2009. december 25., péntek

Miss Pery őszinte könnyei (II)


Váltig gondolkodtam, mivel viszonozhatnám Pirikénk karácsonyi meglepetését, végül eszembe villant Sike Laji barátom, a vén firkász útravalónak szánt paksamétája, és kiemeltem a nemrég szerkesztett komótom fiókjából egy példányt a "Szatmárnémeti - Várostörténet egy falevélen" című zsebkönyvből, a likőrsztórból pedig vettem egy üveg egri merlot-t, s azzal bekopogtam az első emeleti lakásba.

- Háj! - kiáltotta Piroska meglepetten, és felült fektéből az ágyon, magára kapva türkízkék köpenyét - Valami baj van?

- Csak megígértem, hogy jövök. Hoztam egy kis ... tetszik tudni, karácsonyra...

- Hogy te milyen drága vagy!... A könyvet tedd le, a bort vidd fel. Hova gondolsz? Én nem fogyaszthatok italt, mert beteg vagyok...

Gondoltam, mégsem illik ezen vitatkoznom idős barátnémmel, és hamar a fotókra tereltem a szót, mert reméltem, mutat majd valamit a titkos fiókból. Hallottam, elhajtja az újságírókat, ha néha megkeresik még, és azt is, hogy Jávor fotóit sem szokta mutogatni. Mintha csak olvasta volna a gondolataimat, elhelyezkedett az ágyon, és az egyik éjjeliszekrény felé mutatott, ami éppen látótávolságban fényképeket sorakoztatott fel katonás rendben.

- Kiállítás. A férjeimről. Mind ott van. Meg a Pali. Mindet szerettem. Talán én a szerelmet szerettem. Amikor rutinná kezdett válni valamelyikük mellett az élet, elváltam.

Középen egy Társaság című folyóirat, címlapján második vőlegényével van lefotózva, Vitéz Vértes Bélával, ám még Horthy Miklósné unokaöccsének, Vásárhelyi Gábornak a nejeként.

- Vezérkari tiszt volt Vértes. Kisszékre és egy téglára álltam a képen, de így is csak a melléig értem. Hát két méter és hat centi volt! Mekkora ember, te jó ég!... Azon a képen meg a Weinberger vesz feleségül, már itt, Amerikában. Forest Hillsen volt a villánk, gazdagok voltunk, állandóan partiztunk. Az emigrációban élő magyar arisztokrácia színe-java járt hozzánk, a Széchenyi Feri gróf, vagy a barátnőm, gróf Esterhazy Aliz, Zichy gróf, a Moritz, Bényei Zoli és Cica, gróf Teleky Béla és a neje... - közben benyúlt a titkos szekrénybe és elővette az ölnyi fényképalbumot, úgy folytatta az emlékezést:

- Szép fiú volt ez a kézdivásárhelyi Vásárhelyi Miklós, vagy itt a kis Habsburg, és Shell báróék vagy Charlie Bálintitt és a felesége Apor Éva baronesz... - úgy dobálózott Miss Pery a bárók és grófok neveivel, akik Forest Hillsen megfordultak náluk több-kevesebb rendszerességgel, mintha labdát adogatna a teniszpályán.

A fényűző életnek azonban végeszakadt, amint minap elmondotta, mert harmadik férje noha mérhetetlenül gazdag volt, szerette fogához verni a garast, Pirike pedig ezt nem vette jónéven, és önálló karrierbe kezdett a divatszakmában.

- Mikor lépett be az életébe Jávor?
- Pali már előtte elkezdett nekem udvarolni. Még férjnél voltam. De a harmadik férjem unalmas pénzember volt, így hát szóltam a Palinak, nem bánom, beadom a derekam, mert nekem most egy kis romantika kell. Két évig voltunk együtt, én voltam a Pali utolsó nagy szerelme.

- Nem zavarta, hogy férjnél van?
- Dehogy. Bár néha megjegyezte, hogy te nem is férjhez mész, hanem férjhez jársz - és nevet, miközben elővesz egy verset, a Jávor mindent uraló fotója alól.

- Nekem írta a Pali. A kezdőbetűket kell összeolvasni, és ott a nevem... - mutatja büszkén.

Pezsgő vagy, ízes pezsgő,
Isten nedűje, te!
Rádnézek, s szemem esdő
Imákkal van tele...
Kit olyannyira vártam,
Éreztem: végre is
Megjött, s most rátaláltam...
Ne hagyd, hogy köddé váltan
Eltűnjek a Nagy Árban.
Kell, hogy segíts te is...

- Rákos volt, és nem is találta a helyét Amerikában. 56-ban egy nap beállított, hogy "Mucikám, én hazamegyek meghalni" - emlékezik könnyein túl, leejtve a fotóalbumokat a kezéből. - Mindenkit túléltem. De minek. Kín már ez az élet nekem.

- Karády?
- Nem szerettem a Katit. Muráthy Lili volt az én barátnőm, meg Idus, aki a Janikát játszotta, mondd már...
- Turay Ida?
- Igen, Iduska... Hol vannak már azok az idők...

Szerettem volna kizökkenteni ebből a rezignált hangulatból, tovább faggattam gyorsan:

- Jávor utolsó nagy szerelme Pirike volt, de melyik volt Piroska utolsó nagy románca?
- A negyedik férjem, Albert Dubsky. Huszonöt évet éltünk együtt, amiből tizenhat csodaszép esztendőt. Aztán nyomorodott meg, cukorbeteg volt, amputálták a lábát. Ő nem volt gazdag sem, üzletember sem, de végtelenül becsületes, tisztességes ember. Nagyon szép életünk volt együtt.
Teniszező képeket mutogat. Egyiken Ilie Nastase is megjelenik. Kiderült, a tenisz hozta ösze őket, sőt Robert Redforddal is.

- Amíg csak mozogni bírtam, még nyolcvanon túl is, kijártam teniszezni... Tessék. Vidd el mindet. - és ölembe borította az albumokat, a történelmet író kincseket, éreztem, nem akar ma már többet emlékezni - Vidd csak, ezek neked érdekesek, a glemörösz évekből valók, nézegesd át őket. És vidd a bort is. Én nem iszom. Hisz tudod.Beteg vagyok.

- Óh, igen, persze... Tudom.
- Nekem nem kell ajándék, aranyoskám. Nekem elég, ha lejössz. Beszélgessünk. Gyere le majd karácsonykor.
- Rendben. Lejövök.
- Gyere csak. Inni akarok veled.
- Óh, igen, persze... Iszunk. - ismételgettem.

Majd összefogtam az életművet tanusító albumcsomagot és felszivárogtam a szobámba, hogy átadjam magam Miss Pery emlékeinek.

U.i. Miss Pery fotóalbumainak néhány izgalmas fotóját csokorba szedtem, és kis képaláírásokkal feltettem nézegetés - esetleg kommentálás végett - egy honlapra: Miss Pery emlékei

New York, 2009. december 25.

2009. december 24., csütörtök

Cicckarácsonyi mese


Amikor barátaim megkértek rá, gondolkodás nélkül vállaltam, hogy amíg ők dinére mennek, szívesen töltöm el az estét Alvin pajtással, sőt arra is elhamarkodott ígéretet tettem, hogy nem fogunk sokáig tévézni, és a nap kisharcosa idejében ágyba bújik majd. Én legalábbis bíztam ebben, hiszen délután a Central Parkban voltunk szánkózni, és meg voltam győződve róla, hogy ez elegendő lesz arra, hogy fáradt legyen. Rég lehettem gyermek, mert már nem emlékszem, mennyre kimeríthetetlen bír lenni a gyermek energiatartaléka... Korán sötétedik a városban. A toronyházak miatt már öt órára leszáll az est, a parkban kicsit tovább lehetett élvezni a napnyugtát, de amikor ott is szürkült, jeleztem, hogy ideje leválasztani a tömbben rádolgozott havat a ruhájáról, kirázni a zsebekből és a bakancsból, és hazaindulni. Alvinnak még fontos vitáznivalói akadtak az egyik, bojtos sapkába rejtett kissráccal, majd végre elindulhattunk a jól befűtött otthon felé.
- Olyan buta ez a Baldwin! Elemről működő kiskutyát kért a télapótól... - meséli és nevet.
- És te? Mit kértél?
- Kismacskát. Egy cicát szeretnék. Igazit. És nemcsak karácsonyra, hanem hogy velünk legyen mindig, azután is.
- Nekem is van egy. - csúszott ki a számon.
- Ó, valóban? - állt meg a kisember a fontos információ hallatán. - Erről sosem meséltél nekem.
- Mert még nem jutottunk oda, hogy mesélhessek. De bepótoljuk este.
- Rendben. - helyeselt eltöprengve, és elindulhattunk újra, majd mintegy engedékenyen, magyarázólag hozzátette:
- Neked is jobb lesz így, mert mesélhetsz nekem a cicádról, és mert ha mesélnek nekem, hamarabb elalszom, te pedig nézheted nyugodtan a tévét, amíg anyuék megjönnek...
Nos, valóban, felmértem a nekem kijutott lehetőség jelentőségét ami a cicás meséből adódik, és máris könnyedebben lépdeltem a helyenként aszfalton koppanó szánkó előtt.
Alvin betartotta a szavát, minimális huza-vona után túl voltunk a tisztálkodáson, vacsorán és a romeltakarításon - a játékok a helyükre kerültek. Sok apró piroskalapú gombát és nagyfogú nyuszikat ábrázoló pizsamába bújt. Reméltem, hogy a nyusziknak nem fog eszükbe jutni a galócákat megkóstolni, hogyan is jut pizsamatervezőknek ilyesmi eszébe... De ezzel nem foglalkozhattam nagyon behatóan, mert a kistörpe elő is hozakodott a kérdéssel, hogy a megígért mesére terelje a szót:
- Hol van most ez a te cicád?
- Messze. A hegyek közt lakik. Mert ez egy bátor cica. Egészen közel az erdőhöz, a hegy oldalában van neki a háza.
- Tényleg? ... Biztos magányos, ha te most itt vagy velem. Mi a neve?
- Czirrmoss Cicckának hívják. És nem teljesen magányos, mert van neki egy macija, Memme Macckó. Még az erdőből ismeri, Macckó sokszor lejárt hozzá barátkozni.
- ...és játaszani!
- És játszani.
- Aztán mi lett?
- Aztán Macckó egy szép napon elindult világgá szerencsét próbálni. Ciccka hamubasült pogácsát is készített az útra és feltarisnyálta a megeredt Memmét. Sokáig állt a tornácon. Egészen addig, amíg még látni lehetett a távolodó, cammogó medvét. Sőt, kicsit még azután is.
- Vajon most mit csinálhat Ciccka? Tudsz valamit róla? ... Tudnál róla mesélni nekem? - ráncolta a homlokát a kisember.
- Várjunk csak... Ha jól gondolom, Ciccka most épp a mezőn van. Kinn járt az erdőben karácsonyfáért, és útközben megállt a mezőn, ahol tavasszal mesés kotuliliomok nyílnak. Kockás szirmú gyönyörű lila liliomok. Nyáron meg egész vadvirágtenger lepi be a mezőt. Olyankor nagyokat hancúroznak ott Macckóval. Most csak épp megállt. Hogy békés ünnepet kívánjon a fehér dunyha alatt lapuló mezőnek. Észre sem vette, csak állt, állt... és a távolban kéklő hegyeket fürkészte, bár a szürkület lassan elhomályosította a láthatárt. Fázott is a lábacskája. Onnan vette észre, milyen sok ideje állingált a mező szélén az országúton. Kapkodta is aztán a kissé meggémberedett lábait hazafelé,a hosszú csíkos sál hűségesen követte nagyokat lobogva. Úgy tűnik nekem, énekelt is. Szeret énekelni ez az én cicám. Hogy nagyon ne fázzon a talpacskája, néha szökött is egyet-egyet, és olyankor azt mondta "- Hüpp!" . Szeretett mindig kitalálni szavakat. Ez a hüpp is ilyen volt, amivel magát jól el tudja szórakoztatni. Nem érdekelték különsebben a meghitten pöfékelő házikók sem, de mégis megnézegette őket. Eszébe jutott, hogy Macckója hogy bele tudott feledkezni a havas idillbe télestéken, ha nagyot sétáltak az estebéd előtt.
- Én sosem láttam házikókat, amelyek pöfékelnek. Csak a rajzfilmekben és a meséskönyvben.
- Hát persze. Ez is mese. Ezért vannak benne a házak. Neked vannak meséskönyveid?
- Igen. De jobban szeretem a dzsungeles játékot az iPodon. És inkább a tévét nézem, ha van mese. Egyszer elolvastam a meséskönyvet is.
- Tetszett?
- Tetszett... De mondd már, mi lett Cicckával, így sohasem fogok elaludni!
- Mi lenne. Jött a karácsony. Ügyesen rendet rakott a kuckóban. Nem hagyta szanaszét a játékait...
- Mit kért az angyalkától? Egyáltalán a cicák szoktak kérni bármit is?
- Hogy ne kérnének! Nagyon hiányzott neki a Macckója, és nagyon szerette volna, ha váratlanul csak betoppanna. De tudta, hogy Macckó most nem jöhet el a fahéjillatú szobácskába, nem toppanhat be... Mivel azonban bátor cica, mint mondottam, nem pityeredett el emiatt, hanem rendben meggyújtogatta a gyertyákat és feldíszítette a fácskát, amit az erdőről hozott. Tett rá mézes huszárt és ezüstös angyalokat, tobozt meg szaloncukrot is. A tetejébe pedig egy szép ezüstcsillagot. Titokban pedig tértében-fordultában mégiscsak ki-kilesett az ablakon. Megfőzte mindenféle szárított gyümölcsökből a teát, és a fa alá odatette egy kosárkába a gumimacikat - hátha megjönne mégis ez a nagyfejű kolontos memme. Legyen csak ott. Aztán odahúzta az ablakhoz a nagy karosszéket, amiben jókat lehet pihenni és olvasni is, például meséskönyveket, és a kályha melegébe telepedve kortyolgatta a teát. Néha felkapaszkodott a párkányra, és úgy figyelte a hegyről lecsusszanó ösvényt, be ne lepje teljesen hó. Hátha mégis megérkezne... Nehogy ne találjon utat. Ekkora rettenetes havazásban bármi megtörténhetik. Nagy kerek szemekkel pásztázta a havas tájat, ahogyan csak egy cica tud figyelni. Te megfigyelted, hogy egy cicának milyen nagy a szeme, ha figyel, és milyen apróra, kesuszerűre húzódik össze, amikor alszik, vagy csak behúnyja?
- Persze. Láttam én már macskát. De mondd már, mi lett? Megjött Macckó?
- Macckó nem jöhetett. Ciccka pedig ezt jól tudta.
- Mesékben nincs ilyen. Ez miféle mese?
- A mesemondók varázslók. És valamit kitalálnak mindig.
- Most te vagy a mesemondó.
- Most én - éreztem is ennek a felelősségét annak valamennyi terhével. Azt meg ugye nem lehet megtennie egy mesemondónak sem, hogy nem mond igazat. Így hát folytattam.

- Ciccka elszundított a fotel karjai közt. Dorombolt is halkan, mint amikor szépet álmodik. Mancsai közt ott volt a levél, amit a Macckó postázott az ünnepre. Sokszor elolvasta már azt a pár macckókaparást, de jólesett újra meg újra elővenni. Kicsit olyan volt, mintha együtt lennének. Csendben azt is remélte, hogy nem fordították ki még a macit a bundájából az idegen erdőkben. Annyi mindent hallani mostanság... "nagyfejű kolontos memme" - mörrentette, amikor megébredt egy koppanásra. Össze is rezzent. De csak a kályhában pattogott a tűz és megvilágította a kis lakot. A lángok játékában a karácsonyfa árnyéka olyan mókás táncot lejtett, hogy Ciccka elkacagta magát. Bámulta egy darabig, de aztán szépen fényesre tisztogatta meg a bundácskáját, és oltáriakat ásítva és nyújtózkodva a dunyha alá bújt. Talán mondanom sem kell, hogy dzsungel volt az ágyneműjén.
- Húha! Az nem semmi. Vajon késő lenne kérnem egy olyat karácsonyra? - villanyozódott fel lelkes mesehallgatóm, ahelyett, hogy elaludna.
- Talán holnap még nem, de igyekezz mindenképp. A Cicckáén oroszlánok voltak, elefántok. És hát, dzsungel. Meg egy mackó a párnáján. Tudta is jól, hogy mind ez a sok állatsereglet vigyáz rá. Még akkor is, ha alapjában véve ő bátor cica. Védelemből sosem elég. Az angyalról az ágya felett nem is beszélve. Azt nem látta ugyan soha, - pedig de szerette volna egyszer legalább meglesni- csak tudta, hogy ott van. Jóideje tudta már. Macckó elkotyogta. Nem is tudom, ő honnan tudhatta.
- Honnan-honnan?... Lehet, Macckó állította oda őrködni, amíg ő távol van. Ez meg sem fordult a fejedben?...
- Ebben igazad lehet. Erre nem is gondoltam. Egy ideig kikerekedett szemekkel nézte még a dunyha alól a tűz fényének érdekes játékát a falon. És élvezte, hogy a sarlóhold ezüstös fénye betakarja az ablak előtti részét a szobának. Csillámok táncolnak a szendergő fotel vállán is. Aztán lassan kesura szűkült a szeme és hosszakat dorombolva szépen elnyomta az álom. Elernyedten pihegett, ilyenkor olyan, mintha mosolyogna álmában. Azt álmodta, hogy berepül az angyal az ablakon át. Szerencse, hogy mindig résnyire nyitva hagyja az ablakot, még ilyenkor, télvíz idején is. Álmában kikerekedett szemekkel figyelt: "Na most megvagy! Megleslek, de meg ám..." - gondolta. Amikor közel ért a szárnyas tünemény, akkor látta csak a holdsugárban, hogy Macckó az. Milyen mulatságos ez a memme szárnyakkal, gondolta, de nem szólt semmit. De kacagságos, na. Egy pocakos, gömbölyű testű, nagyfejű, kolontos medve, és fehér szárnyakkal. Mekkora szerencse, hogy kitette a gumimacikat! ... És van sütemény is. Ejszen, megtalálja, én meg nem mozdulok, nehogy felébredjek, és eltűnjön, amilyen kolontéria ez az állat. Vajon fáradt, nem fázik? ... Izgatott volt, mancsaival dagasztotta is a dunyhát, mintha ki akarna ugrani. De nem volt rá szükség, mert Macckó közel lépett, és megölelte a kiscicát. Szerencsére, behúnyta a szemét, mert a medve jókorát nyalt rajta, nem is tudta titkolni, hogy mennyire ver a szíve és hogy dorombol. Úgy érezte, mindjárt kiugrik a szíve a helyéről. Elfészkelte magát a vacokban, és elnyomta az álom... "-Hát, eljött..." - mosolyogta álmában. El biza. A sarlóhold sugarán csúszott le a hegy oldalán. Kölcsönszárnyat is kapott az angyaltól erre az éjszakára.
- Ó, te is csak olyan vagy, mint a többi felnőtt.
- Azok milyenek? - érdeklődtem sértődötten, hogy felnőttnek lettem minősítve a kicsi törpe által.
- Olyanok, hogy nem mondanak igazat. Te is jól tudod, hogy nem repülnek a mackók. Még mesékben sem.
- Nem-e? Van neked fogalmad arról, hogy mire képes egy elszánt medve? Hisz már az elején elmondtam, hogy ez egy nagyon megeredt Macckó. - védtem főhősöm becsületét. - Másrészről meg a szeretet még a megeredt medvénél is erősebb. Márpedig Ciccka nagyon szerette volna, ha Macckó megérkezik végre. Veled soha nem fordult elő, hogy valamit nagyon szeress, és az egyszerre valóra váljon?
- De igen... - töprengett el. Magára húzta a takarót, majd ismét rámpillantott - ... de nem mondhatom el most mire gondoltam, mert akkor nem teljesül. - és hamiskásan hunyorgott.
- Rendben, ne is mondd, az nem lenne jó.
- Oké. De akkor mondd csak, mi volt azután?
- Amikor Ciccka megébredt, fehér világosság volt, és az ablakot benőtték körben a jégvirágok, középen szépen ki lehett látni a hegyre. Az ösvény be volt havazva. Valaki behajtotta az ablakot, már nem volt résnyire sem nyitva. Nagyot nyújtózott, majd tüzet rakott. Amikor ropogott a fa a kályhában, odapillantott a karácsonyfa alá, és ott volt alatta a megdézsmált gumimacik helyén egy nagy bog csokoládés mézeskalácsszív, a kedvenc puszedlije. "- Boldog Karácsonyt Czirrrrmossss!" - süvítette kintről Mókus, amikor épp jókorát harapott a kalácsba. Együtt költötték el a reggeli kakaót, és Mókuli meg is kérdezte, honnan ez a finom mézeskalács. Ciccka vidáman felelte, hogy a tisztás melletti kisboltban vette a minap. És titokzatosan mosolygott a bajusza alá, miközben a puszedlit majszolta.
Örültem, hogy végre elaludt kicsi barátom, tartottam tőle, hogy újabb kérdései adódnak, amelyekre talán nem tudok megfelelő választ adni... Pár nap múlva, ma délután csengett a telefonom - el sem tudtam képzelni, kinek juthattam eszébe ilyenkor, amikor mindenkinek van valaki fontosabb is, mint én. Barátaim hívtak, hogy a gyerekkel nem bírnak, és ne haragudjak az alkalmatlankodásért, de beszélni akar velem. Alkalmatlankodás?... Akkora csendben ültem a szobámban, hogy ha felhangosítom, talán még fájt is volna...
- No, mi baj van, dzsungelharcos?
- Tudod, milyen nap van ma?
- Szenteste lesz.
- Rendben, tehát nem felejtetted el.
- Nem. Nehezen tudnám.
- Reméltem is.
- És mit tehetnék még, hogy a várakozásaidnak a továbbiakban is megfeleljek? - nevettem bele kíváncsian a telefonba.
- Ne nevess, ez komoly. Sokat gondolkodtam a meséden. Karácsonyra vár a cicád. Tudod... Nem akarhatod, hogy szomorú legyen.

Elkomolyodtam. Kicsit megborzongtam.
- Vajon mit tehetnék?... - kérdeztem tanácstalanul.
- Ha akkora varázsló vagy, kitalálod. Nem okozhatsz csalódást... Ezt nem lehet egy macskával megtenni, pláne ha szereted.
- Honnan veszel te ilyen kifejezéseket, hogy ne okozz csalódást? - kérdeztem megrökönyödve.
- Ez tetszett nekem: anya mondta apunak egyik este, amikor kihallgattam, arról beszéltek, kaphatok-e kismacskát karácsonyra. - kacagott Alvin göndören. - De nem mondhatod meg nekik, rendben?
- Rendben. Hisz megbeszéltük, a titkokat és vágyakat nem kifecsegni, hanem erősen hinni bennük.
- Ezzel nem lesz baj. Estére megkapom.
- Honnan tudod?
- Tudom. És kész. Te mondtad: hinni kell erősen.
- Én, igen.
- Hát akkor ügyesen! ... Le kell tennem. Majd gyere el, mutassam meg az én cicámat.
És otthagyott a telefonnal a kezemben, amint a fotelben ülve tétován felkönyököltem félretolva a forró magányűző teámat. Szürkült kinn, a város egyre csendesebb lett. Sálat-sapkát vettem, bundáskabátot és kimentem az utcára. Csillogott-villogott minden. Üres volt az utca. Egy-egy elkésett hazaigyekvő futott még versenyt az idővel. Teljesen magamra maradtam a súlyos feladatommal. Szikrázott minden, a hó, a millió színes fény, a reklámok, az üzeletek kirakatai. Süvített a szél a kihalt utcákon. És éreztem, hogy megemel. Nem bánt. Csak emel, és visz. Amikor olyan magasan voltam már, hogy beláttam az egész környéket, sőt még a tőlünk távolabb eső benzinkutat is, rájöttem, hogy ilyenkor nincs tériszonyom. És hihetetlenül gyorsan tudok helyet változtatni. A sarlóholdtól azért kértem egy kis támogatást, hogy a hegyen is átrepülhessek.

Így adódott, hogy ma este nem találhatott itthon senki sem. Bár, ha jól emlékszem, nem is igazán keresett. Senki.

New York, 2009. december 24.

2009. december 22., kedd

Miss Pery őszinte könnyei


A sokbeszédű új szomszéd lány izgatottan kopogott be egyik délben, hogy neki fontos elintéznivalói vannak, de Piroska rosszul van, ki sem akart ma kelni az ágyból, megtenném-e, hogy benézek majd a délután során, nehogy valami komolyabb baja legyen. Tudom, milyenek az öregek, akár rá is játszanak, csak kijárják maguknak azt a kis plusz törődést. Ami alanyi jogon ki is járna nekik, de hát szóba lehet-e manapság ebben a bolond világban ilyen alanyi jogokat hozni? Miss Pery pedig az évszázados évfordulóhoz közelítve a jogosultnál is jogosultabb talán, és ha nem, én akkor is elkönyvelem úgy, hogy valóban nem érzi jól magát. Az időmből telik, miért ne néznék rá. Cipőt sem húztam, házi ruhában és zokniban lépdeltem le a lépcsőn, és nyitottam be az öreghölgy lakásába. Nyilván, nem feküdt. És noha csak bekukkantani akartam, Miss Pery ellentmondást nem tűrő mozdulattal rántott be az ajtón, és olyan fürgén került a kezébe egy üveg félszáraz magyar vörös bor, hogy gyanakodni kezdtem, már a kezében szorongatta előbb is. Nem kaptam kimerítő választ arra sem, miért e jutalom, csak intett, hogy nekem ott mindig lesz, csak néha ugorjak be, mert nyugtatólag hat egy magamfajta stramm úriember jelenléte.

- Igyon egy pálinkát! - vezényelt el a karosszékig, miközben én még a borral voltam elfoglalva, és nyújtotta is a megkezdett hubis üveget, és poharakat szokotált elő.

- Olyan jó valakivel beszélgetni - jelentette ki, amikor végre megnyugodhatott, nem rohanok el, hanem biztonságban tudhat a karosszékben. Sejtésem szerint az az ő helye, a "fő" hely a szobában, és szabadkoztam is kicsit, hogy egyebütt is jó lesz nekem, de Pirike ragaszkodott hozzá, hogy oda üljek. Jól beláthattam a szobát, az évszázadnyi élet alatt felhalmozott emlékeket is feltérképezhettem mindent, ami, mint a múzeum ontotta a megélt dolgokat.

- Hatvan éve jöttem el otthonról. Miután az oroszok bevonultak. Az én első férjem Horthyné unokaöccse volt - nem volt maradásom. Szerencsére addigra nem csak tőle, hanem a második uramtól is elváltam. Ő magasrangú vezérkari katonatiszt volt. Képzelje csak, két méter és hat centi volt! A barátaink már mind szétszaladtak, Svejcba, Ausztriába. Kimentem én is Bécsbe és soha nem tértem vissza. Minden vagyonomat magam mögött hagytam. Pedig volt jócskán. De nem bánom... Töltsön még, bátran. - bíztatott, én meg elhalasztottam a gyógyszerkezelésemet inkább, az influenza várhat, a keserűlikőr mellé kanyarított élettörténet sokkal érdekesebb volt annál. Miss Pery egy sárga fotót hozott elő, szép, aranyozott keretben, hogy tanújelét adja, mennyire csinos volt ő alig több, mint fél évszázaddal a mai délután előtt, amikor itt ülünk, és a decemberi csendben merengve illogatjuk a Hubertusokat. Rákérdeztem a hátrafésült, olajos hajú fiatalemberre a képen, és amolyan szeretem-féle morgással vakkantotta Piroska:

- Az a mocskos zsidó!... A harmadik férjem volt. Weinberger Billy. - és nevet.

Milyen operettszerű, mint ahogy az öreg Csárdáskirálynőnek varázsolták elő a negyedik felvonásban a volt férjeket, Miss Pery is úgy kapkodta elő őket a cilinderből, miközben Amerikába jutásának fonalát is felgöngyölítette. Az olajos hajú úriemberről meg hamarosan ki is derült, miért aggat rá egykori hitvese ilyen legkevésbé sem hízelgő jelzőt.

- Már amikor megismertem is, volt hét húszemeletes szállodája. Gazdagok voltunk. Forest Hillsen volt villánk.De milyen a zsidó? Hazajött, és leoltatta velem a lámpákat, hogy ne pazaroljak. Na, mondtam én neki, hogy nekem a fény kell, én a fényben szeretek lenni. Nem tetszett neki. Meg az sem, hogy én szerettem jótékonykodni. Azt mondta, az pocsékolás. - és felkönyökölt a székében, előrehajolt, és indulatosan folytatta:

- Na, tudod, mit? Otthagytam.Nem vittem el az automobilt sem. Pedig az is volt nekünk. Mindenünk volt. Nagyon gazdagok voltunk. Nagy partikat adtunk, estélyeket. Mennyi glemör volt, istenem, ha belegondolok, mennyi glemör!...Táxit hívtam, és ami belefért a texikebbe, annyival jöttem el. És nem érdekelt. Én nem azért jöttem Ámerikába, hogy csendben és sötétségben legyek!

Megértettem. Mint ahogy azt is, miért bömböl a zene délutánonként, így akkor is, amikor beléptem hozzá.

- Hangos kicsit, de hadd szóljon valami, tudja, aranyos, nem bírom a csendet.

Intettem, hogy semmi baj ezzel, nem állnak távol tőlem sem ezek a régi sanzonok. És bár ezek kapcsán kedvem lett volna Karádyról vagy a nagy szerelemről, Jávorról kérdezni, de hagytam, hogy azt mondja el, amit szeretne.

- Azt hitte, hogy majd idővel visszaköltözöm, mert nem tudok majd nélküle és a pénze nélkül érvényesülni - kanyarodtunk vissza a faképnél hagyott harmadik férj esetéhez. - De tévedett. Szép nő voltam én, gyönyörű ( valóban az volt!) és értettem nagyon a divathoz, szerettem is ruhákat tervezni. Sikeres divattervező lettem. Mindenhonnan jöttek hozzám a kuncsaftjaim, megéltem a magam lábán. Jackie Kennedy és Nixon elnök felesége is viselte a ruháimat! A férjem meg csak hüledezett, nem hitte, hogy boldogulok nélküle. Elváltunk. Akkoriban megvolt már nekem ez a ház. 56-ban kihoztam a testvéremet a férjével... A sógorom olyan ügyesen belekeveredett az ingatlanbizniszbe, hogy átadtam neki a házat, rendelkezzen vele. Én nem bírom már fizetni utána az adókat meg a mindenféléket. Úgyhogy, ha azt vesszük, nekem semmim sincs már, ez a házam sem. Itt lakom, amíg még élek, és az albérletekkel rendelkezhetek... Ha szereti, igyon még, kedves... Mindig szerettem az életet, a mozgást. Még amikor fiatalabb, nyolcvannégy éves voltam, még akkor kijártunk teniszezni.

Na, ezt aztán végleg nem hittem el, kicsit csalódottan is hajtottam fel az italt a pohárból, hogy Miss Pery ilyen hihetetlen történetekkel akarja feltupírozni ezt a meghitt délutánt, de mielőtt erre gondoltam volna, már intett is a fal felé, ahol fotók egész sorozata tanúskodott a teniszezős időszakról. Persze, Piroska nem bizonygatásképp mutatta meg őket, hanem a negyedik férjjel hozakodott elő, a cseh iparmágnással, utolsó nagy szerelmével, Mr Dubskyval, akivel sokat jártak sportolni, csakhát azt meg a betegsége vitte el idejekorán.

Miss Pery történeteit hallgatva mindinkább a New York-i Magyar Színház nagyasszonya, nemrég elhúnyt lelkes igagatónője jutott eszembe, meg is kérdeztem Piroskát, ismerék-e egymást Cserey Erzsivel. Könnybelábadt a szeme.

- Erzsi? ... A legjobb barátnőm volt. - megragadta a kezem, és az arcához szorította - Te ismerted Erzsit? - váltott tegeződőre, mint amikor az elveszett rokont fedezi fel valahol a világ egy szegletében az ember.

Elmeséltem Erzsihez kapcsolódó élményeimet, az interjút 10 évvel ezelőtt, azt, hogy néhány éve hogyan kerültem be véletlenül egy színházi előadásba, aztán hogyan szervezett nekem fellépést Erzsi New Yorkban, hogyan randevúztunk Budapesten a Gerbeaud-ban, amikor hazajárt egy-egy kis időre. Piroska meg itta a szavaimat. Térült-fordult és jött is a fotó:

- Clair Kenneth-tel, tudod, a hírös írónővel közösen nagyon sokat jártunk össze. Erzsike sokszor eljött hozzám, szeretett idejönni, azt mondta, olyan jó csend és nyugalom van itt nálam. Te mit tudsz róla, hogyan halt meg?

Meglepett a kérdés. Erzsi halálára nekrológot is írtam, de haláláról és New Yorkból Magyarországra való eltűnésének körülményeiről valójában soha senki nem tudott érdembeli felvilágosítást adni. Bárki, aki szólt róla, csak "valahonnan hallotta". Miss Pery folytatta is az eszmefuttatást:

- Itt olyan hír is keringett, hogy nem halt meg, csak kifosztották, és rejtegetik valahol szegénykémet. Ó, Erzsikém, mennyire hiányzik! Isten nyugtassa! ...Amióta ennyire nyomorék vagyok, nem tudok eljutni már sehova. Pedig hívnak mindenhova.
Az asztalon valóban minden környékbeli magyar eseményre ott lapul egy-egy meghívó, plakátok, újságkivágások, szórólapok és levelek.

- Jártak itt a Bálintitték, ismeri őket?
- A bárót és a baroneszt? Persze, a színházból...
- Eljöttek két hete autóval, két órát hajtottak Staten Islandről, hogy idejöjjenek, és kivittek a tengerpartra. Nagyon vágytam már. Mindig szerettem a tengert... És az a drága zongoristafiú, mondjad már... aki a színházban...
- Fornwald Laci? - estem egyik ámulatból a másikba...
- Igen. Azt is ismeri?... Ismered?
- Lacit? De hisz Laci is Szatmárról jött ide. Persze, hogy ismerem. Nálam lakott, miután a lakását feladta odahaza, tőlem ment ki a reptérre. Emlékszem, utolsó éjszaka megkért, kísérjem el valahova.
- Hova mentetek?
- Én tudtam, hogy hova lesz a titokzatos séta egy szál vörös és egy szál fehér rózsával. A színházba mentünk. A portás tudott rólunk. Laci akkor már évek óta nem dolgozott a színházban személyes sérelmek miatt, és a zongoráját sem nyitotta fel, a Piaf és Dietrich dalokat említeni sem volt szabad előtte. Bementünk a sötét terembe, ahol a koncertzongora állt, Laci felütötte, letette a tetejére a két szál rózsát, és eljátszotta a Kék Angyal slágerét majd a Je ne regrette rient... Ezzel búcsúzott el otthoni életétől.
Miss Pery átszellemülten hallgatott. Magához húzott, és a homlokomon csókolt, miközben a kezem szorította.

- Ó, aranyoskám, annyira örülök, hogy itt vagy. Hogy te vagy itt... - potyogtak a könnyei. Azt szokták mondani, az öregek sokat sírnak, rá is játszanak, ha kell. De már nagyanyámból is kiindulva tudom, hogy legtöbbször őszinték, nagyon mélyről szakadnak fel ezek a patakok. És akik képtelenek olyan mélyre látni, csak azok kételkednek a könnyeikben.

- Köszönöm, aranyos. Visszaadtál egy darabot a múltamból...ami annyira szép volt... Nagyon kérlek, gyere még, hogy beszélgessünk. Megígéred, hogy eljössz?

Megígértem.

Felugrottam a szobámba, a világhálóról beszereztem a Cserey Erzsiről írt nekrológot, kinyomtattam, és frissiben levittem. Miss Peryt ott találtam a karosszékében a fotók fölé hajolva csendesen zokogva.

Tegnap a lépcsőfordulóban egy karácsonyi ajándékkosár várt. A félszáraz újabb üveg magyar vörösbor mellett a kártyán ez állt: "Új barátomnak, Albertnek, kellemes karácsonyt és szerencsét az új évre az öreg Piroskától". Még azt sem bántam, ha Albert. Ha az is én lehetek, miért is zavarna?

New York, 2009. december 22.

2009. december 20., vasárnap

Holmes és Watson különös románca


Kedveseim!

Próbálok megválaszolni minden felmerült kérdést az itteni dolgokkal kapcsolatban - és miközben ennek vagy annak utánajárok, én is gazdagabb leszek egy-egy új élménnyel.

Nemrég fogalmaztam meg egyik drága levelezőpartneremnek, mintegy "NYC-poetica" gyanánt, hogy írásaimban és fotóimban nem a metropoliszi New Yorkot akarom elsősorban megmutatni, hanem a mi kis mindennapi Nyújorkunkról adni közelképet, a helyről, ahol élnünk kell nap, mint nap, s az emberekről, akik körülvesznek. A többi a túrista könyvekben amúgy is benne van, kimerítőbben - és helyenként messzemenő pontatlansággal. És amikor látom a JFK-ről Manhattan felé metrózókat kétségbeesetten hajtogatva az otthon drágán vett NYC-útikönyv néhány évvel ezelőtti kiadásának szabvéjtérképét, minden lehetséges irányba megforgatva azt, aztán fel-felkapva tekintetüket a szerelvényen kifüggesztettre, míg harmadik társuk az elektronikus kijelzőt próbálja egyeztetni a jahúú- vagy guglimapról kinyomtatott előzetes útvonaltervükkel, akkor kedvem lenne mind a szívemre ölelni őket, és adni mindegyiknek egy-egy, amúgy teljesen igyen kapható friss metrótérképet, és hamar hozzátenném azt is, hogy felejtsék is el, mert hétvégén egyik metró sem ott jár vagy úgy, ahol írja...

Néha persze, a mindennapi Nyújorkunkon túl, így is érkeznek ilyen kérdések, hogy milyen színű ma az Empire State tornya, láttam-e a legújabb Apple cuccot, milyen zenék mennek az itteni rádiókban, tudom-e, hol lakik Woody Allen, megnéztem-e ezt és azt a bemutatót és valamilyen hírességekkel futottam-e össze.

Most például engem az villanyozott fel, hogy híres nyomozók vannak a városban. Miss Marple vagy Sherlock Holmes és Dr Watson mind itt sündörög. És mondhatnánk, hogy rá is fér a városunkra, mert sajnos, a közbiztonság elég sok kívánnivalót hagy maga után...

Múltkor is a metrón két fickó nem értett egyet az ülőhelyeket illetően, és az egyikük nyakonszúrta a másikat. Nyilván, első reakció a vészfék volt. Ami azt jelentette, hogy valahol az ötvenharmadik utca alatt hat emelet mélységben megállt a szerelvény. Harminc ember, egy vérző halott és egy hidegvérű gyilkos ott üddögéltek a kocsiban, bár szerintem így is voltak olyanok, akik ettek tovább zavartalanul. Szóval fék, csend. Se ki, se be. Amíg a rendőrök meg nem érkeztek. Aztán vitát indítottak minden fórumon a procedúra helyességéről, és a polgármester nyájasan elmondta, hogy szerinte jó ez így, mert így csak harminc másik ember volt veszélyben, de ha kinyitják a kocsik ajtaját, egy gyilkos szabadon lófrálhatna most a városban... Pedig amaz csak egy széken kapott össze a későbbi áldozatával, nem hiszem, hogy hosszabb távon sorozatgyilkosságokra lett volna berendezkedve.

...De ez már mindegy is, és Miss Marple sem emiatt van itt, hanem Angela Lansburry a "Kis éji zene" a Broadway-n való újbóli bemutatására érkezett a városba, Zeta-Jones partenerként. A nyolcvannnégy éves színésznő nagymamás bájjal és a kiveszőben lévő "nagyöregekre" jellemző kisugárzással tér vissza mintegy huszonöt év után a Broadway-re zenés produkcióban. Ő tehát nem nyomoz.

Csütörtök este meg, amikor az Upper West Side-on éppen egy egész családot nyírt ki valami ámokfutó, néhány utcával odébb felbukkant a legfrissebb Holmes és Watson. De Robert Downey Jr (továbbiakban csak RDJ) és Jude Law csak Guy Ritchie frissen elkészült mozijának főszereplőiként cidriztek a vörös szőnyegen.Ők se nyomozni siettek oda, hanem a film zártkörű elővetítésére. Madonna nem jött el, de Roccót elengedte az apja filmjének premierjére. Ritchie pedig büszkén vonult fel a kissráccal, miközben a kirekesztettek leginkább a filmről igyekeztek minél többet előjáróban megtudakolni.

- Szexis kémia alakult ki köztünk Jude-dal - szögezte le RDJ, miután a filmben futó érzelmi szálakról esett szó. - Ha van helyzetkomikum, akkor ezt fogalmazzuk helyzet-homoszexualitásnak.- folytatta és kifejtette, hogy a film lényegében Holmes és Watson bizarr és különös vonzalmát leplezi le, és ha Rachel McAdams, a film legcsinosabbnak kikiáltott női főszereplője is felmerülne valakiben, akkor pontosít is az új Holmes:

- Vele is van valami, de nem az igazi.

A kolontos ügynökét is szóba hozta, akivel még a szerep elvállalása előtt látogattak el Jude ideiglenes New York-i otthonába, a Village-ben található Novare nevű metodista templomban kialakított lusxuslakásba, ahol az excentrikus pasi a Hamlet Broadway-n futó sorozata idejére húzódott meg csendesen a New York University diákjainak legnagyobb örömére, akik minden reggel tanórák helyett a tornácon tréningező színészt bámulták az ablakokban lógva. Sok látnivaló nincs rajta - nem csak mert csontsovány - hanem mert szemébe húzott kötöttsapkáján és jócskán elnyúlt mackónadrágján túl nem sok látszik az emberből, ha fekvőtámaszozik. No, de hát öt éve mind újabb és újabb tinik fedezik fel maguknak Alfie-t, és rajongják be a színészt, ha épp Alfie városában jár-kel, csinálhat Jude jobbnál jobb filmeket, akkor is csak Alfie marad ő nekik. Ezt hittük legalábbis, mígnem minap a Hamlet szóra nyíltszíni taps csendült fel a tévéstúdióban, és David Letterman gyorsan meg is jegyezte a székben feszengő színész felé, hogy Hamlet még nem váltott ki eddig tapsot ebben a műsorban...

Szóval az ügynökével érkezett a Novare-be RDJ a filmről tapogatózni az akkor még csak kiszemelt kollégával:

- Jude a tőle megszokott elbűvölő, iszonyatdrága alulöltözöttségében jött le elém a hallba, és az ügynököm, akibe semmi modor nem szorult, felsikoltott: "jajj, itt van Ő!" ... - meséli cinikusan Holmes, és hozzáteszi, hogy abban a pillanatban el is dőlt a film sorsa, mert szerelem volt első látásra.

Én nem bánom, ő dolguk, csak Sienna rossznéven ne vegye. Ő is a Broadway-n játszik épp (vagy kétszer is összefutottunk az utóbbi időben - de egyikszer sem ismertem meg...) és a buzgón leskelődő egyetemisták szerint nem is igaz, hogy a metodista templombéli lakásban nagyszabású orgiák lennének, amint arról a bulvársajtó tudni vélt, mert Sienna Miller felmelegítette exével a töltöttkáposztát és behurcolkodott a Novare-be. Lehet, emiatt döntött amaz meg úgy, hogy visszarepül Londonba még a film hivatalos premierje előtt.

Hát, ilyen kusza dolgokkal vagyunk el a városunkban, és akkor még annyi mindenről nem beszéltünk még... Itt van például ez az irgalmatlan nagy havazás.

De hallom, odahaza is ez van. Úgyhogy arról most nem írok semmit.

Csókollak benneteket!
Art

New York, 2009. december 20.

2009. december 16., szerda

Zsebkendő-sztori


Jogos a mondás, hogy az influenza egy hétig tart, ha ágyban ülsz és kezeled és hét napig, hogyha nem. És itt a szürke, mezei influenzára gondolok, mert azok a bölcs emberek, akik ezt így kitalálták kvázi-viccesen, nem is számíthattak arra, hogy valaha marháktól, csirkéktől, majmoktól vagy a malactól kapunk el valami testnedveken át terjedő nyavalyát. Kacagtam is magamban jókat a Stop and Shopban - ahová nem járok, mióta rájöttem, hogy becsapnak - amikor a húsos pultnál azt olvastam: " Ezek a termékek KIZÁRÓLAG csak az Egyesült Államokból és Kanadából származnak".

Pontosan. Mint a disznóinfluenza.

Akkoriban Ferihegyen is még csak az amerikai és kanadai repülővel érkezett utasokat vizsgálták meg lázmérővel...

No, de visszatérve az én privát szortyogásomhoz, kénytelen voltam elmenni hazulról néhány nap ágyban való lebzselést követően, és a friss levegő orrba is vágott, mint a leanyázott bőszmagyar a kocsmában, és kénytelen voltam az egyik vágottszemű szatócsboltjába, a kizsbautba betérni papírzsebkendőért. A holdarcú fiatalember örült nekem. A jobbára indiaiak lakta utcán érdekes színfolt lehettem - nekem is jólesik néha fehér emebereket látni...
- Van zsebkendőjük?
- Mármint kifújni az orrát?
- Igen. Mármint.
- Van. - válaszolta készségesen és benyúlt a pult alá, előkapott egy megkezdett konyhai kéztörlő tekercset, és letépett egy lapot belőle. Elém rakta:
- Tessék.

Nem kért pénzt. Megköszöntem és kijöttem. Aztán még a metrón is röhögtem magamban.
Most akkor tényleg én vagyok a hülye?!

New York, 2009. december 16.

2009. december 15., kedd

Már nem leszek szűz


Hej!

Ma nem leszek irodalmi. Újhold van, vagy mi, de nem megy. Vagy nem jön…

Egész nap csengett a telefonom. Miután tegnap hivatalos formában is megkaptam a Southwest Airlines állásajánlatát ma sorra kerestek Dallasból, Baltimore-ból, Washingtonból és innen a LaGuardiaról különböző ügyekben, és mindenki lelkes hurrázással és örömkitöréssel, gratulációkkal nyugtázta, hogy közéjük kerültem, és ez nekem olyan fura, mert nálunk sosem ennyire vehemensek (sem hamisan, sem őszintén) az emberek, mi amolyan szürke, magunkbaforduló fajta vagyunk, de persze, jólesik most ez az ünneplés... Sosem emlékszem, hogy a Taromnál bárki is ujjongott volna nekem. Pedig fiatalka voltam, csinos, és elmondhatatlanul stramm pasas. (ez mind-mind hova tűnhetett??!) És a személyzeti osztályon, nemhogy nem "honey"-ztak le, de ha nem vittem pálinkát vagy egyéb figyelmességet, még ki is néztek az irodából, vagy keresztülnéztek rajtam, mert "nagyon sok a dolguk".... (itt van egy kitétel, amely szerint felbonthatják a szerződésemet, ha bárkinek ajándékot vagy kedvezményt juttatok a munkám során vagy munkaidőmben) Otopeni-en sosem értek rá foglalkozni bárkivel is, mert el voltak bújva dossziék mögé és kávéztak, és meg kellett értenünk, hogy nekik sok a dolguk, hisz a Tarom minden alkalmazottjának baját kell megoldaniuk. És nekik már az is elég baj, hogy Bukarestben élnek, bár ennek előnyeit is éppannyira élvezik.

Nos, Baltimore-ban, a reptéri személyzeti iroda az egész Egyesült Államok területén dolgozó SWA személyzet ügyeit intézi. De nem 60 unott és barátságtalan alkalmazottal, hanem 3 (három a kis)lány, Dawn, Tina és Patrice látják el a teendőket és van egy recepciós (ami itt titkárnőt jelent), Linda, az ötgyerekes családanya, akinek mindenre van ideje, de leginkább kedvesen fogadni bárkit , aki jön vagy telefonál. És jön. És telefonál. Az irodában mégsincs rohangálás, nincs kapkodás, nincs unott arc, viszont van diszkrét zene, tisztaság, béke és nyugalom, illetve mindenki végzi a dolgát, és mindenkivel személyesen beszélgetnek magán- és szolgálati jellegű dolgokról. Volt időm, sőt, kötelező feladatom volt a rádiós multam fotóit kikeresni a MySpace-en és mesélni a kollégáimról, és megígérni Lindának, hogy mindenképp eljuttatom a jókívánságait a rádiósoknak, és azt is elmondom, hogy legyetek ott nyugodtan, mert jó, nagyon jóó helyre kerültem...Már azon kezdett el Linda morfondírozni, hogyan kellene nekem egy rádióállomást szerkeszteni a cégen belül, de nem adja fel, majd kitalál valamit.

De már érkezett a levél is a jelszavaimmal, az igazolványszámommal a szekjürititől, akik azzal kezdik, remélik, hogy legalább annyira izgatottan várom a kezdést, mint amilyen izgatottak ők engem várva...

Milyen a sors! Október 30-án, amikor Dawn először hívott, hogy kiválasztottak közé kerültem, és elkezdtük a felvételi procedúrát a SWA-nal, sorra csengett a telefonom, a Spirit Air ajánlott állást, akik júniusban elhajtottak, mert nem volt jogsim, az AirTran keresett meg szintén a LaGuardiara ajánlva pozíciót, majd a NY-i Munkaerőközponttól is előkerültek az elveszettnek hitt inspektorok, hogy a Delta Airlines külsősként érdeklődne irántam... Aztán egy korábbi jelentkezésemre válaszolva a német AviaReps is felkeresett egy manhattani állással nemzetközi jegyirodájukban. Ma este meg a Virgin America írt, hogy elfogadták a jelentkezésemet (vajon mikor is jelentkeztem oda???? mindenesetre október előtt lehetett) és tárt karokkal várnak a megmérettetésre. Be Virgin! (Légy szűz!) felkiáltással.... De hisz nem lehetek már... Na! Ezzel elkéstek. Pedig, ha odakerülök, milyen vidáman énekelgettem volna lyukas perceimben, hogy "lájka vördzsin, hejjj, caccsd forda verifösz tájmmm, hijjj!"

De az nekem is jólesett, amikor egy augusztusban megpályázott autókölcsönző cég portási állására megkaptam a választ majd három hónap után: "Sajnos, nem áll módunkban Önt alkalmazni.

Választásunk ezúttal egy képzettebb jelentkezőre esett."

Erre írtam én vissza: "Nem baj."

Ennyit akartam csak, azaz igazából pár magyarázó gondolatot akartam írni, de ez lett belőle...

Pedig arról még nem is szóltam, mennyire profi az előkészítés is az első munkanapomra, mert "minadannyiunk érdeke" hogy az én első napom is sikeres legyen. Szóval, na... Mit mondjak. Most nem mászok ebbe is bele, de ott van. Nagyon ott van! Az az igazság... akármennyire is akarnánk esteleg fikázni az amerikai rendszert :)))

Arról nem beszélve, hogy munkaidő után is tilos a szolgálati egyenruhában alkoholos ital fogyasztanom. Tehát, Miska, ha sörözni megyünk, előbb haza kell ugornom majd előbb átöltözni...

Tényleg abbahagyom, aludnivalóim vannak. És ez a nem-röfögős infuelza (így mondja az a hülye liboid, Miss Pery új lakója) sem hagy békén, pedig egy évre való orrváladékot (takony az, csak választékos vagyok) távolítottam el magamból már.

Csókolat.

Art

New York, 2009. december 15.


2009. december 6., vasárnap

Óceánnyi honvágy teliholdja


Akkor este, akivel beszéltem, azzal kezdte, láttam-e mekkora volt. Még az újonnan a házba költözött lány is felszaladt késő este elmondani, hogy ő biza elámult. Minek kell elámulni, gondoltam immár a fotelemből kikandikálva a fehérnépre, New York a gigantizmus - ízléses - kavalkádja. A telihold miért ne lehetne itt nagyobb?

Még koraeste lementem a partra a Rockaway Beachen, és eszemben sem volt a holdvilág történésein morfondírozni, jutott a magaméból elegendő ahhoz, hogy csak az óceán zökkentsen ki elmélkedésemből. Ha egy erdei vadászlak udvarán lennék, s ő lenne a házörzőm, akkor biztosra vettem volna, hogy valami vadállatot szimatolt ki, aki közelebbről megmutatja majd magát. Szaggatta a láncait, ugatott, vonított, és megfordult a fejemben - rá is kérdeztem: engem is szét akar-e tépni? Vagy mire ez a düh?

A part fölötti toronyházak takarásából és a felhők hagyta tisztáson akkor szivárgott be az egyik széle. Ragyogott, nem volt sápadt, mint szokott. És már darabjában akkora volt, hogy nagy teliholdnak is elegendő legyen. De nem hagyta abba. Mind jött, kúszott kényelmesen fennebb és fennebb. És el nem hihető volt. Hangosakat csodálkoztam neki. A parti fövenyen elindultam futni, mintha belékapaszkodni igyekeznék, ki innen a sivatagból. Teremtett lélek nem volt a környéken sem, a parton, a sötétben a láncait dühösen tépkedő állat orra előtt különösen nem mutatkozott senki. Annyira hihetetlen volt a látvány, hogy avégett akartam lefotózni, legalább én elhiggyem. De nem akarta. Játszott velem. Megmutatta nekem magát ragyogó teljességében, és amikor a gépet babráltam elő, mosolyogva nemet intett, és bevonult a takarásba. Megértettem. Ez csak egy intim kis magánelőadás volt. Egy zső. Egy röpladba kapunak támaszkodva lihegtem. A tenger utánam-utánam kapott - ez tényleg engem akar?

Visszanéztem, és a szűz homokon a nyomaim sem voltak meg, a part egyre szűkült, a lánc egyre jobban lazult, és a víz egyre jobban szorított ki a partról fel a deszkázatra. Ledobtam magam egy padra és onnan néztem az egészet. Akkora víztömeget szívott a part felé a hold, hogy a hullámok egymásba botolva, gabalyodva borultak mind előbbre a parton.

Oroszul beszélő idős házaspár csoszogott elő a semmiből karonfogva - felőlem szellemek is lehettek, mert ahogy jöttek, el is tűntek. Elsétáltak felém, és odaérvén, térültek is vissza, el egészen a semmibe. Másik irányból fekete kocogó közeledett. De ő is csak addig jött, ahol ültem. Lelassított, kissé tétován megállt, majd visszaindult, amerről jött.

A hold persze, időközben beállt a rendes kerékvágásába: lecserélte a ragyogó ruhát, felkapta a megszokott kopottast, sápadtast, felemelkedett eredeti ösvényére, és mintha semmi sem történt volna, dudorászva előhozakodott magával a gardróbfellegekből, sőt, azokat fürdőlepedő gyanánt taposta maga alá, amikor kilépett az égre. Két repülőgép is ki kellett, hogy kerülje, mert épp a felszállópálya felett állt meg tollászkodni. Haragudtam rá, oda se akartam nézni. Pedig megértettem én, hogy nincs, amiért duzzogjak - nem kell mindennel elhencegni másoknak. Bár ezzel szívesen vitatkoztam volna, nem tettem, nem volt, akivel. És különben meg örültem, hogy világít, mert láthattam, ahogy a tenger birtokba veszi a partot és a deszkázat cölöpjeit nyaldossa. Bárki lehet gyönyörű, amikor dühös. Az óceánon semmi sem tesz túl. Felálltam a padról, és áthajoltam a korláton, hogy cukkoljam: "- Na mi van? Értem jöttél?" - és kacagtam keserűeket nyelve - mi lehet a torkomban? ... Megengedhetek már ennyi kis pimaszkodást, mert tudja ő, hogy nagyon is tisztelem. Mernék én vele szemtelenkedni, ha nem tisztelném? Életemben a tériszonyomnál a víziszonyom volt csak nagyobb. A Szamost féltem. Mai napig borzongok, ha csak látom is. Álmomban , ha előjön - és előjön - kiver a verejték.

Gyermekkoromban gyalogosan átkelni velem a Szamos-hídon elképzelhetetlen volt, hacsak be nem kötötték a szemem. Mindig azzal magyaráztam, hogy a nagy árvíz idején anyám hasában közösen védtük a szocialista munka frontján a gátakat, vállvetve a katonákkal, munkásosztállyal és értelmiségiekkel. Hogy mindezt a benső betegséget a víztömeggel szemben kicsit is magam mögé tudtam parancsolni, az csakis a tengernek köszönhető. Még Ti, Barátaim, akikkel nyaranta oly emlékezeteseket csobbantunk odahaza sem tudhattátok meg, mennyire rettegtem a bányatavunk úszás közben alámnyúló mélységét. De meg kellett vívnom a harcomat vele, és nem volt szabad szólnom. Mindig meg kell az embernek magát védenie önmagától, gátjaitól és félelmeitől, még mielőtt elhatalmasodnak rajta. Amikor ezek jártak a fejmeben, már ismét a padon ültem. Valami görcsös pózban. És kényelmesen. Ugyanaz engedett ellazulni, ami ugyanakkor görcsbe kötötte a karomat magam körül. Olvastam, hogy a keresztbetett végtagok a bezártságot mutatják a külvilágnak. És hogy ez kényelmes is lehet, csak mostanában fedeztem fel magamnak.

Nem tudom, meddig s mennyire merültem el magamban és világraszóló gondolataimban, mint ahogy az sem világos, mikor szenderedtem ma itt el a fotelben a kályha mellett az ablaknál a leejtett könyvemmel és várakozásommal az ölemben. Még az sem zavarta meg ezt a lopott pillanatot, hogy a házba újonnan költözött szomszéd lány csörtetett be a nappaliban sziesztázó lakótársaimhoz legfrissebb - Piri néniről szóló - rémtörténeteivel, mert ha megébredtem volna, minden bizonnyal rácsodálkozok több-kevesebb hangot adva eme felfedezésemnek, hogy ez a nő fizikailag képtelen a halk vagy normálisnak elkönyvelhető hangerejű beszélgetésre, viszont kevés szóhoz jut mellette bárki is - Doina például le is tett arról, hogy bármivel is félbeszakítsa, noha emiatt egyszer el is késett.

Én arra ébredtem, hogy sötétség lepte el a szobát, csak a párkányon felejtett gyertya pislákolt valami fényt a helyiségre, és rájöttem, hogy mutatni akar valamit. Közelebb hajoltam, és láttam a bepárásodott ablakon túl az első szállingózó hópelyheket.

Hát, itt a tél.

New York, 2009. december 5-6.

2009. november 30., hétfő

Kígyó és béka! Megbillentem volna?


Kedveseim!

Vannak időszakok, amikor az ember megzuhan cseppet. (Léteznek-e ennek fokozatai vajon egyáltalán?)Nem tudom, van-e ez a szó hivatalosan is regisztrálva, de mostanság egyre többet hallom használni, és mivel jelen esetben nagyon is találó, előkaptam én is az ingujjból. Ez a zuhanás akár azt is jelentheti, hogy elborul az agy, de jobbára megelégszünk kevesebbel is, finomabban szólva: a megbillenéssel.
Akadnak aggályaim magammal szemben is időnként. Megrökönyödéssel fogadtam mindig, ha hosszas kihagyás után tértem meg New Yorkba, hogy ezek az emberek - amint azt sokszor előadtam Nektek - mind nagyobb intenzitással beszélnek magukban. Aztán megszokja az ember, vagy mi, de már fel se tűnik. Emiatt is aggódnom kellene, de az pláne kérdőjeleket rajzolt számomra magam köré, amikor rajta kaptam magam ma este a bevásárlásból hazafelé jövet a Grand Avenue-n önmagammal perlekedni. Mentségemre legyen mondva, ha ez lehet mentség az állapotomra, jogosan forrongtam, mert az a tapasztalatom erősödött meg bennem a Stop&Shopban való kimért vásárlásom végeztével, hogy itt is csak megvágják az embert minden egyes alkalommal, ahol csak tehetik. Ezt a teherfuvarozóként felpakolt bevásárlókocsikkal költekező amerikaiak aligha fülelik le egy európai szemével pánikszerűnek tűnő bevásárlás során, de amikor az ember lejben számolja a centeket még, felsejlik azonnal a magasabb számla. És noha a pénztáros (velem együtt) észrevette a hibát, ki kellett fizetnem azt az összeget, amit ő talált ki nekem, és ahhoz hogy visszaszerezzem a pénzem, amit mindketten tudtuk, hogy jogtalanul vesz el tőlem, egy másik pultnál kellett sorbaállnom, magyarázkodnom, aláírnom és talán még pironkodnom is, hogy nem fejezhette be a dagadt latina a minden bizonnyal észveszejtő pappijával a telefonos értekezést a semmiről.

Az, hogy átvágnak, kezd megszokottá válni, a legismertebb helyeken ütnek mellé az összegnek, és vagy van az embernek kedve berzenkedni, vagy nem. Bántani leginkább azért bántott a dolog, mert a szemközti kínai szupermarketet elkerülendő mentem a távolabb eső bevásárlóközpontba. Nem, mintha lenne valami személyes bajom az ázsiaiakkal. Lacika barátomat sem értettem, miért rázza ki a hideg tőlük, amikor a kilencvenes években Budapestre cuccolt szerencsét próbálgatni, és egy mongol családot kapott csatolmányként az albérlethez a svábbogarak mellé, és a büdöslábú Lászlót, aki részegen mindig megmagyarázhatatlanul kedvelt ugyan engem, ha odamentem, de mivel ebben a sztoriban ennek semmi jelentősége, róla most nem beszélünk. Szóval ott laktak egy nagy közös fedél alatt, és Lacika barátom állandóan szidta őket, mint a bokrot, és én nem értettem, sőt igyekeztem a keleti népek kultúráját ecsetelni és egyéb, ilyen esetekben felhozandó mentséggel vigyázni arra, hogy nehogy elharapóddzon Lacikán a rasszizmus, hiszen külhoni életének nagy kalandja épp csak elkezdődött. Emlékszem egyszer csengett éjszaka a telefon. Ulánbátorból akkoriban külföldre telefonálni szinte elképzelhetetlen volt, az országban, ahova egy hónapban csak egyszer repült be menetrendszerinti repülőjárat, az is az Aeroflot gépe Moszkvából. A mongolnak hetekig kellett várni, miután leadta a rendelést a külföldi hívásra, hogy egyszer csak kapcsolják váratlanul az igényelt számot... Éjszaka csengett a telefon a budapesti lakásban. Lacika egyrészt egy fárasztó munkanap terhével és egy agyoncsapott csodaszép álom frusztráltságával csoszogott a telefonhoz. Távoli, recsegő szöszmötölést követően valami öklöndözésre emlékeztető hang sejlett fel a vonal túlsó felén.

- Hszien?... Hszien? - ismételgette idegesítően selypítve a recsegés.
- Mit akarsz?! - mörrent oda Lacika, akiből az ember első látásra csak szelídséget és bűbájt feltételezne.
- Hszien?... Hszien?
- Nem Hszien, bazmeg, Laci vagyok.

És letette a kagylót, bontva ezzel a kapcsolatot Mongóliával egy hónapra.

Nekem tehát semmi ilyen bajom nincs a vágottszeműekkel, bár mostanában egyre erősebb bennem a gyanu, hogy ha Hszient keresnék, ma már velem sem járna jobban az ulánbátori telefonáló. A Nagy Fal szupermarketet azonban nem emiatt kerülöm, ha tudom. A helyzet az, hogy nem jól viselem, ha a boltban az áru rámugrik, de azt sem, ha egyáltalán még mozog. Biztos, hogy a jóérzésű emberek távoltartása a stratégiai alapja annak, hogy az elképesztően büdös pultot éppen a bejárati ajtó mellé helyezték. Onnan szoktak az emberre ugrálni a rákok. A minap az egyiknek a kosarából kapaszkodott ki egy csúszómászó éppen előttem a kasszánál. Nem okádok nagyon könnyen, de ha ez zavarna, a kínai bolttal egy-kettőre megoldhatnám. És hogy ne hányjak nyakon senkit sem, igyekszem másutt elrendezni a vásárlásokat, vagy befogott orral futok keresztül a sorokon, majd ki a boltból. Néznek is rám meglepetéssel vegyült undorral. Én nem bírom őket, ők utálnak, mert nem élvezem a büdöset. Így aztán kvittek vagyunk.

- Nem elég, hogy drága, hanem még át is vágnak!... Anyátokat, azt!...- ilyen és ehhez hasonló modorban dohogtam fennhangon magamban az utcán, a Stop&Shopból kijövet, végig a Grand Avenue-n, és eldöntöttem, hogy azért is a kínaiban veszek tojást.

- Bezzeg a rizsevő tudja egy dollár ötvenkilencben adni a tojást, ezek a senkiháziak meg négy kilencvenkilencért!... Érted! Mintha aranytyúk tojta volna!... - nem mintha tudnám, milyen is az aranytyúk, de épp megfelelő állatnak tűnt nekem ehhez a mondatomhoz.

- És még be is csapnak, a rohadékok. Becsapnak! Én menjek a saját pénzemért kunyerálni... Meccsoda világ!...

Ekkor jött szembe velem egy koreai lány. Ha ez nem lenne elég, ráadásul még beszélgetett is magában.

Hirtelen odafordultam, és rábüffentettem:
- Hűűlye!

Nem rövid ü-vel. Hanem hosszan, nyomatékosan, ahogy Margit néni szidta gyerekkori emlékeim szerint Boldi bácsit, ha amaz részegen tántorgott haza a borbélyüzletből. Igaz, én voltam annyira okos már akkor is, hogy tudni véltem, Boldi bácsi sem a borbélyüzletben rúgott be, hanem Arankánál, a kontyos asszonynál a söntésben, de attól még elfogadtam Margit néni hosszú ű-vel kimondott nem titkolt véleményét Boldi bácsit illetően. Bár, azt már magam sem értettem, hogy a fent emlegetett öreg borbélyt miért hűűlyézi le a székely fehérnép akkor is, ha prüszköl. Nekem kifejezetten viccesnek tűnt a huszonhét tüsszentés, ami az egész Kölcsey utcai udvaron visszhangzott, és mi, gyerekek az ablakuk alá kuporodva fennhangon számoltuk. Állítólag ez annyira felaljzotta Boldi bácsit, hogy odabenn nagyokat ugrott a rökamén minden egyes prüsszentéssel. Talán emiatt volt a hűűlye az ő osztályrésze.

Nyilván nem értette a mandulaszemű nő sem, amit mondtam, és ha értette volna sem hiszem, hogy sokra mentem volna vele. Ezekről minden lepereg. Ment ki-ki tovább a maga útján, és belőlem felszakad a röhögés. Visszatekintettem a jelenetre, és egyre inkább nyihogtam magamban a két szatyorral a kezemben lefelé a Grand Avenue-n. Aztán észrevettem, hogy az egyik leparkolt autóban ülnek és meredten bambulnak rám - szándékosan nem mondom, hogy kerekre nyílt szemekkel... mert nem. Így hát összekaptam magam, és lenyeltem a röhöghetnékem hátralevő részét. De ez a magamra erőltetett civilizáció csak addig a pillanatig tartott, amíg végigfutott az agyamon, hogy a koreai spinét azért hűűlyéztem le, mert magában beszélt az utcán.

Csak úgy, mint én annak előtte.

Ezt tudatosítva magamban már fröcskölve röhögtem le magam a lépcsőkön a mi utcánkba, az autóban ülők meg beletapostak a gázba, és elhajtottak.

Elő-előtörő röhögéshullámokkal zúdultam be a hosszas vásárlási kitérő után a házunkkal szemben levő Nagy Fal kínai szupermarketbe. Ott, a büdös bejáraton. Óvatosan léptem be, mert a rákok jöttek-mentek a polcon. Látom, kaptak friss árut: kígyót meg ... te jóságos ég! Egy mocskos pléhdobozból két tucat felfúvalkodott, egymásra gyömöszölt nyálkás feketevarangy pislog rám! Nos, igen, friss árut kaptak: kígyót-békát!

Ami ezután következett, inkább nem mesélem el. Elég, ha én aggódom magam és a megbillenésem miatt...

Majd még jelentkezem. Gondolom.

Ölellek,
Art

New York, 2009. november 30.