2010. február 26., péntek

„Mint Moszkvát a hó...”


Micsoda nagyszerű találmány a hóeltakarítás a járdákról! - ezen járt az agyam mostanában. Tényleg mekkora civilizáció kell ahhoz, hogy az ember a portája elől eltakarítsa a havat. És New York már ebben is emberöltőkkel előbbre jár mondjuk a csíkdelnei házigazdához képest. Ugyanis amíg a pörgebajszú Gáspár bácsi akár estére is elsepri a havat, egy kései járókelő az utcán nehogy éppen az ő háza előtt ne tudjon problémamentesen elhaladni, addig New Yorkban MÁR nem takarítják a havat a járdákon. Ha valami fontos itt, akkor az az utak kotrása, és a havat ügyesen combmagasságban feltaszítják a járdákra, mintha emberek nem léteznének, s a feltaszítók maguk is, műszak végeztével nem gyalog igyekeznének a buszhoz vagy metróhoz. Persze, olyankor már ők is éppen úgy dohognak, mint én most a hófúvás közepén, hogy lehetetlenség itten kérem közlekedni ebben a rettenet nagy hóban. Ekkor már az is megfordult a fejemben, ami korábban is mefogalmazást nyert, névszerint hogy ez a szerencsétlen város - de büszkén hangzik! - a mindenkié. És leginkább senkié. Nem mintha rekviemet kellene most nekem valami miatt is ráénekelni kedvenc New Yorkunkra, csakhát el kell ismerni, hogy a többség csak megfejni jár New Yorkot ide, s dolgavégeztével hazalibben. Akár csak ide a szomszédos New Jersey-be, akár Connecticutba, akár Európába vagy épp a Távol-Keletre. De a havat a járdákról eltakarítani...

Végülis el kell ismernem, én hoztam a rossz döntést, amikor egy megállóval hamarabb leszálltam a biztos járműről, hogy Javednél, a kis "halal food" bódénál megvegyem a magam kis bárányhúsos gíroszát. Ennek nem sok köze van a halálhoz, hacsak az nem, hogy a Nagy Fal szupermarket varangyos békáival merő ellentétben, a bárányok hallgatnak - azaz már nem élnek, amikor Javed nekem összekaristolja hagymával, paprikával a forró platnin és sokminden egyébbel, amit még a kis bódéban össze tud seperni, és bele nem teszi egy ügyesen átmelegített pitába. Első élményem évekkel ezelőtt volt egy indiai nő pitája. Az volt az első. A Broadwayn. Akkor még túristaként bolyongtam a városban széltében-hosszában, és mindent igyekeztem kipróbálni, ami új. Vagy annak tűnt. Így az indiai asszony pitáját is. Anyám pitájáról nem beszélhetek, mert ő sosem készített ilyet. Az indiai nő viszont akkorát kanyarított, hogy a Tizenharmadik utcától a Harminckilencedik utcáig egyvégben ettem, és a könyökömig folyt le a szósz és minden ruhadarabomon volt egy darab hús vagy csak zöldség. Ekkor már sejtettem, hogy nem spontán utcai étkezésre szánt étel a gírosz, legalábbis nincs civilizált étkezési mód hozzá. De New York sem a régi már, és a pitába gyömöszölt cucc is alaposan megvékonyodott. Ha az ember akarná, akár ehetné is az utcán. De ilyen irgalmatlan hóviharban ki a fenének jutna eszébe. Csak leszálltam, hogy megvegyem, és a befűtött kis otthon képével magamban reméltem, a következő busszal haza is jutok. Mire Javed elkészült az alkotással, belőlem hóember lett. És busz sem jött több.

Egy hópihenő volt csak a megállóban. Azért nem mondom, hogy hómunkás, mert nem dolgozott, csak ült a lapátjával összekuporodva és behavazva. Várta, leteljen a busás órabérrel megfizetett műszak. Akartam is mondani, hogy ha mozogna, jobb lenne neki is. De minek is osztogatná az ember az észt késő éjszakai órában egy alaknak, akinek hólapát van a kezében, egy buszmegállóban, ami tulajdonképpen teljesen körbe lett bástyázva hóval?... És ha netán arra vetődött volna egy busz, akkor se vett volna észre. Elindultam, hát hazafelé gyalog. A távolban a PanAm Hotel fényei olyan lehetetlenül messzinek tűntek, mintha délibábot látnék.

Amikor ma este Julio szomorú arccal kullogott elő a repülőgép parkírozóból, és elmondta, hogy a két utolsó járatot leszállás előtt visszatérítették a majd három órányi repülésre levő Chicagoba, mert New Yorkot már megközelíteni se lehetett a hóvihartól, akkor már tudhattuk, hogy komoly időről van szó. Bár nem mondhatnám, hogy Julio amúgy egy fesztelenül vidámkodó fickó, sokkal inkább olyannak mondható, mint akinek éppen mostanában lopták el a biciklijét. De a szokásosnál is egykedvűbb volt ma este. És kinéztünk az utcára, ahol felfelé és vízszintesen esett a hó. Ehhez Aaron is csak ennyit tudott a maga kedves mackós módján hozzáfűzni, hogy "Jeeee..." Hazafelé bukdácsolva a Queens bulvár hóbuckái között nagyokat toccsanva az is megfordult a fejemben, hogy ezt még lefotózni se lehet, mert akkora a hóvihar, hogy nem látszana önmagától. Meg is lepődtem, mennyi ilyen és ehhez hasonló filozofikus gondolat ötlött fel bennem. Talán mert élet-halál küzdelmet folytattam a rámzúduló hóval, a szemembe kavargó jeges hópihékkel, amit az állandóan süvítő szél roppant barátságtalanná tett és a lépések is mind nehezebbek lettek, mert félcipőben koslatni a térden felüli hótakaróban csak akkor élvezet, ha az ember ezt önszántából vállalta, és semmiképp sem egy elnyúlt munkanap végén hajnali kettőkor repülős egyenruhában, a karunkon fityegő vacsoragírosszal - ami halal... (eddig még senki sem tudta nekem hathatósan megmagyarázni, mi is a halal, csak ezt a választ kaptam, hogy "na, az olyan, mint a zsidóknál a kóser" ... aha, így már világos!...)

Kínomban már egy dalt dúdoltam, aminek egyetlen sora jutott csak eszembe, így azt ismételgettem: "mint Moszkvát a hó..." Nem is úgy tűnt, hogy utcán járok, hanem egy összefüggő hómezőn. Emlékszem, mindig szerettem a telet és a havat is. A Kölcsey utcai udvarban is akkora havaknak tudtunk örülni gyermekkorunkban, amiben a kisebb korosztályú játszótársaink állva is eltűntek, ha nem ügyeltünk oda rájuk, a Simbrara is élmény volt kimenni szánkózni a a havas Avasi havasokba. De a csíki csikorgós mínusz harminccal megfűszerezett hóban is élvezet volt csavarogni - akár újév éjszakáján is, és a csonttáfagyott somlyói forrásnál is élvezni, hogy egészségesre pirul az égő arcunk a Papok Feredőjénél. Ez a nagyvárosi, széllelbélelt hófúvás azonban már nem nekem való...

Legalábbis éjszaka nem volt az.

Ma, amikor itt ülök a fotelben, belekávézva a délelőttbe a kályha mellett, nézem az ablakban örvénylő hótölcséreket és az etetőhöz csoportosuló madarainkat, már egy kicsit jobban érzem magam. És annál kellemesebb ez a fajta jólét, mert ismét csak mesét mondok Nektek innen ebben az újabb levélben.

Ölellek,
Art

New York, 2010. február 26.

2010. február 23., kedd

Utózönge a texasi szállodához


- Micsoda?! Lelőtte?! ... - hüledeztem Tony kollégám története hallatán. És főleg, mert nem az esti krimiről folyt a szó.

Hetekkel ezelőtt, amikor Texaszból írtam Nektek, és számoltam be életem történéseiről, illetve arról, hogy az Eleganté Hotel milyen kifejezetten alkalmas hely lehet gyilkosságokra, szomorúan könyveltem el, hogy ottlétem alatt semmiféle ilyen elvetemültség nem pezsdítette fel a szálloda életét. Mamma Maria is egykedvűen gereblyézte le az asztalról a borravalókat, Teresa és Carmencita is rendesen tisztán tartották az emeleteket és Juan is kíméletlenül kapkodta le műszak után az erre fogékony lányokat a lábukról a szálloda bárjában. Mondtátok is eleget, hogy ejsze, valami beteges hajlam kerített hatalmába, amiért úton-útfélen bűnügyi regényben képzelem magam.

Tony a napokban ugyanott szállt meg Dallasban tartózkodása idején, és izgatottan meséli, hogy éjszaka lövésekre ébredt az Elegantéban.

Hát mégis! ....

Bezzeg, ilyenkor nem vagyok ott...
- Nézd - magyarázza Tony - Texas az Texas: mindenkinek van fegyvere. Kivéve az ott tébláboló newyorkiaknak.

No igen, Tonynak igaza van, hisz az élet se különb, mint a színpad - ahol fegyver van, ott előbb-utóbb el is fog sülni. Így az Elegantéban is. A felszarvazott férj berontott a szálló ajtaján, és a recepción a felesége iránt érdeklődött. És mivel egy férjnek jogában áll felesége iránt érdeklődni, Joseph minden további nélkül készségesen útbaigazította a férfit, aki fel is sietett a hatodikra - épp ahol korábban én is laktam. És ahol korábban semmiféle gyilkosságnak nem lehettem szemtanúja. Szobapincérként kopogott be az ominózus szobába. Mekkora balfék az asszony szeretője: nem is rendeltek semmit - hisz nem enni mentek a szállodába - és mégis azonnal kinyitotta az ajtót. Vesztére. Mert a férj azonnal lelőtte.

- A sebesült férfi levonszolta magát a negyedikre, ahol laktam - meséli Tony - és sorra dörömbölt minden ajtón, hogy engedjék be, mert őt meglőtték... Azt hiszem, ez az utolsó érv a sorban, ami arra késztetné az embert, hogy hajnali kettőkor ajtót nyisson. Nekem meg vizsgáim is voltak másnap. Így hát aludtam tovább... - mondta, és egészségeset harapott a nagy piros húsos paprikába, amit sonkával dúsított szendvicse mellé hozott.

New York, 2010. február 23.

2010. február 6., szombat

A vadpimpó


Ha nyakunkbaszakad egy szabad délután, a világ minden dolgát és elintéznivalóját hirtelen meg akarjuk oldani. Hacsak valami végtelen nagy lustaság nem kerít hatalmába, hogy egy tollvonással keresztülhúzza világmegváltó szándékainkat, és beforduljunk egyet aludni a csendes - megüresedett - délutánon. Hősiesen kitartottam: nem hagytam magam lefektetni. Listát írtam, hova akarok eljutni azon a délutánon, és hittem is, hogy mindezt meg is oldom.

Ilyenkor az ember trillázni is szokott magában az utcán. Lehet, hogy nem, és ez csak nekem természetes. Mindenesetre én eszeveszettül dúdoltam magamban, és még a piros cipős latin úriember sem tudott kizökkenteni, aki keresztülesett rajtam a Junction Boulevard sarkán. De az az aranyszínű retikült cipelő harsány nő sem, akiről alkalmasint vidáman legelhetnének a sejtelmes tejeskannákra rajzolt tehenek különféle virágokat, és aki rikácsoló hangon viaskodott valakivel telefonon keresztül, sőt még az anyjába is elküldte nyájas telefonpartnerét sűrű fakjúzások társaságában, miközben kidülledt fekete szemei és vastag ajkai valami leírhatatlan grimaszt produkáltak az orcájára, amitől kétséget kizáróan olyan lett, mint egy megbokrosodott pávián. Ezek a közjátékok annyira részesei lettek mindennapi létezésemnek, mint a ferdeszeműek csoszogása vagy az örökös szirénázás az utcán. Valahova mindig rohannak a tűzoltók s a mentők is. A rendőrség nem rohan. Ők csak szirénáznak. Valaki kérdezte, hogy a hullát nem mondták-e be a tévében, akivel hajnalban munkába menet találkoztam a 76. utca sarkán, és visszakérdeztem, melyiket?... Minden tévé körzeti hiradója bemondja az adott körzet aznapi hulláit. Melyik hiradó szánna erre külön műsoridőt, hogy a szomszédos körzetekben aznap meggyilkoltakat is számba vegye. És őszintén: kit érdekelne?...Igazából engem sem különösebben érdekel, kit késeltek meg a Bronxban, szerintem ők sem foglalkoznak mások gyilkosságaival. Ez csak otthon téma, minekutána a délutáni hiradók valóságos kékfény műsorok.
Vidáman énekeltem hosszakat lépdelve az utcán ügyesen betartva a kijelölt úticéljaimat. Azt a dalt énekeltem, ami arról szólna, hogy táncolni kell, hogy érezzem, hogy élek, de mivel nem akartam, hogy értsék, amit énekelek, a magyar szöveggel énekeltem, amit valami számomra rejtélyes okok miatt úgy fordított le Hatvani Emese a Neoton lemez konszolidált magyar változatára a nyolcvanas évek idusán, hogy "Jó, hogy lány vagyok" ...

Egyszerre azonban földbegyökerezett a lábam, és hirtelen csend lett. Valami halk csilingelést hallottam csupán. Mintha. De lehet, hogy azt sem. Egy ártatlan koradélutáni napsugárban a sarki kisbolt virágos standján egy bokor cicckabarka villantott rám szürkésen-bársonyosan. Egy feketehajú spanyolajkú lány árulta, és annyira szokatlan, annyira idegen és nem odaillő volt, hogy valószínűtlennek is tűnt.
... Kászonban simogathattam utoljára barkát, amikor a hólevet kristályosra tisztító patak partján csokorravalót gyűjtöttem a Kedvesnek. Friss földillat volt a levegőben, tiszta, mint a fogunk között hersegő zöldalma, amit frissen szedünk ősszel a fáról. Semmi egyéb zaj sem szólt, csak a patak csivitelt, vitte a tavasz hírét a magas hegyekről lefelé igyekezve, megfürdetve önmagát a csillámokban, amit a nap szórt szét a környékre. A templomkertből futottunk le a patakra. Nem csak megölelgettük az évszázados fenyőfákat, de tobozokat is szedtünk - az ember mindig valamit igyekszik hazamenekíteni a természetjárásaiból, hogy tovább tartson az a hangulat, ami az érintetlen világgal való kapcsolatát, ahhoz való folyamatos tartozását erősíti meg benne. Nannyó kaláccsal várt. A lenyílóból vette ki. És friss volt. Lenyílószagú. De friss. Finom. A nagyanyák olyan kincseket tudnak előteremteni a lenyílós kredencből, hogy az ember még a magam korában is beleremeg az izgalomtól. És minden nagyanyának ugyanolyan zöld konyhakredence van. És ugyanolyan sárga mintás pléhdoboz mindenféle nagy titokkal benne. És ugyanolyan piros pöttyös, "gombos doboz", amiben cukort vagy rizskását tart, netán vaníliarudat és reszelt citromhéjat megcukrozva... Szódavíz is került. Forrásvízből készült, zöld, vastagüveges, kakasos palackban. Az elkapatott macska unottan figyelte egy darabig az asztal lábai közül a lakmározást, aztán elvonult a spór alá. A kályha vidáman ontotta a meleget, a platni a tetején helyenként izzott. És a barna fazékban ott gőzölgött a víz. Annak mindig ott kell lennie. Mert mit tudni, mikor van szükség melegvízre. A csirke előtt is befagyhat még a víz reggelre. De estére is. Kiszámíthatatlanok ezek az áprilisi napok. Erre még nem hallottak a globális felmelegedésről. Amíg az unokájának örvendezett az asztal körül tipegve, kifaggatva azt a város minden dolgáról - már ami számára ebből lényeges, én a kályha mellett a fás ládára kuporodtam - csóválta is érte a fejét. Ejszen, a vendég ne üljön a ládán, van itt szék. De inkább ott szemeztem a cirmos háziállattal, aki a biztonságos fedezékéből félálomban hunyorgott rám a tűzhely alól.

Amikor a csavargásból visszaértünk, emez már a tornác korlátján tanyázott és süttette csillogó fehér-szürke cirmos bundáját megvetően pislogva a csendet felborzoló érkezőkre.
- Vadpimpót szedtek? ... Nyitik majd rendes a templomkertben.
- Mi azt már nem várhatjuk meg...
- Hová is mondta, hogy ményen a fiatalember, Amerikába?
- Oda.
Máskor búcsúzáskor viszontlátást köszönt. Ezúttal nem.
- Hát a Jóisten legyen ott magával. S ne feledjen el bennünket. Keltse jóhírünket, járjon szerencsével. Kicsi kalácsot vegyen még...
Ott álltam a bokor barka előtt teljesen átszellemülten, és éreztem, hogy zuhatagban hullanak a könnyeim. Odabenn.
- Jól van, uram?
- Igen, persze! - ocsúdtam fel a feketehajú lány kérdésére.
- Biztos?
- Teljesen!
- Vesz valamit?
- Nem. Köszönöm, nem szeretnék semmit sem venni.
Bezár a posta, jóságos ég! ... Nekiiramodtam. Ismét szirénáztak, és egy piroscipős úriember majdnem keresztülesett rajtam a Junction bulváron. De nem foglalkoztam vele. Egy dalt dúdoltam épp magamban. Egy másikat. Egy teljesen másat. Valami nagyon szépet.
...
- ...Igen, szépen kihajtottak a vázában - mondta ma a telefonban. - Csak valami takácstetvek megtámadták. A gyökerei rendben vannak. De attól tartok, új leveleket kell, hogy hajtson tavaszra…
...
New York, 2010. február 6.