2013. február 16., szombat

Miss Suzie újabb amerikai kalandjai (3)


III. Rózsaszín párduc és nokkedliszaggató


- Te, Arturka - fordult hozzám váratlanul anyám a Lower East Side-on baktatva egy felé - ezek itt mind beszélnek magukban!

A felismerés drága szülőmtől - és miért ne vallanám be, tőlem sem állt olyan nagyon távol. És kifakadásának folytatásaképp erre ő maga is rávilágított:

- Eddig is figyeltem én. Legutóbb, amikor itt voltam már láttam, hogy itt nagyon nincsenek rendben a dolgok. De most aztán teljesen el vagyok ájulva! MINDENKI beszél magában! Énekelnek és táncolnak maguknak az utcán, a buszon, és mindenütt, ahol rájuk jön.

Valamit a városom mentségére próbáltam elősorakoztatni mammogva a toleranciáról, és hogy itt minden mennyire más, de anyu ezt vaktöltény gyanánt engedte is el a füle mellett, mert kitartóan fejtegette álláspontját, amivel tulajdonképpen magam sem akartam a harcot felvenni, csupán megmenteni, ami még menthető kedvenc New Yorkom tekintélyét illetően vele szemben. Ekkor száguldott el mellettünk egy jó középkorú latin asszony, aki odahaza gondosan belepréselte magát egy reccsenésig buggyanó rózsaszínű, fekete foltos macskanadrágba, ami kiolvashatatlan cubákjait és hátsó ülőkére emlékeztető tomporát kíméletlenül tárta a gyámoltalan nézelődő elé. 

- A rózsaszín párduc! - ujjongtam.
- Ezek nem látják magukat?! - kerekedett ki anyám szeme.
- Ezek az emberek itt élnek, anyu. Ezeket kicsi gyermekkoruktól mindenért megtapsolják. Ezek itt mindenért tapsolnak, mint az idióták. Ezeknek az embereknek a fejébe karonülő koruktól azt táplálják, hogy ők pontosan úgy vannak jól, ahogyan vannak. Kétszáz kilósan, énekelve, pink masnival és ha kell magukban beszélve. Te ezt már nem fogod tudni megváltoztatni... - zártam rövidre a témát, és azt hiszem, anyu le is tett a továbbiakban arról, hogy ezen rágódjon. Sokkalta inkább arra kezdett el koncentrálni, hogy minél több szót és kifejezést ellessen jártunkban-keltünkben. Addig is magyarul nevelte a helytelenül viselkedőket - mert a pedagógiáról azért nem tett le, csak megfontoltabb lett. Aztán, amikor az első szavakat már össze tudta rakni, a 60-as buszon hátraszólt egy harsány fennhangon telefonon rikácsoló kínai asszonynak, hogy:
- Shut up, bitch! 

Azt hiszem, ezeket a külső és benső harcokat előbb-utóbb mindenkinek meg kell vívnia, aki arra adja a fejét, hogy New Yorkba látogat. Főleg, ha ezt többször is teszi. Az emberben olyan feszültségek gyűlnek fel, amelyeket, ha olykor ki nem ereszti magából valamely sajátos módon, akár visszás következményekhez is vezethet. Ezért örvendtem, hogy anyus ilyen vehemensen élte meg New Yorkot, és nem csak egykedvű passzivitással, mint a nyers pacal a lapítódeszkán. És ha már eme oly hasznos konyhai segédeszköz került szóba, nem tudok elsiklani afölött sem, hogy anyám a tőle eléggé nem megszokott hanyagsággal, ez alkalommal nem csomagolta be, és nem hozta magával otthonról a nokkedli szaggatót. Első jövetelekor nem bízta a véletlenre, de most, mintha kicsit elengedte volna magát, s elhitte volna, hogy Amerikában minden van. Nokkedliszaggató is. És ebben majdhogynem tévedett. Adott pillanatban mániákusan keresgettük a nokkedliszaggatót, de legalábbis valamit, ami ezt pótolhatná. Én már hajlandó lettem volna a nyugalom érdekében azt hazudni, már rég nem is szeretem a tejfeles nokkedlit, de anyámnak ekkorát nem hazudhatok, ő pedig már az egyik helyen a kanálisfedőt is kiszemelte, mert azon éppen akkor lyukak voltak, mint amekkora... A legnehezebb dolgom az egyik nagy nevű luxus lakberendezési bolt művészien kimunkált  kirakata előtt volt. Anyu ugyanis hosszabban leragadt a kínálat előtt. A pánik jelei akkor kezdtek azonban leginkább kiütközni rajtam, amikor a tekintetét követve egy közepes lyukú fémtárcsát vettem észre valami avantgárd műalkotás részeként a belvárosi bolt ablakában.

- Anyuskám!... Ez a bolt olyan drága, hogy nekünk még nézni is nagyon sokba kerül! Már attól eladósodunk, hogy itt bámuljuk a kirakatot... - próbáltam magyarázni. De ő csak makacsul nézett a tárcsára, mint amikor a macska figyelmét semmivel sem lehet elterelni egy moccanó szösszenetről.
- Pedig pontosan ez az!
- Mi?...
- A nokkedliszaggató!
- Az képzőművészeti alkotás...
- A fejed lágya!... - csóválta meg a fejét anyám.
- Inkább kölcsönkérünk... - ígértem meg.

Így aztán első adandó alkalommal, amikor egykori laktótársamnál jártunk vendégségben, néhány udvarias szófordulat után anyu fel is hozta a nokkedliszaggatót Marikának. Az pedig készségesen adta kölcsön, hogy aztán olyan diadalittasan vonulhassunk vele haza, mintha éppen a Himalájára tűztük volna ki a székely zászlót.
A mindennapjaink mindent egybevetve pompás hangulatban teltek, jókat kacarásztunk, élcelődtünk egymáson meg másokon, és jó volt látnom, amikor este fáradtan dőlt el az ágyán, anyus előbb mindig kilesett az ablakon, és jóéjt köszönt a városnak is.

- Micsoda dolgom van nekem! Micsoda dolgom!....

Örömmel nyugtázhattam, hogy szereti a számára vásárolt kerekes ágyat. Abban is megegyeztünk, hogy alkalomadtán meg is sétáltathatom vele az emeleti folyosón, ha nem bánja. És szerintem nem is bánta volna. Amint már utaltam rá, anyám rendkívüli módon felszabadultan viselkedik New Yorkban. És dohogásai ellenére nagyon szeret itt lenni.
A kerekes ágyat Brighton Beachen vettem, ami Brooklyn legtávolabb eső zuga, remek strandolóhely, és a magunkfajta európai népeknek nagyszerű bevásárlási terület is az ott élő orosz közösségnek hála, akik olyan nagyon ellepték azt a részt, hogy a térképek Kis Ogyessza gyanánt is emlegetik Coney Island ama részét. A Málenkájá Gyévuska nevű otthonteremtő boltban bukkantam a német gyártmányú és helyenként magyar feliratokkal is ellátott ágyra. A magyar nyelvű címke jobbára olyan hasznos tanácsokat tartalmaz azok számára, akik azt el tudják olvasni, hogy az ágyat például nem célszerű megenni, és bizonyos részei fulladás veszélyt jelenthetnek csecsemők számára, amennyiben lenyelik. Előző tapasztalatomból tudtam, anyámban bízhatok, semmiképp sem akarja majd megenni a kerekes német ágyat. Kényelmesnek meg roppant kényelmesnek mutatkozott. Ott, a Málenkájá Gyévuska nevű kiskereskedésben erről az elárusító illegális mexikói segédmunkás lelkes bíztatására magam is meggyőződhettem, amikor kihúztuk az ágyat a vasedény és virágváza részlegen, és kényelmesen leheveredtem.

- Ez még magát is elbírok! - okoskodott a mexikói.
- Engem nem kell elbírjon.
- Ezt mondok. Hogy elbírok.
- Az anyámat bírja el...
- Hol van mama?
- Majd jön.
- Óh! Az nagyon jó. Mama jön. Elbírok.

Gondoltam, véget vetek ennek a terméketlenné váló beszélgetésnek, és elégedetten rikkantom:
- Rendben: megveszem!
- Becsomagolok! - örömködött az ember, aki, ha vigyorgott, olyan volt, mint az egyik manó a Hupikék Törpikékben.

A csomagolás abból állt, hogy a műanyagzsákot visszahúzta az ágyra, és hasított bele két lyukat fogantyú gyanánt. Mikor a számlát egyenlítettem, a manó elém ugrott az ággyal, és lelkesen intette, majd ő gondoskodik rólam mindvégig, amíg el nem hagyom az üzletet. A bolt elé érve, kicsit tétován fürkészte a szememet. Én meg az övét.

- Hol parkolunk?
- Kik?
- Maguk.
- Mi?
- Hol?
- Már hogy én?...
- Magán. Hol van autó?
- Rajtam? Milyen autó?
- Hol visszük ágy?
- Ágy visszük metró! - váltottam az ő nyelvezetére, és egyúttal abban a pillanatban számomra is megviláglott ennek a vásárlásnak, de főleg a hazaszállításnak az abszurditása. A manó is eltöprengett a hallottakon, és a magasba nézett, ahol a metrósínek emelkedtek háznyi magasan az utca fölé.
- Hol lakunk?
- Ha maga is ott, én Manhattanben.
- Óóóóóóh! - ámult el a manó, mint minden olyan lény, aki csak akkor jár a szigeten, amikor valami vendége érkezik szülőhazájából, és egy nap alatt lerohanják a Times Square-től a Szabadság-szoborig a kötelező köröket, na meg július 4-én 
- Mannahatta!... - ismételte.
- Pompás utazás lesz, bízza csak rám - mondtam, és kikaptam álmélkodásában megdermedt karjaiból a bútordarabot, és felkapaszkodtam a 120 éves lépcsőkön a két emeletnyi magasban nézelődő metrómegállóba. Sokáig nézett utánam, sőt, a kollégáit is előhívta a bolt pincéjéből, nézzenek egy őrült manhattani nagy fehér embert, hogyan cipekedik az ággyal a feje tetején oda fel a magasba. Félúton rendőrökkel is találkoztam, akik természetesen a sértetlen rendet őrízték fánkok és kávé társaságában, és cseppet sem rejtették véka alá megdöbbenésüket a metróba kapaszkodó ágy láttán. És hogy a dolognak pikantériája is legyen, a rossz oldalra kaptattam fel, tehát a peronról vissza ereszkedtem, megkerültem a rendőröket, mielőtt a másik peronra felmásztam volna. Egyikük hátra is tolta a szeméből a sisakját, és csípőre tette a kezét, hogy hivatalosabbnak tűnjön, ha esetleg valami csínytevés járna a fejemben. Mert egyébbel sem magyarázható egy ilyen fülledt nyárestén, ha valaki egy kerekes ággyal flangál fel és le a metró grádicsain kvázi céltalanul.

Mire a történet végére értem, anyukám már elaludt. Lehet, hogy álmában még kicsit hazaugrott Szatmárra, de igazából Brighton Beach, a nokkedlisztaggató és egyéb emlékezetes New York-i élmények ölelték az álmát a párkányon nyújtózkodó Mikred, a mikulásvirág csendes oltalma alatt.


New York, 2013. február 15.

2013. február 4., hétfő

Miss Suzie újabb amerikai kalandjai (2)


II. Óceánszabadság

Anyám olyan nagyszerű lendülettel vetette bele magát a New York-i mindennapokba, ahogyan szinte megkerülhetetlen módon már első nap Miss Alvaro elénk zuhant lakóházunk halljában.

- Miss Alvaro - kaptam el még idejében, mielőtt a sarokban, a Pitt Street felé nézelődő pálmafa közé duvadt volna - ez itt a mama.
- Suzie - kedélyeskedett anyám.
- Marysol - csuklotta Miss Alvaro, mintha maga a yorki hercegné ereszkedne le anyámmal parolázni, majd széles gesztussal hozzátette: 
- Pá, drágám. Rettenetesen vártalak már! - és máris tovább balettezett, anyámnak pedig intettem, felesleges ekkora megrökönyödést tanúsítania kedves szomszédasszonyunkkal szemben.

Tartottam kicsit tőle, hogy anyámat kicsit feszélyezni fogja Manhattan, első látogatása idején még Queensben éltem, és becsavarogtuk ugyan a város zugait, magában csak a jól kitapogatható szomszédságokba csatangolt el, a latinokhoz, az indiaiakhoz, na meg a koreaiakhoz. 
Amikor beléptünk a lakásba a reptérről megérkezve, nem gyújtottam villanyt, a város amúgy is gondoskodik az állandó fényről, hanem egyenesen az ablakhoz húztam, és kitártam előtte az éjszakai fénypalástban szelíden csillámló várost.

- Látod, anyus... ez az egész terád vár!
- Na látod, hova hoztalak - vágta rá azonnal, és jót kacagva pillanatokig az ablakra tapadva maradt. Majd amikor megfordult, csak ennyit mondott:
- Szépen laksz, fiam!

Csakhamar világos lett számomra, hogy mindenféle aggodalmam felsleges volt. Anyu már másnap reggel kezébe vette a dolgokat, és már mielőtt felébredtem volna, a kávéja mellől az ablakon kikönyökölve számba vette, hol tartanak a sugárúton az útjavítási munkálatok, s onnan kezdve minden nap részletes jelentést kaptam a munkában megjelent munkások számát és munkamorálját illetően. A tájékozódással sem voltak gondok, térképek az asztalon, némi konzultálás, és nemsokára már magában is útnak eredt. És amit legutóbbi ittléte során egyedül sohasem merészelt, ezúttal a magában való metrózást is bevállalta. Bár frászom volt, valamennyiszer nem velem tekergett, lelkem mélyén tudtam, hogy anyám nem vész el. Nem is rezzentem össze, amikor egy nap telefoncsörgés ébresztett egy hosszú műszak utáni délutáni pihenőmön. Csak ennyit tudtam elsőre kinyögni, amikor magamhoz tértem:

- Hogy mi? Eltérítették?... Hol is vagy? Brooklynban?!!... 

A tengerparton volt napozni, és nyugodtan voltam, mert onnan át sem kell szállni, a metró hazáig hozza. De úgy esett, hogy az F metrót baleset miatt más vonalra terelték, így drága szülőm valahonnan Brooklyn belvárosából jelentkezett be, mint valami száguldó riporter, hogy egyrészt ne ijedjek meg, másrészt ne aggódjak. Itt és itt van, és egyszer majd csak hazaér, mert ne gondoljam, hogy ő „setét” s még arra sem képes, hogy hazajöjjön, csak mégis jobbnak találta értesíteni engem a kis kitérőről.

Ezen a gyönyörű januári nyirkosan hideg estén átszellemültem bámulom a Fort Tryon Park Heather kertjéből, ahogyan a barkásodó ficcfa kusza ágai között, a lenti kilátóról ideszivárgó sárga lámpafények gondozásában hogyan eregeti a Hudson folyó a ködgomolyákat az ég felé, mintha a golgota virágok téli álmának szuszogása lenne és a nyári melegben hűs pihenőként szolgálatot teljesítő gyep lélegzete. Eszembe jut az augusztus végi délután, amikor kisétáltunk ide. Futólag ugyan, de járt már anyu az Édeni kertben. Emlékezett is rá, és arra is, hogy kedvenc búvóhelyem a világ elől ez a sziget csücskére, a kolostorok alá rendezett meseszép park.

- ...és képzeld csak, mesélem lelkesen, ugyanaz tervezte, aki a Central Parkot is. És amikor nagy anyagi bajban voltak, az öreg Rockefellerek egyike biztosította anyagi pártfogásáról a parkot, amit sajátjukként a környékbeli dominikaiak , görögök és oroszok is messzemenően támogatnak, szépítgetnek és kertelnek is.

Anyám hanyattfeküdt egy padon, és láttam rajta, hogy a szabadság eme korlátlan óceánját élvezi épp, amit sehol máshol nem hozhat elő az emberből a környezete, csak ott ahol ennyire fesztelenül lehet önmaga.
Talán legtalálóbb, ha úgy fogalmazok, New Yorkban anyám teljesen kisimul. Levetkezi a mindennapok homlokráncait, a tekintete csillogóan kiderül, és ugrándozik, és fiatal és belevaló. Öröm olyasvalakivel megosztani New Yorkot, aki minden rezdülést éppen olyan pontosan felfog, mint ahogyan azt suttogva lépdelve kilesni próbálom számára, hogy megmutathassam. Hogy ez pontosan az én drága szülőm, számomra még nagyobb szerencse. Anyám tudja és látja... nem is!...inkább: érzi rajongásomat New York iránt. És ő nem rajong. De nagyon figyel. Mindenre. Szigorúan és ugyanakkor szelíd arccal, kisimult homlokkal. Mintha folyamatosan társalogna a várossal, és azt próbálná a maga módján kipuhatolni, mivel tudott elrabolni mellőle. Hogy neki öregkorára egyedül kelljen megbirkóznia mindennel, ami szembejön. Nem ítélkezik. Csak válaszokat keres. És rója, és tanulja a várost. És tiszteli. A kedvemért. Nem másért.

New York, 2013. február 2.