A gőgös festmény átka

- Sokat gondolkodom rajta, mit lehetne tennem, hogy végre meghaljak. Egy vágyam van már csak: meghalni...

Ezek a kevésbé hangulatos kijelentések délután hangzottak el, amikor beugrottam Piroskához pár percre némi szabadnapra tartalékolt házimunka után. Miss Pery a tekintetemet fürkészte, miközben a kezem fejét szorította a fotelje karfájához, mintha azt kérdezné, mi az én véleményem erről.

- Június hatodikán leszek kilencvenhat! Nagyon fáj már nekem az élet. A magány. Magam maradtam. A legnagyobb ajándék az lenne, ha addigra nem lennék már. Ez a Zsuzsi meg veszekszik velem. Hogy én szórom a pénzt. Mondd meg már, hol szórom...

Amint ott ült a fotelben az íróasztallá zsugorodott kis világában a hetven évvel ezelőtt róla készült festmény alatt, megfoghatatlannak tűnt a mulandóság mégiscsak nyilvánvaló gondolata. Nézni és összevetni is lehetetlenség, hát még számára ott ülni a másfél élettel ezelőtti képmás árnyékában, amint az gőgösen terül rá az egész nappalira a Hillyer Street beszűrődő záporeső utáni délutáni napfényében.

Közben a bejárónő surran át a konyhán takarítást mímelve.

- Ez a minimum - intett felé Piroska. - Kedden és pénteken jön. Mos, kitakarít. És fizetek valakinek még ötven dollárt, amiért levisz és elsétáltat az utca sarkáig. Olyan rég, hogy nem voltam távolabb az utca végénél. Én, aki mindig utaztam! Milyen szépen megírtam azokat is. Amikor a gazdag zsidó volt a férjem, bejártam a világot. Most meg fizetek valakinek, vigyen le a sarokig meg vissza... Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem sportoltam volna nyolcvanöt éves koromig... Micsoda lábaim voltak! - és meglibbenti köntösét fényesre dagadt lábain, miközben keserű tekintettel követi saját mozdulatát.

- Irígyellek, hogy mész haza. Én is mennék. Magyarországon szeretnék meghalni. Tudom, hogy soha többé nem mehetek. A barátném sírját se láthatom meg már. Szegény Erzsikém!... Nélküle nincs már a színház sem. Ő volt annak a lelke... Amíg ő intézte, addig jutott pénz. Én is támogattam a színházat. Meg az óreg Mimi, a Mautnerné. Az is jó öreg, megvan akár százöt éves is... Él az még vajon egyáltalán?... Mindegy is... - legyint - De majd intézkedek, hogy a hamvaimat szórják szét a Dunán. Engem ne temessenek. Egyik barátnőm mind hív, menjek haza, mert jó kis otthonok vannak. Abból a pénzből, amiből itt élek egy hónapban, jól el lennék... Na, de hogy én pazarlom a pénzt!... Veszekedtem az unokahugommal. Nem én szóróm a pénzt, hanem ő. Minthogy kicsit támogatna engem anyagilag. Amire kell. Fizetek. Nekem mindért fizetnem kell. A magány ellen is.

Elővesz egy palack magyar bort, észre sem vettem, mikor pattant fel a fotelből. Szerintem ő sem, mert a botját sem vitte magával, csak térült s fordult.

- Idd csak meg majd. És üdvözlöm Magyarországot!... Látod, hozhatnál majd, ha nem túl drága, abból a vadászpálinkából. Ide már nem hozzák be. Onnan kell hozni. Tudod, a keserűt.

Megígértem, utánanézek a Hubertusnak. És annak is, hogy jön-e már a légiposta hazulról. Mert akadozott mostanában a légiközlekedés. A posta márpedig a csendbeborult délutánok egyik csepp kis oázisa. Úgy fest, nem csak én szoktam izgatottan várni a jó öreg kínait a kis rozoga testével, amit a szájából kilógó cigaretta lökdös előre napról-napra.

- Hálás vagyok a látogatásodért. Nem is tudod, mennyire hálás... Gyere még. Nagyon szépen kérlek!...

És amint a kijárati ajtóhoz léptem, Piroska befészkelte magát a fotelbe, és nekilátott délutáni álmát kitalálni.

New York, 2010. április 27.