2011. július 26., kedd

A végállomás

Álmosan morgott a Q22-es busz a Beach bulevárdon, kinn már jócskán esteledett, de persze, a tobzódó kánikulában nem sietett senki nyugovóra térni a befülledt lakásokba. Vagy a házak lépcsőin ücsörögtek, vagy a boltok utcára eső fényében élték társadalmi életüket. Akár le is szállhattam volna. És úgy hatott volna, mintha éppen oda akartam volna menni. De nem húztam meg a leszállásjelző zsineget sem időben, meg nem is éreztem, hogy éppen ott le akarok szállni. Ezek a zsinegek is... Még a tömegközlekedés hőskorában vezették be. Ott fityegnek az egész busz hosszában az ablakok felett. Sok helyen kirángatva a helyükből. Az embernek fel kell kapaszkodni, áthajolni a székeken ülőkön és megrántani, s akkor a sofőr előtt kigyullad a piros lámpa - valaki leszállni óhajt. A nagy modernizálással a zsinegeket az újabb buszokon aztán gombokra meg érintőszalagokra cserélték, de vagy nem válhatott be, vagy csak nosztalgiáznak a buszgyártók, vagy csak valaki nagyobb összeget kapott jutalék gyanánt, amiért újra felfedezte a rángatós jelzőt, de most a legújabb modelleken megint zsinegek vannak. Sárgák. Ami lehet ugyan az irígység színe is, de az asztrológusok szerint jobbára a szereteté. Ki mit hisz, maga dolga, a zsineg akkor is sárga, és ott fityeg, ha az ember le akarna szállni.


Kinézek az ablakon. Az egyik bolt előtt egy kisebb csoport. Család is lehet. Nem ritka ezeknél ekkora létszámban az sem. Jobbára kóricálnak vidáman, együtt, sokszor az az ember érzése: céltalanul. És mégis mindig nagyon elszántan, céltudatosan haladnak. Emezek épp nem mentek semerre, a bolt előtt álltak, és bentről rájuk esett a fény. Szerencse, hogy esett, különben nem láttuk volna őket, New Yorkban nem bántak sosem bőkezűen a közvilágítással, pedig Edison papa annak idején Manhattanben tréningezett ezügyben. New York nem a közvilágítástól a fények városa, hanem az utcai reklámoktól. Márpedig a Rockawayn nem hemzsegnek a puccos reklámok. Itt legfennebb a lottót hirdetik színes fénybetűkkel, egyebet nem nagyon van értelme, szegények ittenség az emberek a puccos reklámokhoz. A csoport egyik tagja egy idősebb fekete férfi járókeretnek támaszkodik, szemben vele egy vastag ajkú asszony, aki - valószínüleg - torkaszakadtából kiabál neki, miközben szélesen, és karmestereket megszégyenítő intenzitással gesztikulál. Azért mondom, hogy valószínüleg, mivel én nem hallottam a buszról, csak láttam, amint a félkörben álló seggen alulra tolt gatyával orrturkálva ácsorgó suhancok szeme láttára a nő előadja a nagymonológot, amit minden bizonnyal a sok alacsony költségvetésű amerikai film alapos szemrevételezése során szívott magába - minden egyebekkel -, és időnként a ridiküljével megcsapkodja a járókeretes magatehetetlen fejét. Rendező ilyet nem tud rendezni. Csak a pillanat sodra. A hév, ami ezekben a feketékben jócskán megvan s a hajlam a szereplésre. Gondoltam is, hogy nem jó olyan helyen leszállni a buszról, ahol járókeretes férfiemberek fejét időnként ridiküllel csapkodják meg, mert milyen hely már az ilyen?... Hagytam magam eltávolodni ettől a színtértől, és aztán rántottam egyet a zsinegen. A busz hörögve kipöfög magából, és duruzsolva tovább döcög, míg eltűnik az estében. Az átszállásig van időm. Ebben az időben már csak ritkásan mennek a város felé a buszok. Csak a sarki fűszeres és a Kerry Hills Pub van nyitva. Igaz is, minek lenne nyitva a bank, a kisállatkereskedés vagy Joseph A. Otton adóvisszaigénylési- és szakszerű könyvelői irodája, hiszen vasárnap este röviddel éjfél előtt senki sem akarna kamathozamokról érdeklődni, sürgősen aranyhörcsögöt vásárolni vagy adót visszaigényelni. Fűszerre meg nem volt szükségem, így Kerry Hillshez léptem be. Fogalmam sincs, ki az illető, akiről ezt a hangulatosnak is kevés túlzással nevezhető helyiséget mai nevén szólítják, és jegyzik, de a becses személynek minden bizonnyal szoros kötődései lehettek az ír nemzethez és az ivászat zökkenőmentes lebonyolításához is, mivel nagy betűkkel díszelgett a neve a zölden villódzó lóherék társaságában a cégéren.


Odabenn meghitt hangulat van, amit legprecízebben a kérődzés jámbor tevékenységével tudnék érzékletesen körbeírni. Fenn egy sarokban megy a tévé. Kosárlabda. Hang nélkül. Alatta  középkorú nő. Oroszul cseveg egy hasonló korú férfival, már amennyiben az orosz nyelvű társalgásról akármennyi jóindulattal is azt lehet állítani, csevej. Nekem Irma néni négy teljes tanéven keresztül próbálta ezt a nyelvet kedvesebbé tenni, de minden igyekezetünk ellenére sem jártunk sikerrel az orosz nyelvtanulás hepehupás ösvényein. Viszont nyolcig a mai napig el tudok számolni. Akár gondolkodás nélkül. Ha nézem,  nagy darab szőke nőről el bírom képzelni, hogy fiatalkorában a Szovjet Kommunista Párt aktív tagjaként egy moszkva melletti kisváros nagy irodájában tehénkedett egy írógép mellett, és izgalmas programokat szervezett a Vörös Lendület brigád kultúrcsoportja részére, amelynek az a Vászja volt a pártbizalmija, aki neki, Ljudmillának igencsak nagy előszeretettel csapkodta a szelet a Kommunista Ifjak nyári építőtáboraiban. Ha anyám itt lenne, ő még azt is hozzátenné, hogy a nő akkoriban valószínűleg nagyon szép lehetett, mert a ruszki csajok mind szép vonásokkal rendelkeznek, tenné hozzá. Ezt többek közt egyetlen a Szovjetúnióban tett kirándulásának tapasztalatai mondatják vele, amelynek során vakutáskát és „kocmoc” (Kozmosz) márkájú, sok drága rubelért vett konyhai robotot hozott volna haza, ha azt a vámon „bizonyos okoknál fogva” vissza nem tartják a botosani-i országőreink. Így aztán sosem lett szovjet konyharobotunk, bennem is csak egy Mikrobira emlékeztető szerkezet fantomképe maradt meg mind mai napig, hisz sosem tudtam elképzelni, milyen is lehet egy szovjet konyhai robot, ha nem olyan. Az orosz párt is szemmel láthatólag ugyancsak valamiféle buszvárás kényszerítette be a kocsmába. Kellenek is, nagyon hasznosak a buszvégállomásokon az ilyen helyek. S hát még ha metró végállomás is van!... 


A másik asztalnál egy idősebb fekete úriember küzd a korsó sörrel, miután eltakarították előle a vacsora maradványait.


Megkapom én is a burgeremet a sörrel, és a pultos int:


- Reszelt sajt van az asztalon. Calvin, az úrnak add oda a parmezánt, ha már nem eszel! - szólt oda az asztalnál söröző férfira.
- Ne strapálja magát, Calvin, majd én elveszem, köszönöm! - és odalépek az asztalhoz.
- Üljön is le az úr, ha már a parmezsán így összeboronált bennünket. Úgyse gyakran fordul itt meg ilyen fenszi ember - invitált kedélyeskedve.
- Fenszi?
- Az hát. Maga a városból jött.
- Ez is a város.
- Ne röhögtessen itt engemet, mert a sör cigányútra szalad... Tudja, mikor jártam én a városban utoljára? Jamaicán... Amikor a hajtásimat felújítottam, és kellett az adókártyám. Én meg elvesztettem. Kitalálhatnának valamit már. Az a vacak kartondarab nem tart ki egy életen. Főleg, ha az ember éli is azt! Manhattanben meg voltunk egyszer a családdal vagy hat éve. Hogy lerombolták az Ikreket, ember! ... Gondolom, maga sűrjebben fordul elő ottanság.
- Nagyjából naponta.
- És építenek végre új tornyokat?
- Hol fontos ez magának, ha nem is jár oda megnézni őket?
- Nem kell azokat nézegetni. Itt a nemzet büszkeségéről beszélünk, uram. Amerikát térdre kényszerítették gazemberek. Nem szabad hagyni. Farkasszemet kapnak. Tornyok kellenek.
- Mondja, Calvin, szokta maga a lábát felrakni?
- He?!
- Csak kérdem. Az asztalra.
- Megesik. Bár mostanában már nem bírom annyira megemelni. Hanem hallja, maga valami csudabogár, én azt gondolom.
- Mivel szolgáltam rá a hízelgő véleményére?
- Maga mindent lefényképez?
- Ó, dehogyis. Csak a pillanatokat.
- Mindet?!
- Amelyiknek hangulata van.
- Tűzoltó bál van. Ott volt?
- A kis emlékparkban a 116. utca végében, az öbölnél? Ott is voltam. No, látja Calvin, Manhattan onnan is látszik. Meg a tornyok is.
- Nem sokra megyünk vele. Ha párás az idő vagy borult, csak a víz van. Amerre a szem ellát. Messze az ide.
- Az is a maga városa.
- Melyik a magáé?
- Most ez.
- És aztán...? Már ha meg nem sértem. 
- Miért gondolják maguk, amerikaiak, hogy valaki megsértődik, ha a nemzetiségét kérdik?
- Ez itt Babilon. Bibliát olvasott, nem?... Tudja, itt nem nagyon illik beleavatkozni és firtatni, valaki kiféle-miféle. De ha akarja, mindenki elmondhatja. Szóval?  Hol a hely, amit hazájának hív?
- A hegyek ölelésében. Kies, sík mezőkön, dombokon. Kiszakítva innen is, onnan is, szép emberekkel. Magyar a családom. - mondom.
- Van itt egy lengyel. Tűzoltó. Kozinsky. Jóravaló emberek. Maguk is olyasfélék.
- Olyasfélék. Csak magyarul.
- Tudtam én, hogy valami messziről jött ember maga. Az akcentusa nem itt fejlődött ki. Szóval magyarországi...
- Romániát mondom hazámnak.
- Na, még hogy ezt is megcifrázza!
- Hallott már Transzilvániáról?
- Hacsak nem a kísértetek kapcsán...
- Vámpírok. - nevettem fel.
- Az lesz az! Dracula! ...
- Persze, az csak legenda. A pontosítás végett kérdeztem, hallott-e róla. Ott születtem én.
- Na, szép hely lehet... - töprengett el beszélgetőtársam, és nem tudtam eldönteni, mennyi a pejoratív tartalma a megjegyzésének.
- Gyönyörű. Vagy egyszer menjen, és nézze meg.
- Itt ez az orosz meg a felesége... látja?
- Ljudmilla?
- Ismeri?... Nem Ljudmilla. Fene se emlékszik már a nevére. Ezek is rendes emberek. De mások ezek is. Hasonlítanak kicsit ránk, feketékre. Nagyon szomorúak tudnak lenni, és olyankor ülnek, és nézik a tengert, vagy énekelnek. Meg isznak olyankor, ha szomorúak. És akkor is, ha vidámak.
- Ismerős...
- Lakik itt egy ír is, Fitzpatrick. Az ha iszik, úgy kivörösösik, hogy félni kell, megüti-e a gutta. De azért iszik, nem kíméli magát.


Egy fiatal fekete lány lép be. Üdítőt rendel, és a telefonja társaságában a szomszédos asztalhoz billeg. A ruhája hófehéren világítja meg bőrét, és éppencsak annyira elég, hogy elrejtse a fehérneműt. Megáll a szék mellett, és fehér papírzsebkendőket húz elő egyenként egy csomagból, és leteríti a szék ülőkéjét. Ljudmilla abbahagyja a társalgást, és kitartó tekintettel követi a lány minden mozdulatát, amíg az le nem ül és bele nem mélyül az sms-viharba, amibe már ideérkezte előtt belekeveredhetett.


- Na, látja, az ilyent nem szeretem! Itt tisztaság van. Koszosak vagyunk mi?... -dohogott halkan morogva Calvin - Ez még AZT is szalvétával fogja meg - nevetett fel rosszmájúan.
Ljudmilla oroszul kommentálja az esetet, majd a csinos cipőből kibuggyanó húsos lábát maga alá húzva, visszafordul asztaltársaságához, és az imént levegőben hagyott - minden jel szerint módfelett érdekfeszítő - történetnek a végére járjon, mire a busz megjön. 
- Ezek nem a városi buszt várják, mint maga, hanem, amelyik a sziget másik végére visz.
- Huszonkettest? Abból elment pár, amióta itt ülünk.
- Attól ők még várhatják. Ki szólhat abba bele? Mindig mondom is, hogy olyan rövid ez az élet, hogy az ember, amikor vár valamit, hadd várhasson kedvére.
- Van benne igazsága, bár ha rövid az élet...


Kicsapódik az ajtó. Beömlik a nedves felfőtt levegő az utcáról. A kocsmáros sietve zárja be:
- A széllökések. Rúgdos a tenger.
- Egy kis esőt hozna! - hörböli fel utolsó korty sörét Calvin.
- Vagy csak enyhülést - törli meg homlokát Ljudmilla párja.
- Megjött az utolsó ötvenhármas. Most húz be a végállomáshoz. Jobb, ha indul, bár az istenért sem sürgetném. Messze ide a város... - odaszól a fehér ruhásnak is:
- Kisasszony, a busz...  


Frissítő hűvös van a buszon. A lány kimért mozdulatokkal leteregeti a zsebkendőket a székre, és visszakeveredik az sms-csatába. Az ablaknak dőlve szánom rá magam egy tömegkölekedési szundira - egy ekkora városban az ember gyorsan megszokja, hogy minden percet intenzíven kell kihasználni. A maszatos ablakon át még látom Ljudmilláékat felkapaszkodni a Far Rockaway irányába induló Q22-re. Calvin pedig a kocsmaajtóból még visszatér a kocsmárossal parolázva, hogy egy sörrel tegyen pontot erre a csendes vasárnap estére.




New York, 2011. július 25-26.

2011. július 9., szombat

A felismerés

Mindig megelégedéssel tölt el, amikor valami nagy felismerésre jutok életem során. Olyankor mindig úgy érzem, nem éltem feleslegesen. Most például arra jöttem rá, hogy nagyon sokan azért jönnek Amerikába, hogy aztán felrakhassák a lábukat. Az asztalra, mondjuk. Leginkább.


Tehát, hogy kijönnek ide, térülnek-fordulnak, teszik-veszik magukat, és egyszer csak felrakják a lábukat az asztalra. Először Lajos barátomnál figyeltem meg, akinél vagy tizenöt éve New Jersey-ben vendégeskedtem. És miközben én illedelmesen élveztem a család vendégszeretetét, beleértve a Titanic című kétrészes film videószalagon való kikölcsönzését s juharszirupos pánkót s mindent, Lajosom hazajött, elvégezte családfői intelmeit a ház körül, és aztán megpattintotta a sört, belőtte a tévét, ami akkora képernyős volt, hogy akkor én még el sem tudtam volna képzelni, ha nem látom, belesüppedt a foteljébe, és felrakta a lábát az asztalra.


- Na, látod, fiam: ez itt Amerika! 


Most ha lemegyek a házból, van itt egy cég. Egy görög ipse nyitotta, Konstatinopoulos. Nagyszerű cég: nem termel semmit, és nincs vesztesége sem. Konstantinopoulos minden reggel pontban 8-kor kinyit, és felpakolja a lábát az íróasztalára. Szerintem már apró gyermekkorában arról álmodozott a kecskéket legeltetve a sziklás meredek partján az azúrkék tengerpartnak meztéláb csatangolva Valamifaisztosz szigetén, hogy majd egyszer disszidál Amerikába, és felrakja a lábát az asztalra. Most, hogy elért egy szintet az életben,  és újab korlátait hágta át az időben előrehaladva, elérkezettnek találta a pillanatot, hogy nyisson egy irodát, ahol minden reggel pontban 8-tól felrakhatja a lábát az asztalra. Az iroda egy kirakatban van, ami a Queens bulvárra nyílik, bárki megnézheti. És ott ül pontosan délután 5-ig, egy órás ebédszünettel, természetesen, akkor leveszi a lábát az asztalról, hogy azon jusson el a sarki Pop Diner-be, ahol úgy hallottam, elég jól főznek. Ezt onnan is sejteni lehet, hogy a nap bármely szakában zsúfolásig tele van, meg Zoli is mondta, a szomszéd. Na, Zolit nem tudom, felpakolja-e a lábát, de itt van az én drága barátom, Chris, akivel együtt kezdtük a légitársaságunknál a karrierünket anno Texaszban egyengetni. A hely szelleme inspirál, nyilván, és amikor mi átszellemülten ittuk magunkba a tanítást a légitársaság abszolut jóságáról és a világtörténelemben elfoglalt helyéről, Christopher felpockolta a lábait az oktatónk orra alá, a pad tetejére.  Az oktató pedig olyan zavartalanul folytatta, mintha várható lett volna, hogy Christopherünk felpakolja hegymászásban és kerékpármaratonban edzett csinos cubákjait az asztalra. Engem is csak azért lepett meg, mert Chris épp nem a gyenge színvonalon nevelt ifjak sorát gyarapítja, gyermekszobája is volt, meg is fordult sok helyen, s az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy az együtt tanulós korszakunk óta már sokkal többre vitte, mint én. De nyilván, ennek semmi köze a lábához. Különben pedig Chris nem JÖTT Amerikába, hanem beleszületett. S ha jól értettem, gyermekkora évei valamely irányból visszavezethetők a kauboj életmódra.


De amikor megyek a szabvéjn, és mellettem a nyikhaj rizsevő felhajigálja a pipaszár lábait a székre, kinyílik a virtuálbicska a kezemben. Azért pontosítok, hogy virtuál, mert New Yorkban simán letartóztathatnak egy vizipisztolyért is, a szabadság városában manapság nagyon sok minden megeshet a jámbor népekkel. Most olvasom az újságban, hogy kiszabadult - jó ügyvédjének köszönhetően csupán - egy két éve elítélt úriember, akinek akkoriban igen csak dühösen távozott az Apple zarándokhellyé avanzsálódott belvárosi üzletéből, ahol problémáira, s főleg mekkbúkjáéra nem találtak s nem is akartak megoldást találni. A pillanatnyi hév áldozatává vált gyarló ember pedig hanyatt-homlok kifészbúkolta, hogy legszívesebben sópuskával szétlőné az Apple-bolt alkalmazottjának dagadt seggét. Mert ugye, hol máshol panaszolhatná el legjobban búját-baját az emberfia, ha nem a fészbukkon?... S hogy mennyire hatékony - mind a fészbukk, mind az éber hatóság - a hirtelenharagú úriembert nem több, mint 90 perc alatt le is tartóztatták. Noha, se sópuskája, se priusza (nem volt addig) - két évet hűvösön tartották, hogy a New Yorkban született fiatalember kiszabadulván máris más államba akarjon tanyát ütni, s hogy kikiabálja drága New Yorkunkat rendőrállamnak, ahol már nagyon nem kúl (értsd: nem menő) élni...


Szóval kinyílik a virtuálizé a zsebemben, amikor Xian Hu az amúgy is tenyérbemászó képével felpócolja a lábát a székre. És nem csak azért, mert semmi mutogatnivaló nincs azokon a lábakon.


- Idejöttél te is, vazze’ felrakni a lábadat, te sárgaláz! Biztos, előtte, otthon Kínába vagy Koreába, vagy ott ahonnan a nehézség ideevett, anyádék kergettek körbe a házban, hogy rakd fel végre a lábad!... - dohogok magamban. Valamit sejthetett, mert mondja:


- Ji Haoooonng! Haooooong...


- Ne hangoljál itt testvérem, ne hangoljál. Ez most nem az a szituáció!... Hogy szorítana a falhoz egy kövér fekete asszony! - mondtam neki magyarul (bár gondolhattam volna arra is, hogy nem kevés az esélye, hogy Huék már Magyarországon is bírnak elég kiterjedt pereputtyal ahhoz, hogy visszapofázzon nekem magyarul...)


De nem szorította az ámbrás termetű matróna. Amazok is - úgy vettem észre -  kerülik ezeket. Annyira nem szeretik, hogy oda se szorítják őket a falhoz a buszon, a belső ülésen.
Miközben ezeket itt írom, végre elered az eső. De nem az ilyenkor bennünket kínzó szauna-eső, ami után melegebb van, mint előtte, hanem az igazi nyári zápor. És fellocsolja végre a fülledt várost az ernyedtségből. Ülök az erkélyen a frissen ropogó levegőben, és a nyáresti hangulatba belecsilingel a fagylaltos autó ismerős dallama. Nyárestéken akár tizenegyig is kóricál itt a fickó. Fiatal latin gyerek, este is napszemüvegben. Ő pedig haza is mehetne, az autószerelő műhelyből a fiúk már hazamentek, csak a mexikói gumijavítók vannak nyitva - igaz, azok is szoktak nyalni, meg ugye a Nagy Fal is nyitva még, és a sárgaláz ki-be jár rajta, még akármi lehetséges a fagylaltpiacon... Bekanyarodik a mi utcánkba a tarka-barka-pirosas csiling-autó, és ott ül Gonzálesz állig napszemüvegben, fülig vigyorral, fehér fogsorral, és bal lábát az ablakon kirakva... Pont, mint reggelente a fekete UPS-es postásfiú a barna postaautóban. Szerintem azért találták ki itt ezt az automata sebváltós vezetést, hogy a szabadon maradt bal lábukat kirakhassák az ablakon!


Hogy ki miért és hova rakosgatja még fel a lábait, ennél tovább már nem érdekelt. Egy időre ennyi felismerés éppen elegendő. A következőkben majd arra is megpróbálok lehetséges válaszokat találni, hogy azok a ferdeszeműek, akik ilyenkor, esténként, sötétedés után megindulnak, csak úgy, csíkos pizsamában vagy kisgatyában fel-alá löhőkölni a környékbeli kisutcákon, mint valami kulcsrajáró kínai játékmanók a karjukat emelgetve, és idegtépően csoszogva apró, sűrű léptekkel, hogy azok mi a görcsnek csinálják ezt. 


Addig is sietek aludni egy jót a felfrissült nyári levegőben. Amíg Gonzálesz vissza nem ér a mi utcánkba, hogy felcsilingeljen első édes álmomból.


New York, 2011 július 8-9