„Mint Moszkvát a hó...”

Micsoda nagyszerű találmány a hóeltakarítás a járdákról! - ezen járt az agyam mostanában. Tényleg mekkora civilizáció kell ahhoz, hogy az ember a portája elől eltakarítsa a havat. És New York már ebben is emberöltőkkel előbbre jár mondjuk a csíkdelnei házigazdához képest. Ugyanis amíg a pörgebajszú Gáspár bácsi akár estére is elsepri a havat, egy kései járókelő az utcán nehogy éppen az ő háza előtt ne tudjon problémamentesen elhaladni, addig New Yorkban MÁR nem takarítják a havat a járdákon. Ha valami fontos itt, akkor az az utak kotrása, és a havat ügyesen combmagasságban feltaszítják a járdákra, mintha emberek nem léteznének, s a feltaszítók maguk is, műszak végeztével nem gyalog igyekeznének a buszhoz vagy metróhoz. Persze, olyankor már ők is éppen úgy dohognak, mint én most a hófúvás közepén, hogy lehetetlenség itten kérem közlekedni ebben a rettenet nagy hóban. Ekkor már az is megfordult a fejemben, ami korábban is mefogalmazást nyert, névszerint hogy ez a szerencsétlen város - de büszkén hangzik! - a mindenkié. És leginkább senkié. Nem mintha rekviemet kellene most nekem valami miatt is ráénekelni kedvenc New Yorkunkra, csakhát el kell ismerni, hogy a többség csak megfejni jár New Yorkot ide, s dolgavégeztével hazalibben. Akár csak ide a szomszédos New Jersey-be, akár Connecticutba, akár Európába vagy épp a Távol-Keletre. De a havat a járdákról eltakarítani...

Végülis el kell ismernem, én hoztam a rossz döntést, amikor egy megállóval hamarabb leszálltam a biztos járműről, hogy Javednél, a kis "halal food" bódénál megvegyem a magam kis bárányhúsos gíroszát. Ennek nem sok köze van a halálhoz, hacsak az nem, hogy a Nagy Fal szupermarket varangyos békáival merő ellentétben, a bárányok hallgatnak - azaz már nem élnek, amikor Javed nekem összekaristolja hagymával, paprikával a forró platnin és sokminden egyébbel, amit még a kis bódéban össze tud seperni, és bele nem teszi egy ügyesen átmelegített pitába. Első élményem évekkel ezelőtt volt egy indiai nő pitája. Az volt az első. A Broadwayn. Akkor még túristaként bolyongtam a városban széltében-hosszában, és mindent igyekeztem kipróbálni, ami új. Vagy annak tűnt. Így az indiai asszony pitáját is. Anyám pitájáról nem beszélhetek, mert ő sosem készített ilyet. Az indiai nő viszont akkorát kanyarított, hogy a Tizenharmadik utcától a Harminckilencedik utcáig egyvégben ettem, és a könyökömig folyt le a szósz és minden ruhadarabomon volt egy darab hús vagy csak zöldség. Ekkor már sejtettem, hogy nem spontán utcai étkezésre szánt étel a gírosz, legalábbis nincs civilizált étkezési mód hozzá. De New York sem a régi már, és a pitába gyömöszölt cucc is alaposan megvékonyodott. Ha az ember akarná, akár ehetné is az utcán. De ilyen irgalmatlan hóviharban ki a fenének jutna eszébe. Csak leszálltam, hogy megvegyem, és a befűtött kis otthon képével magamban reméltem, a következő busszal haza is jutok. Mire Javed elkészült az alkotással, belőlem hóember lett. És busz sem jött több.

Egy hópihenő volt csak a megállóban. Azért nem mondom, hogy hómunkás, mert nem dolgozott, csak ült a lapátjával összekuporodva és behavazva. Várta, leteljen a busás órabérrel megfizetett műszak. Akartam is mondani, hogy ha mozogna, jobb lenne neki is. De minek is osztogatná az ember az észt késő éjszakai órában egy alaknak, akinek hólapát van a kezében, egy buszmegállóban, ami tulajdonképpen teljesen körbe lett bástyázva hóval?... És ha netán arra vetődött volna egy busz, akkor se vett volna észre. Elindultam, hát hazafelé gyalog. A távolban a PanAm Hotel fényei olyan lehetetlenül messzinek tűntek, mintha délibábot látnék.

Amikor ma este Julio szomorú arccal kullogott elő a repülőgép parkírozóból, és elmondta, hogy a két utolsó járatot leszállás előtt visszatérítették a majd három órányi repülésre levő Chicagoba, mert New Yorkot már megközelíteni se lehetett a hóvihartól, akkor már tudhattuk, hogy komoly időről van szó. Bár nem mondhatnám, hogy Julio amúgy egy fesztelenül vidámkodó fickó, sokkal inkább olyannak mondható, mint akinek éppen mostanában lopták el a biciklijét. De a szokásosnál is egykedvűbb volt ma este. És kinéztünk az utcára, ahol felfelé és vízszintesen esett a hó. Ehhez Aaron is csak ennyit tudott a maga kedves mackós módján hozzáfűzni, hogy "Jeeee..." Hazafelé bukdácsolva a Queens bulvár hóbuckái között nagyokat toccsanva az is megfordult a fejemben, hogy ezt még lefotózni se lehet, mert akkora a hóvihar, hogy nem látszana önmagától. Meg is lepődtem, mennyi ilyen és ehhez hasonló filozofikus gondolat ötlött fel bennem. Talán mert élet-halál küzdelmet folytattam a rámzúduló hóval, a szemembe kavargó jeges hópihékkel, amit az állandóan süvítő szél roppant barátságtalanná tett és a lépések is mind nehezebbek lettek, mert félcipőben koslatni a térden felüli hótakaróban csak akkor élvezet, ha az ember ezt önszántából vállalta, és semmiképp sem egy elnyúlt munkanap végén hajnali kettőkor repülős egyenruhában, a karunkon fityegő vacsoragírosszal - ami halal... (eddig még senki sem tudta nekem hathatósan megmagyarázni, mi is a halal, csak ezt a választ kaptam, hogy "na, az olyan, mint a zsidóknál a kóser" ... aha, így már világos!...)

Kínomban már egy dalt dúdoltam, aminek egyetlen sora jutott csak eszembe, így azt ismételgettem: "mint Moszkvát a hó..." Nem is úgy tűnt, hogy utcán járok, hanem egy összefüggő hómezőn. Emlékszem, mindig szerettem a telet és a havat is. A Kölcsey utcai udvarban is akkora havaknak tudtunk örülni gyermekkorunkban, amiben a kisebb korosztályú játszótársaink állva is eltűntek, ha nem ügyeltünk oda rájuk, a Simbrara is élmény volt kimenni szánkózni a a havas Avasi havasokba. De a csíki csikorgós mínusz harminccal megfűszerezett hóban is élvezet volt csavarogni - akár újév éjszakáján is, és a csonttáfagyott somlyói forrásnál is élvezni, hogy egészségesre pirul az égő arcunk a Papok Feredőjénél. Ez a nagyvárosi, széllelbélelt hófúvás azonban már nem nekem való...

Legalábbis éjszaka nem volt az.

Ma, amikor itt ülök a fotelben, belekávézva a délelőttbe a kályha mellett, nézem az ablakban örvénylő hótölcséreket és az etetőhöz csoportosuló madarainkat, már egy kicsit jobban érzem magam. És annál kellemesebb ez a fajta jólét, mert ismét csak mesét mondok Nektek innen ebben az újabb levélben.

Ölellek,

Art

New York, 2010. február 26.