2010. január 24., vasárnap

A déli buszon


Ültünk az asztal körül, és Michelle felordított:

- Milyen nagyszerű! Ahány ember van körülöttem, mindegyik más tájakról való!
Michelle alapvetően egzaltált, extravagáns cuccokban jár, és folyamatosan valami kifutón érzi magát, ahol fotósok hadának kell pózolnia, így aztán szünet nélkül fogpasztareklámosan és szélesen mosolyog. Vastag ajkai pedig rózsaszín átmenetet képeznek barna bőre és hófehéren villogó fogai között. Tulajdonképpen mindenki megszokta, hogy különböző végzetasszonya-pózban leli Michelle-t, de ha nem leli, akkor sem esik kétségbe senki, mert valahonnan előbb-utóbb felharsan egy lelkes exklamáció. Michelle váratlanul szokott megörülni valaminek. Ennek rendszerint kellőképpen hangot is ad, majd tovalibben, és mire bárki is lereagálná, már máshol és másokat lep meg. Most az asztalnál ülve harsant fel két telefonálás között meglepetésszerűen, miközben épp a muszlim vallás által megengedett étkezési szokásokat ecsetelte denveri kollégánk.
- Hát nem csodás, emberek?! - vijjogott rekedtes konyakot ivott dzsezzénekesnő hangján Michelle, egyszer s mindenkorra a muzulmán kollégába fojtva az eszmefuttatást - Naveed Pakisztánból van, Zahida Libanonból, és a mi Arturunk Romániából, Edilia pedig Venezuelából... - és én - itt mintha dobpergést várna, hatásszünetet tartott... - a napfényes Jamaikából... Mennyire csodás! - harsogta, és hirtelen sms-ezni kezdett...
Nekem unalmas perceimben az szokott megfordulni a fejemben, hogy inkább egy állatkerthez hasonlítunk, és ezen jókat tudok magamban szórakozni. Mert szeretem az állatokat - beleértve magamat is. Annyira nyilvánvaló, hogy az indiai Amit kollégánk egy elhízott patkányra emlékeztet, a Niagara amerikai oldaláról érkezett Justin a maga 260 fontos versenysúlyával és szőke hajával, pirospozsgás orcájával leginkább egy szelíd házimalacra hasonlít, Naveed Mekk Elekre ifjabb korából, Michelle pedig egy divatosan öltöztetett csimpánzra. De akad itt peckes kakas, strucc, hörcsög, borz és barnamedve is.
De Michelle már máshol járt. Letette a telefonját, és körbenézett:
- Emberek! Énekeljek nektek? - de a választ meg sem várva eldöntötte - Énekelek! - és kígyózni kezdett az asztal körül. Majd amikor ismét csend lett, váratlanul rám meresztette hatalmas barna szemeit:
- Hol jártál, édes? Gyere, mondd el gyorsan...
Legkevésbé sem lehet gyorsan elmondani annak a történetét, hogy első látásra hogyan sikerült Dallasról meglehetősen elmarasztaló benyomást szereznem. Nekem már az gyanus volt, amikor azt mondták, Dallasban felejstem el, nincs tömegközlekedés. Rögeszmésen tömegközlekedés-mániás vagyok, és ilyen információk eléggé kizökkentenek a mindennapi egyensúlyomból - eltekintve most a rossz fülemtől. Beszereztem egy térképet és felkutattam a helyi tömegközlekedési vállalat (mégiscsak van!) honlapját, és kiderítettem, hogy a busz a szállodánk előtt áll meg épp. Igaz, csak minden órában egyszer, de az már tömegközlekedés. Amikor felszálltam, kíváncsian néztem a buszsofőrre, akinek a testbeszédéből leginkább azt szűrtem le, utál. Engem is, és mindenkit, velem egy kalap alatt. Mondom, napijegyet szeretnék. Nem szól, csak mutat egy pénzelnyelő alkalmatosságra. Betolom az ötdolláros bankót, kijön a jegy. Várok. Kérdően rámnéz.
- Ötöt adtam.
- Na és?
- Mennyi a jegy?
- Négy.
- Ötöt adtam.
- Nem adunk pénzt vissza.
- És ha ötvenest vagy százast tudtam volna csak adni...?
- Akkor drága utazás lett volna magának. - és rántott egyet a buszon, hogy tűnjek végre el mellőle.
Mondom, hova szeretnék eljutni, majd szóljon, hol kell leszállnom. Szólt is. Igaz, nem ott, ahol én kinéztem magamnak, hanem hamarabb. Egy pillanatra azt hittem, mégiscsak rendes, egy rövidebb utat mutat. Leszálltam. Egy elhagyatott buszmegálló a semmi közepén. Néhány bezárt bank és templom, na meg egy mexikói faloda. Ennyi. A legközelebbi busz egy óra múlva...
Amikor jött, reméltem, még sötétedés előtt beérek vele a városba. A busz azonban egy másik mezei megállóban megállt. A sofőrasszony beparkolt, komótosan felöltözött, és csendesen összeszedegette a cuccát, majd leszállt. Tíz perc múlva érkezett a váltás, és a dühös arcú férfi moogva kerengett a busz körül újabb tíz percig. Majd elindultunk.
Még sötétedés előtt beértem mégiscsak a belvárosba... Azaz nem tudtam, hogy ott vagyok. Igaz, üvegpaloták voltak, de egy lélek sem az utcán, mint valami katasztrófafilmben. Így még vártam. Az volt a gyanus, hogy a busz percekig állt. Kérdem egy utastól, messze még a vége? Azt kérdi, minek a vége? Hát, az útnak. A végállomásra megyek, azt írta a táblán Downtown a végállomás.
- Ez a downtown. - vigyorgott az öreg.
A buszos épp egy tolókocsist intézett be a buszba. Ez New Yorkban is izgalmas várakozásokat iktat be egy-egy sietős délelőttön. Ezúttal a tolókocsilift beszorult és se ki, se be nem lehett szállni a buszról. A kövér dühös ember még dühösebb lett.
Végül sikerült kiszabadulnom Dallas belvárosába. Ahol egyedül találtam magam. Csak a szél fújt. Nem csak New Yorkhoz képest volt ez nekem csendes, hanem még a jó öreg Szatmárhoz is. No, mindegy, ha már eljöttem, azért is szétnézek. Létezhetetlen, hogy az ember valami szépséget ne találjon.
Nem találtam.
Komolyan mondom, emberek, ritka egy csúf város ez a Dallas. Végülis egy hatalmas falunak nézem, aminek a közepére üvegtornyokat húztak igen ízléstelenül. Az egy órás sétám során minden boltot bezárva találtam, és tizenegy emberrel találkoztam össze-vissza, abból kettő volt kauboj, de egyik sem volt lóval, négy mexikói, a többi hajléktalan.
Nagyon hamar eldöntöttem, hogy eleget láttam Dallasból. Tudtam, hogy a busz végállomása hol van, visszamentem hát, és épp elkaptam az óra autóbuszát. Már néhány falubéli fenn volt, békésen kérődztek és meredten néztek rám, mint az ufókra szokás. Keresztülvágtam a folyosó szemétkupacain, és helyet foglaltam az ablak mellett. Majd figyelem, nehogy elvétsem a leszállást. Akárhány térképet is néztem át, nem tudok eligazodni Dallasban. És hiába volt az az érzésem, hogy észak ellenkező irányban van, a mi buszunk békésen rázkódott egy számomra idegen irányba. Amikor már csak koromsötét helyeket és elhagyatott házakat láttam az ablakra tapadva, és amikor már csak piros zakós asszony maradt csak a buszon, megkérdeztem a sofőrt, messze van-e még a Northwest Highway. Székelybácsisan mosolygott rám:
- Igen. Messze. Innen elég messze. De mostmár ne szálljon le, ezen a vonalon csak én közlekedek úgyis. Még pár megálló, és visszafordulunk.
Próbáltam vitatkozni vele, hogy én a végállomáson szálltam fel. Azt mondja, persze, csak a déli buszra. Nem az északira.
Dallason kívül mostmár a déli buszokat is utálni fogom. A nő szelíden magyarázni kezd. Fel se vegyem a dolgot, ő itt él, és sosem tudja, mikor merre kell felszállni. És most ő is ellenkező irányba megy tulajdonképpen. A buszsofőr számára ez új információ volt.
- Hova megy, asszonyom.
- Az éjszakai menedékbe.
- De hisz azt elhagytuk.
- El.
- És miért nem szállt le?
- Féltem. Annyi mindent hallani.
A busz megállt. Újabb végállomás...
- Öt perc szünet. Majd szóljon, asszonyom, hol tegyem le, hogy közelebb legyen a szállásához. Hogy került maga hajléktalan szállóba?
- Volt nekem házam. Meg bankszámlám is. Volt vagy három. Amikor elváltunk, az uram elvitt mindent. Tizenhat éve voltunk házasok.
- Dolgozik?
- Dolgozom.
- Akkor minek nem megy albérletbe?
- Hogy őszinte legyek, ez eszembe sem jutott - kacagott zavarodottan az asszony.
- Én is elváltam. Egyedül lakom. Mindig kiadom az egyik házat. Ötszázért. De egy szobát kettőért is ki szoktam.
- Volt nekem két partnerem is azóta. Volt egy doktor is.
- Doktor barátja volt? Egy orvos?
- Igen - kacag fel a nő ismét.
- Akkor azért dobta ki az ura.
- Nem is igaz! - csattant fel a nő - Ő csalt meg engem.
Talán további érdekességek is kiderültek volna, ha nem telik le az öt perces szünet és nem indulunk vissza a prériről a város felé. Egy tétova fiatal száll fel elsőnek. Aprót szeretne, csak ötöse van. Nincs egyikünknek sem. Int a sofőr, üljön le. A második megállóban egy kockás sapkás fazon száll fel utazótáskákkal és vastag nyakláncokkal a nyakában. Valamit súg a sofőrnek, amaz int neki is. Fizetés nélkül hátramegy ez is. Egy kauboj és egy latina keveredik fel még, majd két újabb hajléktalan. Buli van a buszon. Jól elvannak. A nő időközben úgy dönt, leszáll. Fel is szívódik a sötétségben. A nyakláncos néger lehúzza fehér sportcipőjét és egy pár hímzett mintás csizmát kap elő a bőröndjéből, és gondosan eligazgatja a lábán.
- Downtownba megyek, vagy mi a franc. Nem? Mi? - és látni rajta, hogy nagyon büszke magára.
Vissza is értünk oda, ahonnan egy órája elindultam haza - ellenkező irányba. Sejtettem: öt perc szünet...
- Vajon elkapom a csatlakozást?
- Van, amikor megvárjuk egymást. De nem mindig. - mosolyog rám a sofőr kedélyesen. Látom, legcsekélyebb szándékában sincs megnyugtatni. El is képzelem, ahogy a péri szélén a huzatos buszmegálló sötétjében farkasokkal táncolok. Egy hajléktalan alkuszik ismét a sofőrrel, a Felmentősereg éjjeli menedékébe igyekszik. Bűzlik a viszkitől. Jöhet. Velem szemben ül le. És magyaráz. Úgysem értem.
Mostmár tuti északra tartunk. Remélem legalábbis. A kauboj latinája odadöcög a sofőrhöz és kérdez. Kiderül, ők meg délre akartak volna menni. Nah, hát ez nem déli busz...
Futva elérem a csatlakozó buszt. Akarom kezelni a jegyem, a sofőr int, üljek le. Hova megyek? Mondom.
Közben megelőz a busz, amelyikről leszálltam. A sofőr integet, és örül, hogy biztonságban tud.
- Azon utazott? - kérdi emez, és máris megvillan a fehér fogsora a sötétben.
Elmesélem neki a déli történetet. Jót derül rajta.
- Érdekes utazása lehetett. És főleg érdekes emberek!
Valamit tudhat.
- Jó a szállodája, uram? - kérdi, mikor lelassít a hotel előtt.
- Igen. Négycsillagos. És nem lőttek le senkit még. Pedig itt vagyok pár napja.
Látom, nem érti. De nem magyarázom el. Örül, amikor elmondom, hol dolgozom.
- Én mindig magukkal utazom! - kiáltja vidáman utánam, és megvárja, míg biztonságban átérek az úttesten. Még int egyet, és elporzik az estébe a buszával.
A recepción egy másik lány van ma este.
- Tudja, hogy van tömegközlekedés a városukban? - kérdezem a magam gondolataiba belefeledkezve.
- Micsoda?
- Jár a busz. Egyik helyről a másikra. Például a szálloda elől is.
- Ne mondja! Láttam ott egy buszmegállót. Jár busz is erre?
- Jár biza. El ne szalassza kipróbálni! - intettem neki, és felszivárogtam a szobámba.
Dallas, TX, 2010. január 24.

2010. január 23., szombat

Egy ártatlan este alibik nélkül


- Szi szinyorítá, i múcso grásziassz, mama! Szíju létör! - hangzik a hallban, és a - minden bizonnyal mexikói - vendégmunkás, Edilia odabenn leszedi az asztalt a rajtahagyott dollárbankókkal együtt. Az Eleganté Szálló patinás hallját a barna színű bőrkanapék és fotelek uralják, ma este senki nem ücsörög itt társaságra várva. A vendégek egy része a bárban múlatja az időt, ernyős lámpás diszkrét asztalok helyenként felerősödő morajában, és háttérben zongora szól. Mások visszavonultak a szobáikba. Ügyelve, hogy ne hangoskodjanak. Valaki az éjszaka panaszt tett, hogy furcsa hangokat hallott a folyosókról. Visítozást, kiabálást. Nem illik egy luxushotelben az ilyesmi.

Az önműködő ajtó egy fehér kaubojkalapos úriembernek enged bebocsátást, alázatosan nyílik szét előtte. Amaz otthonosan néz körbe az elnéptelenedett hallban, és csak biccent a londínerpultban lebzselő fekete sofőrnek és rákacsint a széelesen mosolygó meglehetősen széparcú latin lányra a recepciós pultnál. Majd eltűnik a bár irányában. Lépése a vastag perzsaszőnyegen is kemény. A bejárat előtt két mexikói fickó vitázik - de az is lehet, csak beszélgetnek, ezeknek ez a vérmérsékletük. A két utcalány a pálmák között, a bejárattal szemben fecskendező szökőkút káváján ülve nem is vesz tudomást róluk, zavartalanul sminkelnek az esti munkához.

A vihar épp hogy levonult, tornádó is volt, állítja az öreg hordár. De már ismét párás a levegő és fülledt az este. A fekete limuzin már órák óta ott áll az ajtó előtt...
A medence fényei kigyúltak. De senki nem fürdik. Egy középkorú öltönyös férfi koktélt iszik egy elegáns magas nő társaságában odakinn, és néha felnevetnek a beszélgetésben, megkoccintva poharaikat...
A vendéglő üvegfalán keresztül néztem őket, és mikor a fentebbi szavakkal otthagytam a vacsoraasztalt Edilia gondjaira bízva, rájöttem, hogy feleslegesen várok tovább. Mert noha olyan az egész, mint az oly sokat emlegetett bűnügyi regényekben, nem dördült el egy pisztoly sem, és nem szaladt le a lépcsőn egy szobalány sem sikoltozva, hogy valakit meggyilkoltak volna. A bár felől sem hallottam semmiféle ármánykodásról, mérgezéses halálról. És ha belegondolok, nincs is lépcső, ahol Teresa vagy Carmencita leszaladna adott helyzetben.

Talán majd holnap.

Az ember titokban mindig ilyen piszkos dolgokban reménykedik, mert alapvetően ilyenek vagyunk. És nem gonoszságból, hanem puszta kíváncsiságból. Annál tovább nem is érdekelne a dolog. Napok óta figyelek. Nagyon. Hátha... De nem. Így aztán elfogadom, hogy senki sem halt meg, és nyomozni sem jön majd senki, és vesztegzár sem lesz elrendelve. Felmegyek, hát a szobámba...
A szállodaszoba ablaka a plafontól a földig ér, így teljes panorámát nyújt a színes fények mögé rejtőzködött városra. Átúszik néha egy repülőgép is a tablón, de ettől még kényelmes a késő délutáni kiérdemelt semmittevés a hajónagyságú ágyon. Hogy francia-e vagy sem, nem tudom, és nem is fontos számomra, míg bármelyik irányba terjeszkedve is kényelmesen eltérek rajta. Csak azért nem viszem haza magammal New Yorkba, mert megígértem az otthoniaknak - már az otthoni otthoniaknak - hogy viselkedni fogok, és semmit nem viszek haza a szállodából. Pedig a zöldcitrom-kókusz illatú piepereszett, amit naponta cserélnek igencsak tentál. Talán a hajkondícionálón spóroltak velem a legtöbbet.
A naplementék szépek. Itt is. Valaki külön felhívta a figyelmem a texaszi naplementékre már első nap - amikor a napkeltét is elkaptam útban a repülőtéri bázis felé. Fura, mert valóban más. Nem annyira a sokszínűség jellemzi, hanem a sárga és annak árnyalatai... Esténként olyan, mintha bearanyozták volna a préribe nyúló távolt. Olyankor csak fekszem az ágyon - kissé kimerülten, és nézem a nap játékát.
Későre jár, mire a vacsoráról visszaérek a szobába. Ma szombat. Kirúgok a hámból: nem kapcsolom be a tévét. Egyrészt mert ilyenkor nincs Letterman show. Másrészt mert élvezem a csendet, amit olykor csak a légkondicionáló szed ízekre. Azon kapom magam, hogy ülök a szőnyegen az ablak előtt és nézem az éjszaka színeit s azok esetleges üzeneteit nekem. És eszembejut, hogy hirtelen annyira gazdag lettem, hogy már két honvágyam is lett. Egy otthoni és egy New York-i. Olyan megnyugtató érzés a városra ereszkedve látni a Lady-t a fáklyájával alant az öbölben, majd keresztülsiklani az épületkanyonon, és földetérve, a buszon hazafelé zötyögve - majdnem kétszerannyi időt az esti csúcsban , mint a repülőút volt - elmerengeni Manhattan fekete, kemény kontúrján a New Jersey felől érkező naplemente narancssárga színeinek háttérmegvilágításában. Mint amilyen megnyugtató álmomban Szatmáron bóklászni és a Hargitán kanyarogva ereszkedni alá Szereda felé.

Amilyen bolond vagyok, egyszer majd erre a dallaszi aranyszínű alkonyra is ilyen vágyakozással fogok gondolni. Bár kétlem. Annyira sok hely azért nincs az ember szívében, hogy olyan sok honvágyat vagy csak vágyat neveljen benne. Annak is megvannak a maga kolátjai.
De a madarakat biztos nem fogom elfelejteni. Jönnek rendesen minden este és lármáznak. Sokan vannak, mint Hitchcock mozijában. De ezek nem félelmetesek. Kottát alkotnak a dróton. Mondtam már: nem-igen lesz itt most gyilkosság. Sem így, sem úgy.
Halk kopogás.
Juan az, a szobapincér.
- Minden rendben, szőr? - kérdi készségesen a huszonéves latin fickó csillogó szemekkel - látom rajta, pár perc múlva már Don előnévvel ostromolja valamelyik fiatal hölgyet odalenn a koktélbárban egy margarita mellett, csak előtte még rólam is gondoskodni akar...
- Rendben, Juan, persze.
- Szeretne még valamit ma este, uram?
- Óh, igen: aludni. De azt erősen.
És amint Juant elnyeli a liftajtó, ki is akasztom a táblát a kilincsre: "Do not disturb!"

Dallas, TX, 2010. január 23.

2010. január 10., vasárnap

Az elnök kabátja

Kedves Barátaim!

Ideje elkezdeni levélírás szempontjából is az újesztendőt, főleg, ha hajlunk rá, hogy az elmúlt évet kifejezetten rossznak könyveljük el. És én elég hajlékony vagyok ilyen szempontból. Ennek fényében akár még javulásra is számíthatunk. Akár ennek a bizarr optimizmusnak köszönhetően kifejezetten pofánrúgásként éltem meg, hogy a tej - amit továbbra is kitartóan vizsgálok, hogy megtudjam, miből állítják itt elő - gallonja a kínainál is harminc centtel lett drágább. Ami, biza, még itteni viszonylatban is sok. Ugyanakkor némi felháborodást váltott ki belőlem, hogy a varangyosbékák kilója, azazhát fontja továbbra is kilenc dollár kilencvenöt.Nyilván az egoizmus munkál bennem, mert azt szeretném, hogy ha a tej, amiből elképesztő mennyiséget pusztítok el ütemes rendszerességgel - annak ellenére, hogy még tart a privát vizsgálatom, hogy miből is csinálják - megdrágul, amazok varangyosbékái is dráguljanak. Vagy valami.

Bosszúsan megyek le a metróba, ott vannak a rendőrök. Az időnként felvirágzó terrorpara ürügyén egyre gyakrabban állítanak fel ellenőrző pontokat emitt-amott, most épp a metrónkban. Ez áll a lejáratnál a táblán:

"Az NYPD ellenőrzőpontja. Átvizsgálhatjuk hátizsákjaikat, gyanus csomagjaikat. Az utasoknak jogukban áll megtagadni az ellenőrzést. Az NYPD ebben az esetben megtagadhatja az utas számára a belépést illetve le is tartóztathatja."

Nesze neked.

Eszembejut máris annyi minden... Amikor a kivándorlási papírjaimat töltögettem a követség számára, adott ponton ezt írja: "Beleegyezik-e, hogy bizalmas személyes adatait az XY hivatallal megosszuk? Igen. Nem." Alatta kisbetűvel: "válaszolhat nemmel, de mi megoszthatjuk."
Itt tartunk most körülbelül.

Mert szilveszterkor a sokat szidott és ajnározott Times Square-re is csak motozás után lehetett belépni három utcányi kordon távolából. Obama mester azonban akarva akaratlanul is odajutott. A Times Square-re. Egy óriásplakáton. Egy kabátmárka reklámjaként. A cég ugyanis kiszúrta, hogy Bam kínai (na tessék, megint a ferdeszeműek...) utazása során, a Nagy Falnál az őáltaluk forgalmazott kabátot viselte. Meg is vették - nem kifejezetten kedvezményesen - az AP hírügynökségtől a jogokat. Minden jogot. Miért is ne, ha amazok eladták. Sok pénzért. De máris balhé lett belőle. Nem a múltkor emlegetett alsógatyás úriember miatt, aki továbbra is ott feszít a Broaway sarkán az elnök mellett immáron, hanem , mert a jogok mégsem jogosítják fel őket arra, hogy az elnök képét reklámcélokra használják. Tetszik érteni, ugye a jogok esetét: a teljes körű jogok nem jogosították fel...

Pedig itt mindenkinek elsősorban jogai vannak. Még arra is, hogy a mozgólépcsőn a baloldalon álljon. Van is ilyen klub az egyik közösségi potrálon, hogy "Igen, én a mozgólépcsőn a jobb oldalon állok!"-klub. Eltöprengetetek ti valaha is azon, milyen meggondolásból áll valaki a bal oldalra a mozgólépcsőn? Nem a jobboldalon, ahol mindenki áll, hanem a baloldalon, ahol egyesek mennének... És azon elgondolkodtatok, hogy azok, akik mennek, mennyivel érnek előbbre azokkal szemben, akik birkamód állnak a jobboldalon a retkes korlátot tapperolva, mert a korlát mindig vagy lassabban vagy gyorsabban fut, mint mi? (hozzáteszem, magam is a tapperoló birkák csoportját szaporítom...) Meg hogy a metrókocsiban milyen megfontolásból mennek egyesek az egyformán zsúfolt vagy nem zsúfolt szerelvényről szerelvényre? És, amikor megáll a metró, miért a távolabbi ajtóhoz mennek leszállni, keresztülmászva a népeken? Vagy a zsúfolt buszon miért akarnak valakik előről feltétlenül hátra jutni, míg a hátsó részből folyton könyököl valaki kitartóan előrefelé?

Mert joguk van rá!

Kaptam egy ismerősömtől, aki most tért haza Európából repülővel egy fényképet, ami bejárta az amerikai sajtót is. Meztelen emberek, ruháikkal a hónuk alatt sorakoznak egy irányba. A képen ez áll: "Az új reptéri biztonsági ellenőrzés menete - Legyen ismét mulatságos a légiközlekedés!" El sem hiszik, a hülye poénötletükkel milyen nagyszerű terveket érlelnek a belbiztonsági hatóságok íróasztalain. A képet biztos, hogy ők is megkapták körlevélben, de elég ha csak az én postámba pillantottak be...

Washingtonban voltam a napokban, és naponta többször be kellett lépnem a repülőtérre. Volt alkalmam megfigyelni az embereket. A sokjogú amerikaiak katonás rendben és katonás gyorsasággal vetik le magukról ruháikat és húzzák le a cipőt, dobozokba rakják, majd a dobozokat illetve csomagjaikat maguk után húzva-tolva, szájukban a felszállókártyával illetve személyigazolványaikkal (mert az a szabály, hogy legyen kéznél, de a kezük foglalt a holmijaikkal és a dobozokkal) csoszognak át a csipogó kapukon, meztelenítő inkubátorokon. Nem adok sok évet, és kisgatyára kell majd levetkezni már az utcán, és úgy belépni a reptérre, de az is lehet, hogy ezt a ruhadarabot át is ugorják, minek nehezíteni a biztonság dolgát, főleg, hogy a fickó a bugyijában akart robbantani karácsonykor a repülőgépen.

....Hm! Most elképzeltem, hogyan is néz ez majd ki.

Persze, nem szabad átesni a ló egyik oldalára sem. Amerika paranoiáját is meg lehet bizonyos fokig érteni. Ha valaki folyton alám akarna gyújtani, én sem nézném jószemmel, de lehet, azon lennék, valamiképp csapjam szájba az illetőt alkalomadtán - vagy anélkül. Így aztán magam is osztozom tetszik-nemtetszik a helyzeten, és ujjlenyomatommal léphetek be a munkahelyemre, a reptéren pedig fegyveres katonák őrködnek a biztonság felett.

Az más kérdés, hogy a tiszt a barátnőjével csevegett Newarkon, amikor egy ellenőrízetlen fiatal beszökött a steril zónába búcsúzóul csókot váltani mégegyszer szerelmével, aminek következtében kiürítették az egész terminált és a sokszáz embert újra átvilágították, és órákig leállították a légiközlekedést. Romantikus meg rómeóésjúliás, csak a hőstetten túl az úriember sok éven át a rácsok mögül fog újabb csókokat váltani a leánkával.

Ugyanakkor mókás dolgokat is produkál a szigor. Mint amikor egy szigorú rajzórán Petkes tanár úr szembelocsolta a vízfestékes ecsetet áztató pohárral a padtársamat és azt kiabálta rá: te oktondi, te csúf, te béka! - csak mert ő ideges volt, amaz meg beszélgetett. És ha nem is nagyon szép mai napig sem az akkori padtársam, akkor sem béka. Szóval megvannak az amerikai szigoron is rések. Az utaslistákat pásztázó biztonsági rendszer egyszercsak megfigyelés alatt lévő személyt észlelt. Most aztán elkaptuk! - dörzsöltük a kezünket. El biza. Szopott az illető. De szó szerint. Egy alig egyéves csecsemő volt. Anyukája táplálta.

...És a sün csendesen lemászott a súrolókeféről.

New York, 2010. január 10.