- Semmiképp sem vihetjük Bernardot magunkkal - magyaráztam Alvinnak, aki duzzogóra vette emiatt, de amikor látta, hogy az említett Bernard úriasan feltanyázik a jó meleg karosszékbe mintegy figyelmen kívül hagyva a vitánkat, szó nélkül húzta fel hótaposóját, és jelezte, hogy készenáll a park meghódítására. Aztán útközben azt is elmagyaráztam neki, hogy a macskákat nem nagyon lehet ide-oda rángatni kedvünk szerint. Ez a pláne a macskában, hogy nem kutya. Nem teljesít parancsokat. Csakis olyasmikre szánja rá magát, amihez hangulata van. Rettenetesen hangulatfüggőek. És roppant kényelmesek is. Nem különösebben élvezné Bernard sem azt az irgalmatlan sok havat, ami rászakadt a városra a múlt éjszaka.
Alvinnal nem találkoztam az ünnepek óta, és a szabad hétvégi délutánon eszembe jutott, hogy talán jó alkalom ez elcsavarogni a belvárostól távol eső Fort Tryon Parkba. Nem is tévedtem, mert kicsi barátom ujjongott az ötlettől, csupán a Bernard névre keresztelt karácsonyi cica körüli nézeteltérés szegte cseppet a kedvét, de örömmel mondta, hogy sosem járt olyan messze a városban, és nagyon rég volt az, amikor egyszer valami miatt metróval utaztak valahová a szüleivel. Nagy élménynek nem mondanám a metrón való zötykölődést, de a jelek szerint ez csak azoknak ilyen kevésbé izgalmas, akik rendszeresen kiveszik részüket belőle. Alvint teljesen felvillanyozta a dolog. Bár igencsak rácsodálkozott, amikor mellettünk egy család lakmározni kezdett, nagyokat csámcsogva és harsányan beszélgetve ugyanakkor úgy, hogy közben össze-vissza fröcsögött a szájukból az étel egymásra is és ránk is...
- Nem is illik enni a vonaton! - súgta oda nekem, és hozzátette, hogy ő jól tudja, hogy csak asztalnál eszünk, nem az utcán és nem utazás közben.
Persze, a család ettől még jóízűen csámcsogta szét a szalmakrumpli darabkákat és gyúrta magába a csirkemell falatokat, nagyokat hörbölve a kólás pohárba. És én sem vallottam be, hogy néha jólesik szétkenni magadon egy gíroszt az utcán. Szerencsére megérkeztünk anélkül, hogy a csámcsogó család legkisebb tagjának sem cseppent ki teljesen a takony az orrából, csak néha kisebb buborékokat termelt a gyerek orrára, amit édesanyja tudomásul vett ugyan, de csak emiatt nem tette le az ételt a kezéből. Alvint pedig a park első látásra lekötötte. Előre is szaladt, miközben nagyokat "húúúúú"-zott, pedig ez a csepp kis park a város északi végében csak töredéke a Central Parknak, ahová kisbarátom napi rendszerességgel jár le játszani dajkájával.
- Tudsz titkot tartani? - kérdeztem, miközben a Hudson folyóra néző behavazott kilátó felé csúszkáltunk.
- Hát persze. - rikkantotta, éreztem is, felesleges kérdés volt, mert a gyermekek egytől egyig tudnak titkot tartani. A kilátóhoz értünk, ott a nyakamba kaptam, és lenéztünk a folyóra, a városból kifelé kígyózó autópályára az erőd alatt, és a folyón áthajló végtelenül elegáns George Washington hídra. Nem győzött eleget csodálkozni. Egyszer hangosan, egyszer csak halkan, magában mondogatta: uaúúúú... Izgatottan ficánkolt a vállamon, épp arra jött egy kis hajó is, amolyan halászbárka lehetett.
- Ez a titkod?
- Ez. De el ne áruld senkinek. Ide szoktam elbújni néha.
- De én tudhatom, igaz? Hogyha keresnélek.
- Persze. Hogyha keresnél. Minden további nélkül...
- Ez egy szép titok.
Örültem, hogy annak könyvelte el, bár nem volt világos, hogy pontosan mi is a szép benne.
- Mikor jársz ide elbújni?
- Ha szomorú vagyok.
A nyakamban ülve lehajolt, hogy lássa az arcomat.
- Te szomorú szoktál lenni?
- Előfordul. Te nem szoktál?
- De. Szoktam. De én nem bújhatok el ilyen messze.
Milyen banális lenne azt mondani erre, hogy majd ha nagy leszel... De jobb nem jutott eszembe, ezért inkább hallgattam. Alkonyodott, és hideg szél támadt a folyó felől. Tovasétáltunk.
- Most is szomorú vagy?
- Ma azért jöttem ide, hogy megmutassam neked a titkot. De te miért szoktál szomorú lenni?
- Szomorú voltam, mert nem mehettem kirándulni az állatkertbe. Beteg voltam. Tudtad?
- Nem.
- De, beteg voltam. Ágyban feküdtem. De apu megígérte, el fog vinni az állatkertbe.
- Ha tavaszodik, velem is kijöhetsz, ha akarsz.
- Miért csak akkor?
- Ilyenkor nem hiszem, hogy nyitva tartanák az állatkertet. Biza, megfáznának azok a szerencsétlenek is.
Szöszmötölés hallatszott. És a nagy hóba taposott ösvényen egy lomhán vonagló szőrös szerzemény hömpölygött lefelé...
Mosómedvének néztük, de amikor közelebb ért, rájöttem, hgy ez semennyire nem csíkos. Csak egyszerűen fekete. Amikor közel ért, kicsit megtorpant, kimerevedett, felborzolta a farkát, és félelmében fújt egyet. Majd látta, hgy szelíd emberekkel áll szemben, kicsit dohogott magában, majd eloldalgott.
Azóta is próbálok végére járni, miféle szerzet lehetett az. Még Frici barátomtól is megkérdeztem, de nem tudta, azt mondta, az ő falujában olyanféle állat nincs is, és legfennebb is csak azt mondanák odahaza, hogy ez vagy valami vagy menyen valamerre... De semmiképp se bírtuk kitalálni, mi is az.
A park nyugalmat árasztott. Úgy belepte a hó, mintha egy ideig ki se akarna látszani a hóbunda alól. Mint egy nagy hermelin. A sétányok sem voltak letakarítva, csak épp a legnagyobbak. Ott semmiképp, amerre mi jártunk. Sorra lámpást gyújtottak felettünk a mesebeli kertben, és a sárgás fényben csikorogtunk tovább fel a lépcsőkön. Amikor felértünk, a megvilágított város tárult elénk. Alattunk futottak a sugárutak és az esti forgalom pirossá és fehérré csíkozta be az utakat. A kilátó teraszról kisbarátom megilletődve nézte az alant nyüzsgő várost. Közvetlenül alattunk pedig egy letakarított ösvény húzódott fentről egész mélyen le, ahová nem is nagyon lehetett már a szürkületben látni. Csak egy kis mozgó gombolyagra lettünk figyelmesek. Fentről tipegett tip-top lefelé. Egy ifjú cirmos volt. Elszántan szedegette tappancsait, céltudatosan vonult le az úton, nagyon odafigyelve, hogy fehér zokniját ne érje a hó. Ez pedig igen komoly kihívás ilyen nagy télvíz idején.
- Hát ez meg honnan jöhet? - szegezte nekem a kérdést, és jól értettem, hogy tulajdonképpen magyarázatot vár arra, hogy nem sokkal korábban kisebb eszmefuttatást tartottam arról, miért nem vihetjük ki a kismacskát magunkkal a parkba, mivelhogy a kismacskáknak semmi keresnivalójuk nincs ilyen cudar időben odakinn, és főleg nem rokonszenveznek a nagy hóval. És amikor kimondtam, hogy nem tudom, máris tudtam, hogy a lehető legrosszabb válasz, amit adhattam.
Rámnézett, összeráncolta a homlokát, és szinte szikrázó tekintettel kérdezett vissza:
- Nem tudod?! - majd elfordult - Pedig ti felnőttek mindent tudni szoktatok...
Nem tudtam eldönteni, szemrehányásnak szánta-e vagy csak csalódott. De semmiképp sem akartam elmondani, hogy egy őszi estén éppen itt jártam, amikor valaki egy zsákban kirakott egy tucat újszülött kiscicát egy bokor aljára a lépcsőknél. Meg voltam győződve róla, hogy a hideg beálltával - vagy tán még hamarabb is - elpusztulnak, vagy valamiféle erre kóricáló ismeretelen vadállat széttépi őket. De aztán, amikor még ki-kijöttem, már megnyugodva tapasztalhattam, hogy a környékbeliek rendszeresen macskaeledelt hordanak ki nekik, és a párkányon végigszórják. S ha esténként arra jártam, a sárga lámpák fényében sokszor találkoztam a csepp cirmosokkal, amint épp lakmároztak.
Az épp eltipegett csíkos ciccka is azok közül való volt, gömbölyű pocakkal, sietve inalva a völgy felé... Alvin kihajolt a párkányon, hogy utánanézzen. Én meg kitaláltam egy mesét a dombon, az egyik mókusodúban lakó cicacsaládról, akiket Mikkamakka befogadott, mivel nekik van egy másik odújuk is a domb másik oldalán. Ide csak nyaralni szoktak járni, de most jónéven veszik, hogy a cicckáék belakják az odút, mert legalább rendben tartják, és rendben odaügyelnek mindenre a környékbeli ágakon is. Nos, valószínű, hogy a cirmos éppen hozzájuk igyekezett látogatóba, hogy még idejében hazaérjen aztán. Nem számított, hogy ekkora hó van, de ha már egyszer a látogatást megígérte, mindenképp tiszteletét teszi Mikkáéknál.
Alvin nem nézett rám. Áthajolva a korláton az ösvényt fürkészte, és szó nélkül hallgatta végig a mesét. Aztán fordult felém.
- Na ugye. Tudtam én, hogy tudod.
- Te is tudtad?
- Dehogyis. Én kicsi vagyok. De majd én is mindent tudni fogok, ha nagyobb leszek. Nemsokára.
- Az biza jó lesz. És te fogsz majd nekem meséket mondani, mert akkor már én nem fogok tudni sokmindent.
- A cicákról nem.
- Miért nem? - kérdeztem meglepetten.
- Róluk te már mindent jobban tudsz mindenkinél. A cicákról hagyom majd, hogy mindenkinek te mesélj.
Ezzel a nagyvonalú ajándékkal a szívem körül indultunk lefelé a lépcsőkön a megálló felé. Szembejött az iménti fekete parklakó szerzet. Ügyet sem vetett már ránk. Intézte a dolgát, és gurult tovább az ösvényen, ne érje úton a sötétedés. Őt sem.
New York, 2010. március 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.