- Hé!!! Mi van veled, öreg, na téged aztán nem nagyon lehet látni, mi a pálya?....
Nem is tudtam, ennyi kérdésre mit lehet válaszolni egy perzsaszerű bundába öltözött bozontos cicának, aki a Boweryn löhőköl, így tehát olyan Bowery-i bulis gengmacska lehet, aki finomnak néz ugyan ki, de a csikket a másik cica farkával vagy mancsával oltja el. Leparoláztunk, párszor odadörgölőzött. Egy mexikói fickó állt keresztbetett lábakkal egy ládaoszlopnak és egyéb lomoknak támaszkodva az ajtóban. Kérdem, az övé-e. Unottan biccent, igen.
Nah, nem voltál meggyőző, Gomez, gondoltam. Ezek mindig olyan búvalbéleltek, mintha egész Mexikó nyomora rajtuk lenne. Bár talán az is közrejátszik, hogy én ugye ott fotózgattam, és ők a társával meg lehetséges, hogy nem épp valami keresztény cselekedet közepette voltak ott, hiszen egy kopott furgonba tuszakolt be a másik mindenféle dobozokat. A dobozok márpedig a Boweryben mindig valami gyanusat jelentenek.
Megfigyeltem, hogy ezek soha nem szövetkeznek sem indiaiakkal, sem kínaiakkal, oroszokkal meg pláne nem. Pedig hát, ilyesféle gyanús-dobozos üzletelések mennek ám testvéreink körében is.
A perzsaszerű szürke bundát viselő bozontos cicától aztán búcsút véve tovább baktattam a Boweryn, és a reggeli újság címlaphíre járt az eszemben. Amikor hajnalban elolvastam, akkorát ugrottam a széken a metróban, hogy a szembenülő hajléktalan a következőnél le is szállt káromkodva, és örömömben majdnem megcsókoltam az alkoholbűzös nagyhasú télapót, aki a kocsi másik végében bóbiskolt egy eléggé át nem pihent éjszaka után.
“Kína felvirágzása a Chinatown hervadását okozza” - ez volt a szalagcím, és arról tudósítottak alatta egy cikkben minden álomittas újságolvasót, hogy a kínai gazdasági bumm következtében, megcsappant a New York-i kínaiak száma, és mind többen telepszenek vissza gyors pénzhezjutás reményében az őshazába.
- Telepedjetek, csak telepedjetek. Oda, vissza! - motyogtam magamban, és hívtam is Lacika barátomat Budapesten, hogy az örömhírt vele is megosszam. Újpalotán barátom még a gulyáslevest is félretolta, és visszahúzta a pálinkásüveget, amit már odéb taszított, amikor nekifogott enni és a hagymát felszeletelte - könnyek közt - az esti babgulyáshoz. Szeretek neki örömet okozni, mert alapvetően, ugye, jó ember vagyok, na meg azért is, mert régi jóbarátok vagyunk, és ha megöregszünk - mert ejszen, mindkettőnkre vár még valami ilyesmi is - együtt leszünk a Muppet Show páholyában, amint azt pelyhedző fiatalságunk idején megfogadtuk.
- Ne zokogj, Lacika! - vígasztaltam szipogó barátomat.
- Náthás vagyok, hülye! Meg a hagyma csípi a szememet.
Majd folytatta a mostanában örökösen visszatérő gondolatával:
- Kitör a háború mostmár. Mondom én neked. Hazamehetnek a rizsevők, és menjenek is csak minél hamarabb, de háború lesz, kedves barátom. Ezt a sok disznóságot már nem tűri el a világ a hátán. Én mondom neked.
Lacika elég rég ilyen profetikus szellemben nyilatkozik a közeljövőben ránkrontó háborúkról, a svájci frank meg az euró miatti zavargásokról.
- Azt hittem, jobban örülsz majd a hírnek...
- Örülök, hát. Hogy a viharba ne örülnék! Csak nehéz elhinnem.
- És még egy bűbájos cicával is megismerkedtem az előbb!
- Hány lába volt?
- Négy.
- Akkor leszarom - folytatta a magasröptű társalgást barátom - Te mindig összeszedsz valami macskát, ez hihetetlen.
- Találkoztunk. A Boweryn.
- Akkor is leszarom. Ami meg a kínaiakat illeti, ha hazamennek, már az is egy fokkal jobb, de az a baj, hogy ezek ott is vidáman tudnak szaporodni. Megjósolták már rég a sárga veszedelmet, hát ez az. Csak az Ázsia Centert hagyják még meg egy darabig, mert ott olcsóbb a tusfürdő meg a vécépapír.
Elképzeltem, ahogy az ablak előtt állva, kifelé bámul. Az ablaka Budára néz.
- Egyszer úgyis ott fogok én lakni...
Az ablak előtt állok, kifelé bámulok. Az ablakom Manhattan belvárosára néz.
- Én már itt lakom... És ennyi.
És ennyi.
New York, 2011. december 10.
