Egy nyár ízei

Barna, nagy, „Édes inspirációk” feliratú papírszatyorból szedegetem elő a mindenféle színes újságpapírokba, zsemlés papírzacskóba, fehér csomagolópapírba gyűjtögetett teafüveimet. Ezt a barna papírszatyrot még Kokó barátom nyomta a kezembe a nantucketi reptéren éppen egy éve, amikor a szigetről visszatértem New Yorkba. A jellegzetes, csokoládéba mártott vörösáfonya drazsék helyét vették át a teafüvek most. Egy teljes kiőrlésű lisztes tasakban kakukkfű keveredik citromfűvel, a péksüteményes zacskóba bátyám mentát szórt, amit a Hargitán szedett, mert ott nem poros. A levendula illata is megnyugtató, a hatására joggal számíthatok tehát, ha netán ilyesmi hiányoznék az életemből. De van itt még a tavalyi akácvirágokból is, amelyek most nagy örömmel vegyülnek a szintén Csík határából származó idei bodzával. De a szatmárhegyi kamillavirágok sem hagyják magukat, édeskésen terjengenek.

Mindegyikből egy csipetnyit teszek az esti teafőzetembe. Olyan intenzitással keverednek az ízek és az illatok, hogy az otthon életre kel a zöld fénybe fátyolosodó nyáresti szobában.

Rájöttem, hogy a tavaszt azért szerettem olyan nagyon New Yorkban, hogy könnyebben teljen az idő az otthoni nyárig. A szatmári hársfák pedig be is tartották az íratlan egyezséget, és egész júniusban olyan hangosan édesítették be a kánikulába fülledt baráti estéimet, mintha a város minden egyéb illatát és zaját is el akarnák nyomni. És mintha tudnák, mennyire vágytam erre a szatmári hársillatra.

Abban a korban vagyok, amikor legkedvesebb fényűzésemmé kezd lenni vadászni azokat a pillanatokat, amelyeket a világ semmi egyéb kincséért sem cserélnék el éppen ott és éppen akkor. És nem lennék őszinte, ha nem vallanám be, hogy az utóbbi időben elég sokszor fordult elő, hogy elintéztem magamnak egy-egy ilyet.

Ahogy megyek át a Hargitán, ott állok meg, ahol akarok. Sem idő, sem évszak, sem kor nem szólhat ebbe bele. Megállok, és köszöntöm a rétet. Tudni tudtam mindig, hogy ezerszáz virág van a mezőn. Vagy több. De a forró júniusi délidőben a magasan szertefutó rét virágait akkor sem tudtam volna megszámolni, hogy ha ezerszázig elszámoltam volna. És mekkora balgaság lett volna részemről, ha az élet eme drága pillanatát számbavétellel herdáltam volna el. Azt a napot, ha elterveztem volna sem tudtam volna olyan tökéletesre felépíteni. Azt hittem, ha éjszaka indulok utamra Szatmárról, majd csak a hűs dombos erdővidéken ér utól a nap. Kolozsvár pírjából azonban már sejtettem, hogy a Feleken túl új nap vár majd rám. És ahogy előúszott a hajnal párájából és a dombok mögül, a halastavak magukra húzták fehér hajnali takaróikat, és már-már el is felejtettem a Meszes kékes-szürke éjszakai száguldását. De hát, azt sem lehet csak úgy feledésbe ejteni. Makkfalván aztán megtaláltam a ház előtt azt a rózsafát, amelynek rózsái úgy ontják az illatot, mint amilyenről egész májusban énekeltem a fejemben. Meg hangosan is, ha azt hittem, nem hallják. Brian elégszer meg is kérdezte, minek nem jók nekem az itteni rózsák. A Tompkins parkban például. Amikor még a szobámba is bejött az illatuk, ha este nyitva hagytam az ablakomat. De ő ezt nem értheti. A Medve-tó felett a reggel pedig olyan üde, hogy a tisztaságát én is átveszem. A tó majdnem olyan, mint egy kiterített medvebőr. Csak hitegetem magam, mert el szeretném hinni, hogy valójában nem ezért hívják így. És csak valami dilettáns terjeszti ezt a magyarázatot. Már tudom, hogy nem mehetek innen egy tapodtat sem tovább, amíg meg nem mártózom a feneketlen sós vízbe. A mogyorófák lehajló vesszei közt árnyékolódva is hiszem, nem lenne a világnak olyan pontja, ahol akkor épp szívesebben frissülnék fel egy át nem aludt éjszaka és sokszáz kilóméter után.

És a Hargita tetején a keresztek tövében egy piros tréninges ipse aluszik a sovány árnyékban, de neki az is bő ehhez a szunyához. A hegyoldalban legelésző méneket nézem, és nem csodálom a kéknefelejcset sem, hogy az ároknak éppen arra a szélére nőtt, ahonnan sehogyan sem lehet megközelíteni.

Szigorú velem a Hargita. Úgy szeret. Annyi szemrehányást én soha nem kaptam – még Szatmártól sem – mint amennyit a Hargita tett, amióta már csak hazajárni térek vissza. Féltő aggodalommal vegyített korholás ez. Milyen jólesik!

A kilóméterkövet Udvarhely és Szereda között a hátamhoz támasztom, és a margaréta-liget szélére kuporodom az országút szélén. Hagyom a zsörtölést: addig jó.

Amikor összefőzöm a teát, és belekortyolok, az egész nyár járja át a testem, és az otthon íze édesíti meg minden porcikámat. Nem is honvágy ez. Hanem valami megmagyarázhatatlan szeretetfolyam, ami át- ás áthömpölyög az emberen, és kimossa belőle a tisztátalant, hogy csak a kristály tiszta kövek és egyéb édes terhek maradjanak ott benn meg.

Nagyanyám gyermekkorombéli kertjében járok, ahol zsálya is illatozott, és valami miatt a levendula a hárssal keveredve most a zsálya mézes ízét idézi bennem. Tán még málnát és friss szamócát is eszek a bokor tövéről. És savanyú köszmétét. Miközben a fehér liliomok hada áll sorfalat az öreg ház tornácán, hogy aki oda be akar lépni, vagy távozni, mindenképp megmártózzék abban az összetéveszthetetlen illatban, ami a minap nyakoncsapott a Fort Tryon parkban is, de úgy, hogy megtántorodtam. Bele tudok ma már egy fehérliliomba is feledkezni. Mondom, a pillanatok kora ez. A nagyszerűen megélt pillanatok kora. De mennyit kellett ezt tanulni! És mennyi tanulnivaló van még. Hogy kétségem sem legyen afelől, hogy az élet szép, és másmilyen nem is lehet.

Anyám házában pedig utólér a nyugalom. A végtelen. Ha van világbéke, akkor ez a világnyugalom. És ismét íze lesz mindennek. Meg illata. S hogy a kép teljes lehessen, hálószobám ablakánál hársfa igazolja: itthon vagyok. Nem is tudom, van-e hársfa New Yorkban. Pedig tudom, hogy van. És lehet, Andersen mester társaságában az illatát is megérezném odalenn a Parkban. De oda most nem megyek. Csak az ablakban kortyolgatom a teát. Lassan ébred esti életére a város. Találgatnám, milyen színű lesz ma az Empire. De már ég is, nem lehet találgatnom sem. Sziporkáznak még sorban állva a város felett kígyózva a késleltetetten, de mégiscsak megérkező repülőgépek.

A citromfű aroma, ami megérinti a nyelvem citromfű aromában illetékes oldalát pedig meghitt baráti esték hangulatát idézi emlékezetembe. Több-kevesebb zajos hétköznapjaiknak ma már csak egyféle szemlélője vagyok. Néha zsűrije is. De inkább csak szemlélője. Mennyire szeretnek! És mennyire szeretem őket! ... Hisz nem azért jöttem, hogy engem hallgassanak. Hanem, hogy patakban elmondják nekem, amit még el akarnak nekem mondani. Szerencsére a sablonok nem tudnak már közénk ékelődni. Bárhogyan is lesz ezután még. Ilyen falakra nem kell számítanunk. Sem az apai tóba ereszkedő nap hatezer-szivárvány-színű tükröződésében, sem a kertillatú falusi ház tornácán hideg bort illogatva zöld hűvosében az aranykánikulának.

Volt egy este, amikor az Olt partjától nem messze, a mezőn csíptek betegre a szúnyogok. Ciccka ugrabugrált a még szürkésen aranyuló búzatenger hullámaiban kolontoskodva, és a Mese gyűjtött színes virágokat az év minden napjára juttathasson belőlük egyet-egyet. Hogy lehet örülni a szúnyogcsípésnek is? Pedig még akkor sem tágítottak, amikor borvízért hajoltunk a forráshoz.

„Erre nem divat a vadvirág, menj addig, míg nem késő,

Erre elhervad a tisztaság, és fülledt a levegő...” – ez a dal mindig eszembejut a Dunakorzón. Pedig nekem tiszta. Fülledt. Rettenetesen fülledt. De hisz nyár van. Forró nyár van. Egy pillanatig sem zavar, hogy ruhám rámtapad a égetőségben. New Yorkban rosszabb is szokott lenni. Mégis szeretem. Hogyan róhatnám fel épp Budapestnek? Havazó téltől késő májusig egyre vadabb erővel és gyakorisággal villant belém valamelyik egyszervolt-olyan-pillanat. Most, ha ott vagyok, élem is. Nem hagyhatom elúszni. Sem a Dunán. Sem az árvizen, ami Budát elöntötte a vízvezetékből. Elég baj az nekik. De nekem ez az egy pillanat jutott most. És az sem baj, ha patakzik itt is rám a szó. Hagyom, jöjjön felém, és ha beleszólhatok néha, biccentek egyet. Minek is mondanám, hogy sehol sem könnyű. Az ember nem traktál semmirekellő embereket sem ilyen olcsó közhelyekkel. Nemhogy azokat, akiket annyira lelkében hordoz, hogy bárcsak segítségükre lehetne valamiben. De ezen a hatalmas játszó-téren, nem mi osztjuk a szabályokat és a feladatokat sem magunknak. Bár ideig-óráig ezt is elhitethetjük magunkkal. De amikor az ember már a pillanatok értékeivel foglalatoskodik, nem ereszkedhet vissza oda.

A Tolvajos-tetőn a Hargita – már visszaúton – félretolta a nehéz időt az utamból, és összeborította felettem azokat az égig érő csodálatos fenyőket, semmi bajom ne eshessék. Részemről én is megtisztelem annyival, hogy kiszállok és magamba szippantom az esőszagot, ami abból az oldalból érkezik, ahol a juhász nyája égbement valami fehér felhőn keresztül, ami egészen leereszkedett az égigérő fák koronája alá.

Késő éjszaka van már, kicsivel a felhőszakadás után érkezem Vásárhelyre. Éjfél is az, csak úgy meg morbidan hangzik, nehogy esetleg kísértés vádja érjen. A drága Frici minden szavában hinni lehet. Nem is lepett meg hát, hogy magasra nyitotta nekem a sorompót a főtérről az udvarra kanyarodva. Mert megígérte előzőleg telefonon. És nagyon szavatartó ember ez az én drága Frici barátom. Restellem is, hogy éjnek évadján csörtetek be a családi idillbe, de megnyugtat, hogy Piroska a világbajnoki meccset nézi, tehát vidáman lehetünk a tornácon, de akár a kényelmes fotelben a szobában is. És mindent megtesznek érte, hogy ne érezzem nagyon illetlennek magam. Már a kísértés miatt. Kávé és sütemény mellett aztán innen is, onnan is mondunk kicsit. Amerikáról is beszélgetünk. Fényképek margóján egész életnyi történetzuhatag bontakozik ki. Egy Amerikáról, amit én már nem ismerhetek meg soha. S ha nem Frici mondaná nekem azt az Amerikát, azt hihetném, csak a filmekben volt, de soha nem is létezett. Mondom azt is Fricinek, hogy nagyon is bánt, hogy CséGéhez meg Csíkban nem bírtam eljutni, pedig az is egy olyan pillanat, hogy egy ölelésre is érdemes időt szakítani, máris sokkal gazdagabban folytatja az ember az útját.

Milyen szerencse, hogy rengeteg teára való illatos teafüvem van még. Mekkora szerencse! Milyen szegények azok, akik színt nem látnak, ízt nem éreznek, illatot nem észlelnek.

Mennyire szerencsés vagyok!

New York, 2012, augusztus 17.