Ami Helsinkiben történt, Helsinkiben is marad
Pontosan a roppant szigorú elvárások miatt, a válogatás és aztán a kiképzés is roppant szigorú. A meghírdetett állásokra, amint erről korábban említést tettem, sokszor százezres számban jelentkeznek, jobbára olyanok, akik a légiutaskísérői státusz egy roppant keskeny, kiragadott részletét akarják ebben a szakmában látni. Ezek az emberek már az első kérdés megválaszolásánál el is vágják maguk alatt a fát egy interjún, mert a válaszuk, hogy azért szeretnének utaskísérők lenni, mert szeretnek utazni és sok emberrel találkozni. A légiutaskísérői szakma lényege, hogy akard és tudd önmagad és a többieket megvédeni, biztonságban tartani, szükség esetén pedig megmenteni. Oktatóink már első órán kiverik a tévhiteket a fejünkből:
- Benneteket mi nem a repülésre készítünk fel, hanem a szerencsétlenségre, a balesetre, a nem várt történésekre. A repülésre a pilótákat és a repülőgépeket kell felkészíteni. A ti feladatotok, hogy bármilyen a normálistól eltérő helyzetben maximálisan felkészültek legyetek önmagatok és a rátok bízott emberek és értékek legnagyobb mértékben való védelmére és megmentésére.
Ennek fényében teltek napjaink, heteink Helsinkiben, a Finnair Repülőakadémia falai közt. Forenom apartmanjaink meg éppen az iskola mellett voltak a hegyoldalban, nagyon el sem lehetett tévedni iskolába menet - ez nem lehetett kifogás a késésre vagy hiányzásra. Utóbbiak amúgy is kizáró tényezők a kiképzésen. Sok helyütt a szabály az, hogy ha akkor érkezel a tanteremhez, amikor már az ajtaja be van zárva, tedd le a tankönyveidet az ajtó elé, és csendben szivárogj ki, szedd a csomagod, és az első géppel utazz haza, mert ez a szakma nem neked való. Rengeteg a szakmáról és az arra való felkészülésről szóló anyag kering már az interneten, televíziókban illetve könyvesboltokban. Nekem Heather Poole könyve, a Cruising Attitude illetve blogja jelentette az alapokat. Az egyik nagy amerikai légitársaságnál dolgozó kollegina sokszor fordult elő a pultomnál ide-oda ingázva szolgálati céllal, és egy aktív, valós személynek az ember jobban elhisz mindent, Miss Poole pedig praktikus szakértelemmel és elegáns humorával vezet be ebbe a fura embereket családba tömörítő különc világba, az utaskísérőékbe. Hozzátenném, hogy a könyvet nem ajánlom senki olyannak, aki nem megszállotja ennek a szakmának, mert az rémesen unalmasnak fogja ezt a könyvet tartani, és már az első fejezet végére belealszik. Az, akiben elhivatottság van a légiutaskísérői állapottal szemben, úgy olvassa ezt a könyvet, hogy valószínűleg le sem teszi, míg nem végez vele. Utána meg beront az internetre, hogy Miss Poole blogjára kapcsolódjon, nehogy lemaradjon az újabb fejleményekről. Felkészüléseim során a megmérettetésekre nagyon sokat néztem egy évekkel ezelőtt lefutott, de a Youtube-on most is nagyon népszerű - szintén szakmába vágó - sorozatot, a Flight Attendant School-t, ami egy valóságshow ugyan, de igazi helyzetekkel, valós személyekkel, akik vállalták, hogy arcukat adják a nyilvános szerepléshez a kemény kéthónapos kiképzés során, sikereikkel és buktáikkal együtt.
Kollégáim mindegyike - ha ideig-óráig is - volt korábban utaskísérő, az osztályban én voltam az egyetlen, akinek nem volt előző szakmai gyakorlata, de kellőképpen felkészülten érkeztem Helsinkibe ahhoz, hogy ne lepjen meg semmi. Az sem, hogy egyik nap reggeli és ebéd között háromszor is „lezuhantunk”, vízbe dobtak, tüzet gyújtottak a fejünk fölé, bezártak egy kabinba és füstöt eresztettek ránk, és minden helyzetből ki kellett tudni menekülni és mindenki mást kimenekíteni épségben a legváratlanabb pillanatokban is. És a következő pillanatban pedig lehet, hogy éppen azt tanították, hogyan szolgáld fel az ebédet elsőosztályon fehér kesztyűvel, kifogástalan tartással és egyenruhában, rezzenéstelen mosollyal az arcodon, és hogyan válaszold meg az utasodnak, milyen szőlőből, és melyik patinás borvidéken készült a bor, amit a rénszarvas pecsenyéje mellé ajánlasz éppen. Hogy percekkel később megrázkódjon a lábad alatt a talaj, és vészkijáratokon keresztül máris mentened kell a bőrödet és a gondjaidra bízott embereket lefelé az óriáscsúszdán, miközben talán nem látsz a füsttől.
Ilyen szempontból tehát nem szenvedtünk adrenalinban hiányt. Amikor instruktorunk, Leffa első ízben vitt végig a kiképző óriási teremben, a víz mellé érve kajánul utalást tett mindarra, ami itt majd ránk vár a másfél hónap alatt.
- Hideg a víz? - érdeklődött Tatjana, a szerb származású kolléganőnk.
- 21 fokos...
- Az hideg!
- Az óceán csak a trópusokon éri el ezt a hőmérsékletet, ti pedig jobbára az Északi Sarkkör felett fogtok repülni...
- És a gyakorlatokon ruhában ugrunk a vízbe? - jött az újabb kérdés.
- Mivel a repülőben sem fürdőruhában dolgoztok...
- De akkor vizesek leszünk... - fogalmazódott meg Tatjanában.
- Helyes megállapítás! - nevetett fel Leffa - Nagy a valószínűsége! De ha ez vígasztal, utána szaunázhattok. A valós életben azt majd nem fogom tudni biztosítani nektek, ha neadjisten oda kerülne a sor...
- Na, moshatom majd a ruhámat... - tette hozzá Bo, aki egyetlen hátizsákkal érkezett valahonnan Kaliforniából.
- Gondolom, biztosít a Forenom mosógépeket is a lakásaitokhoz...
Ezt a párbeszédet csak azért ragadtam ki a sok hasonló közül, hogy érzékeltessem, nem feltétlenül egyszerű kézenfekvő dolgokat sem felvezetni egy ilyen tanfolyamon, mert a kérdezők álláspontja és látószöge elmondhatatlanul sokféle spektrumot ölelhet fel.
Persze, a sok szörnyűség mellett kedves dolgokkal is foglalkoztunk. Például a finnekkel és a finn kultúrával, szokásokkal is foglalkoztunk. Egyik oktatónk, Elu felült az asztalra és úgy mesélt:
- Finnország meseszép... Annyi, hogy nem embereknek lett kitalálva. Mókusoknak, jegesmedvéknek, rénszarvasoknak. Erre én akkor jöttem rá, amikor Spanyolországba kezdtem repülni. És végül vettem ott egy házat is, hogy tudjam, akármikor el tudok innen menekülni olyan helyre, ahol emberekre szabott az élet.
Elu szarkazmusa tele volt ugyanakkor rengeteg szeretettel, s mindannyian tudtuk, nagyon is mélyen kötődik Finnországhoz, mint a finnek többsége. A finnek amúgy roppant boldog és elégedett népség. Amíg süt a nap. Amint beköszönt az esős majd a sötét és havas évszak, a világ legdepresszív népévé válnak, statisztikák szerint olyankor a legtöbb az öngyilkosság is. Eluval ellentétben Sari csupa pozitív hangnemben beszélt nekünk finnekről és az országról is.
- Mi magányos emberek vagyunk, szeretünk hallgatni. Ti egy másik kultúrából érkeztetek, ahol sokat beszélnek az emberek, az amerikaiak erőssége a fecsegés, a csevegés. Mi ezt nem tudjuk, nem ismerjük. Mi csak azt mondjuk, amit valóban mondani akarunk, és csakis olyan érzelmet fejezünk ki, amit valóban érzünk. És ha egyszer mégis elfeledkezel erről, és egy finntől megkérdezed, hogy van, amit ti köszönésként használtok, akkor vegyétek tudomásul, hogy a finn el is fogja nektek mondani kimerítő részletességgel, hogy hogy van, és el is várja, hogy végighallgasd figyelmesen. Ha pedig valaki csendesen üldögél, ne hidd, hogy haragszik, és ne próbálj semmiségekkel a bőre alá férkőzni.
Leginkább az verte ki a biztosítékot a jobbára amerikai származású csoportunkban, amikor Sari egy régi finn sztereotípiát vetített ki elénk:
„ Aki állandóan mosolyog, az vagy idióta vagy holdkóros.”
Persze, egy olyan kultúrából érkezve, ahol munakhelyi szabályozások kötelezik az embereket a harminckétfogú mosolyra, furán hagozhat az európaiak visszafogottsága. Az is igaz, Európában sok esetben már a másik oldalára estünk rég annak a lónak az állandó köldöknézegetéssel és a folyamatosan generált depresszióval és önsajnálattal. Valahol a végletek közt lenne jó lavírozni, és lassan beállna egyféle egyensúly a világban, bár lehet, attól félünk a legjobban. Mindenesetre, amikor igazolványfotózásra küldtek bennünket, a New York.i csoport részére külön kérés volt: lehetőleg senki ne mutogassa a fogát az igazolványképen...
A másik fontos dolog, amit a finnekről és általában az északi népekről megtanultunk, hogy szeretnek inni. És ez egy közös pont volt végre, amerikainak, kelet-európainak és karibiaknak is. A csoportunkban csak kevesen nem ittak, de azok hiányosságát a többiek messzemenően pótolták, tehát a statisztika nagyon jól állt össze alkoholfogyasztás terén. Adott pillanatban a Forenomban egy csakis angol nyelvű felirat is kikerült a bejárathoz:
„ Amennyiben az éjszakai és hajnali randalírozást nem hagyják abba, gondoskodnunk kell majd kilakoltatásukról”
Kollégáim ezt is vicces kis inzultusnak fogták fel, de legfőképpen az érintettek. Persze, nem mindenki tivornyázott a lakásban, bár ezek az összejövetelek voltak gyakoribbak. Sokan kijártak a városba. Helsinki belvárosa ugyan tizenöt kilométerre esett az hegyoldali erdőszélünktől, megérte a fáradságot. Egyrészt mert meseszép kis gyöngyszeme ez a Skandináv vidéknek, másrészt mert az ember könnyen cimborákra talál, akikkel addig mulat, mígnem leszakad róla a nadrág, vagy a reptéren ébred másnap hajnalban. A nadrágos sztori Iannal esett meg, aki a nappal világban a stréber, szemüveges, csendes, jótanuló jófiú, aki mindenki bájos kedvence, a kiscica. Ian azonban akkorákat rúgott ki a hámból, hogy egyik éjszaka kettéhasadt rajta a csinos kis nadrágja is. Olyan későre járt, hogy már én is hazafelé igyekeztem a városból, és az ember Helsinkiben abban a kései órában mindig számíthatott rá, hogy mulatírozó kollégáiba fut bele valamelyik utcasarkon, engem csak az lepett meg, hogy Ian volt az egyik. Aki reggel az újraélesztés és defibrilláció órán odasúgta, hogy elveszítette ugyan a nadrágját az éjszaka, de rendkívüli módon kikapcsolódott tánc közben. Ez még a jobbik eset, mert Ian hazaért, szobatársa, a mi drága Mikeynk nagyon elkavarodott, mert egy vasárnap reggel a reptér nemzetközi várójában ébredt egy reptérbuszjeggyel a zsebében, amin valami hajnali időpont volt megjelölve.
- Milyen rendesek ezek a finnek! Azt sem tudom, kivel ittam és kivel mentem el, de rendesek voltak, mert feltettek a buszra, és a reptérről már könnyen hazaértem. Miután felébredtem, persze.
Ian nem aggódott soha érte, tudta, hogy előbb-utóbb hazaér, legkésőbb, mire iskolába kell menni. Ian különben, ha nem épp gatyaszaggató bulikon rázta, naphosszat tanult és filmeket nézett a Netflixen mozdulatlanul a kanapén. Igaz, a lakásuk egy kisebbfajta átjáróház, közösségi terem, sportcsarnok, írkocsma, uszoda és kultúrotthon volt - mind egyben. Onnan tudom, hogy szomszédok voltunk, a falak pedig kegyesen átengedtek mindenféle megnyilvánulást a mi csendes óráinkba a 141-be, amikor én tanultam, Emilio meg áriázott vagy épp bömböltette a latin muzsikát. Egyik este fura dübbenéseket hallottam az elsősegélynyújtási lecke magolása közben. Másnap faggattam Iant a történésekről a reggelinél, mire elmondta:
- Semmi különös: fejen álltunk...
Ezt is olyan szelíd kedvességgel tudta előadni, mintha a fokhagymás vajkrémről tartana kiselőadást, amit a reggelihez felszolgáltak. A reggeli az akadémia vendéglőjében mindig izgalmas társadalmi momentum volt. Egyrész a finnek csendes reggelébe berontott egy csapat zajos amerikai és latin, másrészt az ember a világ minden tájáról kiképzésekre illetve továbbképzésekre érkezett kollégákkal lehetett egy bogban, japánokkal, indiaiakkal, spanyolokkal vagy éppen oroszokkal. Emellett a büfé francia séfje is jelenségszámba ment. Első nap az amerikai appetitnek sikerült megkeserítenie az életét. Az akadémiai konyha ugyanis fizetős, nekünk azonban a szerződésünkben ingyen reggeli és ebéd szerepelt, amiről a séfet elmulasztották értesíteni. És amikor a megszálló amerikai csapat lerohanta a büfét, az öreg testbedobással igyekezett védeni a területet minden kuktát és segédet latba vetve az ételek védelme érdekében. Majd tisztázódtak a dolgok, de a séfnek a szívébe soha többet nem sikerült belopnunk magunkat. Főleg, hogy embertelen mennyiségű étel fogyott illetve pusztult. Ezt csak azért teszem hozzá, mert amerikai szokás púposra pakolni a tányért, még akkor is, ha az ember nem is akar enni, vagy ha eszik is, csak töredékét, és a -nem kevés- maradékot kihajítani. Nos, Európában ez furán csengett le. Mint ahogy az is, hogy európai ember egyszerre egy szalvétát vesz el az asztalról, míg az amerikai egy-egy köteggel. Sikerült tehát újabb területen kivívnunk a helyiek ellenszenvét, és a dolog itt távolról sem ért véget.
- Mi, finnek becsületesek vagyunk. És feltételezzük mindenkiről, hogy az. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Attól kezdve az illető elveszíti a bizalmunkat - magyarázta Sari egyik órán nekünk.
- Mi betratjuk a szabályokat, talán emiatt a Finnair éveken át megkapta a világ legbiztonságosabb légitársasága címet - tette hozzá egy másik alkalommal szupervizorunk, Katri egy „osztályfőnöki” nevelési órán - Ha a jelzőlámpa piros, mi akkor sem megyünk át, ha kilométeres körzetben nincs is autó, mert a tiltás akkor is tiltás. És Tudom, hogy nálatok, New Yorkban ez nem így van. De ha nem akartok megvető pillantást a járókelőktől, és nem akartok ötven eurós büntetést fizetni a rendőröknek, akkor jobb, ha ezt szem előtt tartjátok...
Néha az erdőbe mentem tanulni, hogy nyugalmam legyen zajos karibi lakótársamtól, aki hülyének tartott, hogy nem vagyok képes órán tanulni, és csak plusz óra tanulásokkal vagyok képes az elsősegéylnyújtást és orvosi alapismereteket elsajítítani. Amikor másnap elbukta a vizsgát, nem szóltam egy szót sem, csak felajánlottam neki a jegyzeteimet, mire lehurrogott:
- Ugyan, ezek marhaságok. Én csak tévedésből buktam el a vizsgán, valamit félreértettek.
- Óh, értem... sok sikert a pótvizsgához! - válaszoltam.
Hamar feltérképeztem a környéket. Az erdőszélre épült lakóparkok és közösségek nagyszerúen hatottak rám. Én ugyan nem jártam kocogni, mint sok kollégám, csak gyalogolni, a gyorsgyaloglás nagyszerű mozgáslehetőségnek tűnt. Néha szembejött velem Bo valahonnan, aki hajnalban is és este is kijárt futni és kocogni is. A hawaii-i származású kollegina a strandpapucsos Xaver lakótársa volt. Mielőtt Helsinkibe utaztak, amaz bekérezkedett Bo San Diego-i otthonába, mert nem volt, ahol megszállnia, és ebből egy barátság igyekezett volna kialakulni. A dolgok Helsinkiben az ő esetükben is másképp alakultak, hiszen az örökérvényű bölcsesség, mely szerint lakva ismeri meg a másikat az ember, ezekben a helyzetekben menthetetlenül nagy jelentőséget kapott.
- A ruhásszekrényben lakom - újságolta egyik alkalommal az ebédnél Bo - Sajnos Xaver idegileg beszámíthatatlan, és hogy ne gyilkoljuk meg egymást, inkább behurcolkodtam a szekrénybe, ott lakom, ott alszom. Tanulni kijárok a reptérre. Amikor tehetem pedig, futok... Tudod, én az óceán mellett éltem le az életem, nekem a szabadság, a szörf, a mozgás az életem. Ez az ember nem normális. Mikor megérkeztünk, megterítette az asztalt, és gyertyákat gyújt minden este, mintha vendégeket várna, és nekem semmihez semmi jogom nincs a lakásban. Nincs módomban energiát fecsérelni a harcra. Feladtam. Igyekszem csendesen átvészelni ezt az időszakot.
Bo aztán a végére Tanjához költözött, aki addigra maga is már a harmadik lakásba bútorozott be a házon belül. Tanjával sem volt egyszerű egy légtérben lenni, de az élet eféle kihívásait megoldandó vagyunk itt és most egybezárva. Hiszen egy repülőgépből se ugorhatsz ki, ha az, akivel sok órát egy szűk légtérben le kell húznod, nem vagy képes kompromisszumra jutni a közös cél érdekében... Tanja nagyjából az egész világgal haragban volt, de Miloval leginkább:
- A lakótársad feneke nem kicsi - kezdte a panaszáradatot Tanja egyik nap útban az egyenruhapróbára - És azt a nagy seggét, mind az én arcomba tolta! Hát, nem embertelen az ilyesmi?...
Lényegében csak arról volt szó, hogy Emilio egy kisebb csoporttal körben állva beszélgetett, amikor Tanja leült a mögötte levő padra, közvetlenül Milo valóban nem kicsi hátsú felével szemben. Tanja az a féle ember volt, aki kereste a konfliktusokat, és gondoskodott arról, hogy az élet minden percében legyen oka panaszra. Valami miatt perverz módon imádott panaszkodni. Ebben olyan leleményes volt, hogy korábbi ilyen jellegű tapasztalataimat is felülmúlta.
- Egyszerűen nincs laktózmentes salátaöntet, és a halat is olajban sütik - kezdte ebédnél - és a séf sem tud nekem segíteni, mert én sem húst, sem olajat és sem tejterméket nem eszem. Mert az nekem nem jó.
Ennek ellenére púposra megpakolta tányérját mindenfélével a büfépultról:
- ...hisz jogunk van hozzá - magyarázta - ez az étel nekünk kijár. De én nem eszek se húst, se laktózt, és minden salátaöntetben laktóz van, és csak a hús szerepel a menün, a halat meg olajban sütik. Tudod, én nem eszem olajat, sem húst...
- Igen, tudom, éppen most mondtad - nyugtattam meg, amikor hetvenhatodszor is elkezdte uyganezt ismételni.
Ekkor Beny ült le közénk ebédjével, rántott marhasülttel és friss salátával.
- De jó neked, Beny! Mennyire szerencsés ember vagy te, Beny - ismételgette Tanja - Én nem eszek salátát, mert az öntet az mind laktózt tartalmaz, és én nem eszem laktózt, sem húst. És olajban sült dolgokat sem. De te eszel. De jó neked. És mekkora isteni szerencse ez, ha valaki mindent képes megenni! Én nem. Én nem eszem olajat. Sem laktózt nem fogyasztok. De itt a salátaöntetben is van laktóz. És a halat is olajban sütik.
És miután mindezt sokadszor is elismételte, kidobta a púpozott tányér ételt, s mikor visszatért, így folytatta:
- Elnézést mindenkitől, de nem ehettem azokat meg. Én ugyanis nem eszem laktózt és sem olajban sült dolgokat. Húst pláne nem, mert az nekem nem jó. Nehéz. Nehéz így nekem. De eszem majd egy banánt.
És mindannyian beláttuk, valóban nehéz így. Főleg, hogy Tanja gondoskodott róla, hogy ezt minden egyes étkezésnél hat héten keresztül jól az eszünkbe vésse.
Emilionak nem voltak ilyen problémái. Mindaddig diétán volt, amig Ketola színe elé került, s mindaddig, amig szóba hoztam, hogy kaját kellene vásárolnia netán, amikor az én élelemkészletem akkor is meglehetősen figyatkozóban volt, amikor én nem is nyúltam hozzá. Milo rendesen felzabált mindet, ami útjába esett. Egyik nap bevásárláskor megkérdeztem, nem venne-e ő is egyet s mást magának, mire sikoltozva förmedt rám a szupermarketben, hogy Beny is odébb ugrott:
- Hova gondolsz??? Lopom én a pénzt?? Nekem nincs erre pénzem, és nekem vigyázni kell a vonalaimra, diétázom.
A jelek azonban arra utaltak, hogy Milo a legkevésbé sem terjesztette ki a diétát sem az énáltalam vásárolt ételekre, sem az akadémián kapott reggelikre és ebédekre.
- Ezt ő mind megeszi???? - súgták oda a kollégák reggelente, amikor Milo négy szendvicset tornyosított fel áll magasságig a tányérján, egyenként félkiló felvágottal, négy főtt tojással és egy külön tál salátával.
- Meg, persze - nyugtattam meg minden aggódót.
- Restellem, hogy ezzel az emberrel egy országból származom - morogta Winston sokszor - ez szégyen a dominikaiakra.
- A sörtrolli! - kiáltott fel Winston - Én ezt nem hagyom ki, amíg itt leszünk, utazom egyet ezzel. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek...
- Megejtjük, Winston, hisz megígértem...
- Hova mentek? - érdeklődött teliszájjal Milo.
- Veled sehova - zárta le a témát Winston.
A másik nagy közösségi játszótér a Jumbo volt, a Forenomhoz közeli bevásárlóközpont. Eleinte Dzsámbónak neveztük, majd megtanultuk, hogy az finnül csak Jumbó a jobb megérthetőség végett. Iskola után, ha épp nem volt egyéb fontos tennivaló a ház körül, mindenki ott kötött ki. Vendéglők, kocsmák, szauna, strand, szupermarket, italbolt és fitneszterem, minden egyben ott volt. És nem volt a napnak szaka, az iskolai órákat leszámítva, amikor a Jumbóban ne lehetett volna legalább kisebb csoportot fellelni az osztályunkból.
- Addig is, amíg a sörtrollit meg nem csinálom, a Jumbóba járok billiárdozni - mesélte Winston, akinek napi programjában szerepelt, mint valami gondnok, egy pohár itallal bejárni az összes lakást. Ő maga Eduardoval lakott a hetediken, a legmagasabban. És amint hazaért a suliból, töltött egy saját maga által kotyfasztott sangriát az ötliteres demizsonból, amit a lakásban érlelt, hogy kitartson a hat héten át, és a pohárral a kezében végigjért mindannyiunkat. Ha valaki szeretett volna vele inni, és nem volt italja, akkor Winston készségesen utazott fel a hetedikre, hogy egy teli pohér itallal térjen vissza.
- Engem nem is kínálsz? - kérdeztem nevetve méltatlankodva egyik esti látogatásakor.
- Senki sem kínálok itallal, az hülyeség. Ha kérsz azonban, hozok. - s úgy is tett.
Szobatársa, Eduardo is így járta be hét emelet lakásait, csak ő a presszójában főzött kávéjával. És abból nem is kínált másokat. Mondjuk, ő nem dominikai, hanem portorikói...
Aztán ezen felül mindenkinek megvoltak a maga kis magánútjai a környékre vagy a városba. Előbb-utóbb mindenki bepasizott vagy becsajozott, az egyéjszakás kalandokat azonban senki nem hozta a Forenomba, mindenki igyekezett a társaságot ettől távoltartania.
- Nehéz nekünk - panaszkodott a portorikói származású kolleginánk, Alexa - mert a pasik körülöttünk mind melegek vagy foglaltak...
- Aki nem meleg, az meg azzá lesz - toldotta meg Lucille, aki, mint Winston, maga is saját üveg borával járt vizitbe az esti órákban.
- Kénytelenek vagyunk külső emberekkel érintkezni, ha szexet akarunk - sóhajtott Alexa
- De akkor fel kéne hagyni azzal is, hogy a kollégákkal a melegbárokban lógtok állandóan - érvelt Winston, aki szentül esküdött rá, hogy ő nem meleg. Amire mindenki mindig hozzátette: „- MÉG nem, de az leszel....” Erre utaló jelek pedig voltak, de az már más lapra tartozik.
- Igazad van! - világosodott meg Alexa - Mennyire igazatok van! - és pár nap múlva már be is pasiztak. Az már csak a sors fintora volt, hogy a kiszemelt áldozatok, akik leányaink sokhetes libidójának kellett, hogy megfeleljenek, mind a cég valamilyen alkalmazottai voltak.
- Ebben a városban mindenki a Finnairnél dolgozik?! - méltatlankodtak sokszor.
Tény, hogy késő éjszaka vagy kora hajnalban gyakran szembejöhetett akárki is közülünk a másikkal a Forenom felé vezető úton, de senki nem kérdezte a másikat, honnan jön épp. Az élményeiről úgyis mindenki kimerítő részletességgel mesélt majd, amikor erre megfelelő alkalom mutatkozott. És egy dolog tiszta volt mindenki számára: ami Hesinkiben történt, az Helsinkiben is marad.
New York, 2013 november 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.