derengő fényében a járdára nyomott egy rablót, és ott térdeltek rajta, amaz meg rúgdosott, miközben egy anyuka a gyerekével egy járókelőnek felvázolta, hogyan is akarták kirabolni. De nem tértem vissza. Ilyen piszlicsáré ügyekkel Miss Marple nem foglalkozik.

U.i. Tudom, hogy nagyon sok olvasnivalótok lett hirtelen (már a részemről), de nyugodtan vegyétek csak sorra a leveleket, ne maradjatok ki semmiből. Szeretném, ha továbbra is velem csatangolnátok mindenfelé, amerre még el-eljuttat a sorsom. Bár aggódom, hogy sokatok levelezője a képek miatt a spamba teszi eleve ezeket a leveleket, de én ez ellen nem tehetek most hirtelelen semmit sem... Mindig öröm, amikor valakinek eszébejut egy-egy sort reagálni az olvasottakra...

Ölellek Benneteket,
Art

New York, 2009. szeptember 16.

2009. szeptember 11., péntek

A hangulat New Yorkban


Mindenki arra kíváncsi, milyen a hangulat ma New Yorkban...

New York él (és élni akar, tenném hozzá, felvállalva a közhelyességet).

Tegnap olvastam az újságban a hirdetések közt sorra másra, hogy egyik divatszaküzlet is meg a másik is nyitva tart majd egész éjszaka. Ez lesz a "Divat éjszakája". Motyogtam is magamban, hogy mekkora baromság már ez is, és el is szórakoztam rajta, hogy ki a fenének jutna eszébe a hirtelen beköszöntött hűvös és szeles manhattani éjszakán Armani alsógatyát vagy Gucci cipőt vásárolgatni. Amikor megteheti ezt napközben is. Ha éppen arra vágyik. És ha annak a szűk rétegnek a szerencsés tagja, akik ilyen fenecuccos helyeken szerzik be a felöltenivalókat. Aztán én estem pofára, amikor este hazafelé vágtatva a 5th Avenue-n elütött a hömpölygő tömeg a Bryant Park felől.

Fogalmam sincs, honnan termett a városba ez a rengeteg ember, de valóságos utcabál volt, a betegesen drága üzletekbe meg be sem lehetett férni. És nem csak a kíváncsiskodók miatt, akik a megelevenedett próbabákkal fotózkodtak a kirakatok előtt, hanem a nagy papírszatyrokkal portyázó vásárlók miatt is, akik úgy rohangáltak egyik boltból a másikba, mintha az életük függne valamelyik ruha megvásárlásán. Pedig a legolcsóbbikat sem tudnám közülük megvenni az otthoni lakásom árából, csak ha esetleg felveszek egy hosszúlejáratú hitelt is mellé.

És szembejönnek az ismerős arcok. Akiknek a testét, alakját, tekintetét, és minden - beállított - mozdulatát jól ismerem a plakátokról, a magazinokból vagy a televízióból. Most élnek. Itt sürögnek a tömegben. És van szarkalábuk, van félrecsúszott tincsük, egy elmozdult ruhapánt vagy nyakkendő. És ki tudja, még, kik. Mert mindenki mindenkit fotóz a biztonság kedvéért. Felőlem lehet ama bizonyos Hugh Jackman is, akit mezítláb láttak sétafikálni Manhattanben, vagy Demi Moore, aki Ashtonnal és polgármesterünkkel, Bloomberggel járja a várost, igaz más ügyekben (de minek is toboroznak szeptember 11. alkalmából önkénteseket??? úgy emlékeztem, Obama mester a háború befejezését sürgette... ki tudja... én sem érthetek mindent...). Szóval felőlem bárki jöhet szembe, nagyon kevés az esélye, hogy ujjongva a nyakába ugorjak - a hézagos hollywood-i kultúrám nagyon kevés hírességet képes megjegyeztetni az agyammal. Mint amikor Charlie Sheennel találtam szembe magam David Letterman show-jának stúdiója előtt a Broadway-n, és autogramot akart hirtelen adni, amire gyorsan rávágtam, nem kösz, de örvendek! (Néha magam is elképedek, mekkora tapló vagyok!!! :)))))))

Giorgio meg Emporio Armani vagy az Exchange, Gucci, Ann Taylor, Dolce&Gabbana, Chanel, GAP, Bloomingdales, Yves Saint Laurent, Bergdorf Goodman, Lord & Taylor, Calvin Klein, DKNY, Ralph Lauren, Estée Lauder, Tommy Hilfiger és társai háza táján igencsak felpezsdült az élet. Fura fazonok sertepertéltek az utcán, de persze, csak az én kevésbé divatos szememnek lehettek furcsák. Mint a a fickó, akit két nagyestélyis gyönyörű nő kísért a taxihoz. A fiatalember is roppant elegáns volt - felül. Inge babarózsaszín, (mint amilyenbe a még tiltakozni nem képes kislányokat bújtatják elvetemült szülők, akik meggyőződéssel hiszik, hogy egy kislány csak kismalacszínű öltözékben lehet igazi kislány), rajta pisztáciazöld színezetű, finom anyagú zakó, valami zűrzavaros nyakkendővel. Ami a fiatalember alsó testét illeti, nem volt csinos a lába, merthogy látszott, mivel méregzöld rövidnadrágot viselt és elegáns, kosztümhöz való barna lakkcipőt zokni nélkül. Hegyesorrút! Eddig olyan boldog voltam, hogy találtam még a világon egy helyet, ahol nem hordanak olyan cipőket, amivel ha fenékbebillentenek valakit, ott is marad. De manapság New Yorkban is egyre nagyobb teret hódítanak az odahaza egy félresikerült rétegnek a státusszimbólumáva vált lábbelik, és én ezt is csak a latinokra és leginkább az olaszokra tudom fogni, akik a dzsigolo stílust minden erővel vissza akarják vezetni Manhattan utcáin is.

Na, de az a nő, amelyik ott a sarokban egy hatalmas, leginkább az 50-es évekre emlékeztető Air France feliratú posettával támasztja a falat! Hú, barátom, na az csúnya! Az éjszakai utcát egy fánk nagyságú napszemüveg mögül figyelte, és ő is rövidnadrágban (vagy szoknyában??) van! És... de nem... nem... ez is férfi. Most látom. Mármint, hogy nem nő a lelkem. Hegyesorrú lakkcipőben, s persze zokni nélkül.

Na, megnéznék egy ilyet, Szatmáron a korzón végiggrasszálna-e, vagy a kurvák már félúton, a Dácsia előtt elkalapálnák a nem lojális konkurencia gyanuja miatt...

Szóval van egy olyan érzésem az Ötösön baktatva hazafelé, kicsit magam mögött hagyva a hullámzó divat-tömeget, hogy New York mindenképp szeretne újra önmaga lenni szeptember 11-én. Divatshow-val, vagy a két év kihagyás után "hazatérő" MTV zenei díjátadóval, az első "Kikötő hétvégé"-jével. Bármivel.

Hiszen - és most szigorúan tegyünk félre mindenféle értelmezést a nyolc évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatosan - a város áldozatai emléke előtt talán a legszebb tisztelgés, ha a város él. És nem a halálról beszélünk ezen a napon, hanem arról, hogy szeptember 11. New York születésnapja. Idén pontosan a 400-ik.

Vajon hogyan alakult volna az egész, ha Hudson kapitány nem kalandozik el a Halve Maen fedélzetén és fedezi fel Mannahatta ("a sok domb") szigetét azon a szeptemberi napon?

Például ilyenekre jó gondolni szeptember 11-én New Yorkban. S ha már Hudsont említettem, akkor a Hudson folyó mentén elhagyva a belvárosi nyüzsgést, elviszlek Benneteket inkább a kolostorhoz (The Cloisters) a sziget legészakibb csücskébe, túl Times Square-en, Central Parkon és Harlemen, a domb tetején, ahol olyan, mintha kis édenkertbe tévedt volna az ember. Csak azért mutatom meg ezt a titkos helyemet is, mert tudom, hogy nem árulod el senki illetéktelennek, hogy ott szoktam megbújni, ha fáj a távolság. Vagy más.

Amikor először jöttem ide, forró nyári nap után zápor mosta le a port a városról. A Fort Tryon park pedig esti hangulatfényében sziporkázott. Diszkréten. Gőzölgött a sétány, és a buja édeni kert pedig izzadta a párát. Kellemes fulladás volt ez, mint a trópusi nyirkos fa-illatú éjszakákon, ami a közeli óceán sós levegőjével vegyül, és ugyanakkor gyógyít is a fojtogatás mellett. Ilyenkor az sem zavar, ha rámtapad a ruha. Kiülök a korlát mellett a kőre, éppen annyira magasra, hogy ne szédüljek meg, és hagyom a szemem káprázni a George Washington híd fényeitől, miközben figyelem, hogyan rántja össze a Hudson által kissé eltávolított két világot - New Yorkot és New Jersey-t.

New York, 2009. szeptember 11.

2009. szeptember 9., szerda

Gondolataim a citromsárga asztalnál


A minap hosszasan meséltem a Standard Hotelről, mint New York egyik különc különlegességéről. És bosszankodtam is, mert csacsogtam mindenfélékről - sokatok szerint hosszasan ráadásul - de azt elfelejtettem elmondani, amire akár büszkék is lehetünk. Vannak helyzetek, amikor ez a "büszkének lenni" meglehetősen stupidul hangzik, de André Balazs esetében talán nem tűnik patetikusnak, ha azt mondom, örülök, amikor olyasvalakikre bukkanok, akiknek akkor is végtelenül örülnék, ha nem pont a mi drága anyanyelvünket vallaná sajátjának is.

Az oly sokat emlegetett, és New Yorkban is folyamatosan a figyelem középpontjába tülekedő Standard Hotel is, mint egyéb neves vagy kevésbé híres, de híres emberek által lakott ingatlan tulajdonosa Amerika szerte ez a bizonyos úriember, André Balazs, eredeti nevén Balázs Tamás András, aki Cambridge-ben született ugyan, s nevelekedett, büszkén viseli szülei nemzetiségét, és kelti a magyar jóhírét a világban.

Azt tartja, a szállodaépítés is olyan, mint a filmkészítés, bár utóbbiba még nem kezdett: ki kell találni a sztorit, aztán meg kell hozzá keresni a megfelelő forgatókönyvírót, opertőrt, a rendezőt, a díszlettervezőt és a sztárokat is.

Valóban egy nagy parádé a Standard is, ami mint említettem, cseppet sem mondható standardnak. Az egykor volt ipari felsővasútból, a High Line-ból lett patinás park fölé emelkedik a nyitott könyv alakú szálló, vékonynak tűnő betonlábakon terpesztve a vasúti híd felett, alatta pedig a hozzátartozó hangulatos vendéglők és teniszasztalos, barátságos sörkert. No, és persze, a citromsárga előtér a forgóajtóval, illetve a dokkmunkás szerkóba bújtatott személyzet (fogadok, hogy valamelyik divatdiktátor találta ki ezeket az egyenruhákat...) Mind-mind ízlésesen simul a Meat Packing District a 30-as éveket idéző arculatába. Egyszerre patinás és modern, ötvözi a hányaveti extravaganciát a hagyományos rusztikus villanásokkal.

A Standard azon kőgazdagok egyik kedvenc helye, akik itt nem kosztüm-nyakkendősen nyüzsögnek, hanem farmerben, vászoningben és kényelmes sétálócipőben. New York talán az egyetlen hely a világon, ahol a magunkfajta mezei ember egy levegőt szívhat, szembemehet az utcán vagy akár egy citromsárga asztalnál várakozhat ezekkel a valós világtól igencsak messzire rugaszkodott emberekkel. Sőt, még röpke eszmét is cserélhet velük a szemközti oldalon fotózódó modellekről vagy arról, mennyire elszaporodtak mostanság errefele a katicák. Mert ezek az emberek - amikor nem itt vannak a Cityben - burokban élnek, egy olyan burokban, amihez a mi világunkból nem sok átjáró segíti elő a közeledést, és azt a keveset sem kapja meg kiváltságként bárki.

"Gratulálunk! Az életrajzod és a kísérőleveled felkeltette érdeklődésünket személyed iránt" - kezdték levelüket. No, persze, nem kell hanyattesni, hisz ez egy előreszerkesztett levél, amit minden - számukra érdekes - embernek kiküldenek. DE mennyivel jobb ilyen levél meghívásának eleget tenni, mintha csak szárazon azt írják, amit a többség: "Meglepően sok levelet kaptunk, amire nem számítottunk, így arra kérjük, fáradjon be holnap ekkor s akkor ide s oda, legyen pontos, különben nem fogadhatjuk!"

Merthogy állásinterjúra kellett a Standardba mennem. Nem sokan, huszan lehettünk, igaz, ha ez egy helyre szóló kiírás, akkor máris 19-cel voltunk többen, mint kellene.

Ha Balázsról azt mondhatjuk, hogy barna és végtelenül sármos (és ki a fene hinné, hogy ötvenes???), akkor személyzeti ügyeit intéző igazgatója, Bradley szőke, zöld szemű és szigorú tekintetű. És végtelenül öntelt. Kezet sem nyújt a kézfogásra, inkább a levegőben hagyja. Jelezvén, ő a felső emeletről jött.

A High Line felett a szálloda, alatta pedig a sörkert, ahol gyűlünk. Egy csíkos öltönybe hajított úriember siet megtudni, amit csak kell a jelentkezőkről tudni. Négyesével odahív egy asztal köré, és önmagunkról meséltet. Az első négyben benne voltam, így hamar túl is estem a beszélgetésen. Egyikünk, a miamiból ideköltözött szedett szemöldökű csitrifiúcska nem foglalkozott azzal, hogy állásinterjúra mit vár el az amerikai képmutatás, és a lehető összes szabályt felrúgva, feszes fekete farmben, csupasz felsőtestén pedig csupán egy mellénykével libegett be. A pult mögött a poharakat rakosgató pincérek össze is kuncogtak a balerina mozdulatok láttán. Négyünkből még egy hasonszőrű volt. A csíkos azonban kettejükkel óhajtott többet társalogni, és kettőnktől udvariasan felállva és kezet fogva elbúcsúzott azzal, hogy a napokban még hallunk egymásról. Szerintem meg nem. De élménynek megtette a beszélgetés és a várakozás ezt megelőzően a citromsárga asztalnál. Perceken belül a 11-es busz már a következő interjúra igyekezett velem a város másik végébe, és ismét nagyon messze kerültem a Meat Packing District világától.
De erről máskor.

UI.
Pedig ma a három 9-es napja volt...

New York, 2009. szeptember 9.

2009. szeptember 3., csütörtök

Csodára várva


New Yorkot azért nem lehet nem szeretni, mert mindig megtalálja a módját, hogy elkápráztasson. Mindig eljön egy pillanat, amikor az embernek teljesen elege lesz belőle (azt hiszi), hidegrázást kap tőle, agyára megy, és ráadásul azt érzi, mindent látott, minden tud, minden titkot megfejtett vele kapcsolatban. És akkor jön egy újabb káprázat, az összes negatív gondolat pedig elmegy a francba. Nem mintha New York életében osztana vagy szorozna, hogy nekem mennyire van elegem belőle vagy sem, de mégis ez nála hiúsági ügy. És annyira jól csinálja, hogy nem tudok nem bedőlni neki...

A napokban az egyik legfelkapottabb téma a helyi sajtóban egy szálloda, a Hotel Standard.

Milyen érdekes egyébként helyi sajtót emlegetni New Yorkban! Az ember azt hinné, a helyi sajtó az otthon van, a Friss Újság, a Hargita Népe, a Hírlap meg a többi, mert mi olyan kicsik vagyunk, de olyan kicsik, hogy a US Open-re is tucatnyi nyelvű alkalmazottat vettek fel azeritől az urdun keresztül a mandarinig, csak magyart vagy románt nem keresett a kutya sem - talán mert sem a magyarok sem a románok nem teniszbajnokságot nézni jönnek ide, ha jönnek, hanem, ahogy mondani szokták: "nyelvet tanulni" vagy "dolgozni valamit dollárért" vagy "széjjelnézni" (na, ezeket sosem értettem...). És azt is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy minden, ami itt terem, még a helyi sajtó is nemzetközi érdeklődésre számot tartó fontos információforrás az egész világ számára. De nem. Mert igenis megvannak itt is a kis helyi dolgaink, a sarki vacsorázóhely, vagy - bármilyen hihetetlen: ugyanaz a buszsofőr adott járaton, és maga a helyi sajtó is. Ez a helyi sajtó meg igencsak pellengérre állította a már említett Standard Hotelt, amely tulajdonképpen semennyire nem standard, de még csak megközelítőleg sem. A felhőkarcoló szálloda egy nyitott könyv - alakra is meg amúgy is. Hiszen a város fölött felütött könyv csupa üvegből készült, így aztán egy állandó valóságshow, és mint olyan, nagy tömegeket vonz főleg esténként. A riporterek kiderítették, hogy emberek tucatjainak rendszeres elfoglaltsága meghúzódni kényelmesen a környéken - akár egy távcsővel is, és figyelni az ingyenműsort. A szemfüles és szaki újságírók odáig elmentek, hogy jogászokat faggattak ki erről a jelenségről, és kiderült, teljesen jogos, azaz nem törvénybeütköző kukkolni, persze, csak mindaddig, amíg személyi jogokat nem sért az illető, azaz, ha nem fotóz vagy filmez. Csak néz. Akár kukkerrel is. A sztori nem új, hisz a hotel évekkel ezelőtt épült, csak az uborkaszezon most hozta felszínre, és annyira ráharapott mindenki, hogy már egész túristacsoportok érkeztek esti kukkolásra busszal esti manhattani túra vagy a Guggenheim múzeum látogatása helyett. Ezen sem lepődik meg senki New Yorkban, ahol két hete az egyik legismertebb, sétahajót üzemeltető vállalat beiktatta az útvonalába a Szabadság szobor és a Bevándorlási Ellis Sziget mellé azt a helyet is, ahol januárban a US Airways 1549-es járata a Hudson folyón landolt, mint idegenforgalmi nevezetesség.

A Standard Hotelhez mentem ma. Bevallom őszintén: nem kukkolni. Nappal mentem és meghirdetett állások ügyében vitt az utam arra a környékre, ahol soha eddig nem jártam. Emlékszem, mekkora élmény volt nekem, amikor Livia nekem ajándékozta egy vasárnap este a Village-et, majd amikor felfedeztem magamnak Chelsea-t... Akkor azok voltak a csodák, amelyeken keresztül New York belémkapaszkodott és magával rántott. Ma is megtörtént a csoda. Valahol Greenwich Village és Chelsea határán bolyongtam az ominózus szálloda után kutatva. Na, ott valahol történt meg a csoda ismét. A neve: Meat Packer District (Húscsomagoló körzet).

A manhattani West Side eme részén a tengeren érkező áruk raktározása volt az elsődleges elfoglaltság még a békeidőkben, és mivel a város húspiaca is itt kapott helyet beleértve vágóhídtól hentesboltokon át a fagyasztó dokkokig, ez a név immár az örökkévalóságig ráragadt a környékre, ahová igyekezve hirtelen elfogy az aszfalt és macskakő váltja fel, kanyargós kisutcák, nagy piactér jellegű szabad területek, sok növény, fák, lelassult emberek. És csend. Már New Yorkhoz képest. A huszadik század elejére pottyanunk itt vissza. Az egykori raktárak és dokkok új életre keltek, étvágygerjesztő rusztikus vendéglők, farmerboltok, sőt, hentesboltok várják a látogatókat. Az jut eszembe, hogy ezt kellene a túristáknak mutogatni New Yorkból, nem a füstös felhőkarcolókat és drága bevásárlóközpontokat. Ide kijönni egy sétára, megenni egy pecsenyét a tűzoltólétrás ódon épület alatt lámpafényben, meginni egy hideg csapolt sört a matrózkocsmában, majd andalogni a szűk kisutcákban, hogy végül az ember a High Line-on, azaz a magasvasúton kössön ki. Persze, most sokatokban az fordul meg, hogy gyerekkorom óta a rám jellemző "nemmindennapi" módon imádom a vonatokat bámulni, de az iménti felvetés most távol van ettől a rögeszmémtől... A magasvasutat a 30-as években építették, mert az árut a kikötőből a környékbeli raktárakba szállító vasút annyi balesetet okozott Manhattan akkor is zsúfolt forgalmában, hogy a Tizedik sugárutat a Halál útjának is nevezték. Hogy a forgalmat tehermentesítsék, a vonatokat a magasba emelték, és hogy ne rontsa a városképet, mint a később a föld alá bújtatott metró (mondtam már, hogy szabvéj) elődje,a belvárosi vasút, az áruszállító vonatoknak a magasvasutat nem a sugárút felé helyezték, hanem az épületeken át vezették keresztül. Így aztán minden útbaeső házon keresztülrobogtak a vonatok, vagy épp megálltak lerakodni az árut, és még kényelmes is volt. Hihetetlen, hogy még 1980-ban is közlekedtek itt a vonatok! Akkor gördült be az utolsó állítólag egy szállítmány fagyasztott pulykával.

A funkcióját vesztett építményt bontásra ítélték. Lelkes lakosok összefogása mentette meg a környéket a pusztítástól, hogy ez év júniusára megvalósuljon az álmuk: a magas vasút stílusában és kialakításában egyedi park lett, amely az egykori sínek mentén, s azokat megőrízve sok utcán át kanyarog a magasban, és futótűzszerűen terjed a híre, mert mind több ember látogat ki, és főleg a New Yorkiak igyekszenek maguk is birtokba venni városuk, városunk eme újabb csodáját. És mennyire ízléses csoda ez!

A Hotel Standard hatalmas üvegkönyve betonlábakon áll. Sok földrengést ez sem bírna ki, mint ahogy New York sok eszement architekturájú épületkompozíciója sem, de itt ez senkit nem érdekel, mert New Yorkban NEM LEHET földengés, és NEM LEHET cunami sem. Mert nem. Amikor kiderült, hogy nincs az a Jóisten, aki megvédhetné ezt a várost a tenger szintjének növekedésétől vagy egy földrengéstől, a bölcs New York-iak úgy döntöttek, csakazértsem fogják életüket rettegésben tölteni, belenyugodtak abba a gondolatba, hogy ha Isten/Allah/Buddha/Jahve és bárki más egy kicsit is szereti az itt élőket, akkor erőst gondoskodik majd róla, hogy semmi ilyen gorombaság itten ne nagyon forduljon elő.

A High Line tehát simán befut a hotel lábai közé, amelynek tövében sárga modern ülőkék engednek megpihenni a nagy csavargás után a Húscsomagoló negyedben. Nem lehet nem felismernem minden szegletet, muszáj felismernem az összes tűzfalat, Te is felismernéd, hidd el. Most is három helyen fotóznak. Egy jólismert arcú fiatalember őszi pulóverdivatot mosolyog a fotós felé, miközben fehérítő ernyővel, sminkkészlettel és fésüvel, zselével futkos tizenkét ember körülötte, és mérik a fényt, és kattintanak. Odébb nyolc menyasszony és vőlegény pózol, gondolom esküvői magazinnak. Szwingerek, cserélgetik a partnert. Mikor egyik menyasszony van az másik vőlegénnyel, mikor fordítva. Majd futnak is egyet tömegesen a zebrán visongva. És persze, a fotós elkapja a legmegfelelőbb pillanatot ebből is. Kifogott rajtam ez a szálloda. Kétszer is megkerültem, de csak nem találtam meg a bejáratát. Hisz mondom: vékony betonlábakkal kötődik csak a talajhoz, melyek közt a magasvasút inal tova, de bejárat sehol... Egy - látszólag- a semmibe vezető citromsárga forgóajtóra leszek figyelmes. Kicsit megzavar a dolog. Mert a 30-as évekből ittragadt egy fiatalember. Egykori elemista egyenruhánkra emlékeztető sűrű kockás ing és kopott sötétkék nadrág van rajta, bokájánál harangozik a szára, és elnyűtt barna (!) hegyesorrú cipő. Tehát olyan, mint az iskolapadból a kikötőbe szökött fiú, aki egy pár dollárért inkább lehányja a szenet a vonatról, mintsem a számtan tudományába mélyedjen bele ezen a csodaszép szeptemberi napon. Aztán már nem zavar semmi. Nem egyedül van. Úgy néz ki, az egész osztályt elhozta magával. Ők a londinerek a Standardban most. Ez is csak munka. És lapátolni sem kell. A citromsárga forgóajtó meg a bejárat.

Elképzeltem, hogy ha engem ide alkalmaznának, meggyűlne a bajuk egy ekkora iskoláscucc felkutatásában. De abban is teljesen bizonyos vagyok, hogy megfelelően stramm pasas lennék benne, ha mégis összehoznánk.

... Feljött a Hold, a szobám alakán most is bekíváncsiskodik, miközben a LaGuardia és a JFK érkező gépei ügyesen kikerülgetik, bele ne akadjanak. Ő meg csak bágyadtan néz, és közben araszol odébb a fák felett. Mint azon az estén is negyedévvel ezelőtt, amikor ideérkeztem én is a JFK-re keserű lélekkel, bizakodó reményekkel és két utazótáskával. Sokszor érzem, hogy jó lenne kimenni a reptérre, mert akkor egyensúlyba kerülnék ismét. Mert bezárulna a kör, ami ott nyílott meg. De milyen butaság ez... Hisz az a kör nem az a kör, aminek nyitottsága annyira fáj ott legbelül - és kajánul kiül az arcomra, a fejemre, a vállamra. Így nem megyek ki. Még nem. Az ablakból azért figyelem a jövő-menő gépeket, hogy sosem tévesszem szem elől az utat. Meg az óceán partjáról is.

A napokban felbukkant egy zeppelin is. Most kiderítettem, hogy a léghajó, amit az ablakból látok pontosan a teniszbajnokság stadionja felett lebeg, és sugározza a reklámot azoknak, akik lényegében sok pénzért utaztak ide, hogy sok pénzért begyúródjanak oda, ahol lényegében egy kivetítőn látják, amit otthon a kanapéról a Eurosporton is megtehetnének. De persze, itt valóban hallani a labda koppanását az ütőn. És ezért már érdemes a vagyonunkat megreckírozni... De hogy a zeppelin reklámjaira ki figyel....

Tegnap kisétáltam a Flushing Meadows-ba, a Corona Parkba. Ha már a Tennis US Open-t épp a szomszédomban játsszák, ennyit igazán megtehetek még akkor is, ha semmiféle sport nem bír ideig-óráig sem érdekelni, még udvariasságból sem. És amikor ott tátom el a szám, ahol a fél világ nyüzsög (kivéve a románok és magyarok a fentebb kifejtett okoknál fogva), elkap a fura érzés, hogy most itt én vagyok otthon. És szívesen elmagyarázom bárki kérdezi, hogyan jut el a Times Square-re.

Na, csak azért mondom, drágáim, hogy vannak, mert ugye vannak jó dolgok is. Minap írt kedves barátném kézzelírott ( a postásunk által kikézbesített!) levelet, amiben arra int, hogy a kék eget magunk kell, hogy kikutassuk, a többi jön magától.

És én hiszek Neki. Bölcs asszony. És szeret. Nem mondana ilyet, ha nem tudná biztosan, hogy így van, és hogy én képes vagyok rá.

Szóval a csodák. Ne feledjétek: a csodák! Valaminek lennie kell...

New York, 2009. szeptember 3.