Könnyedén

Trópusi éjszakának mondják az időjósok, ha kánikulai napok végén, éjszaka sincs kevesebb húsz foknál. Márpedig itt most éjfél van. És huszonöt.

Harminckét fok zúdult New Yorkra. Nem mondom, hogy nem örülök neki, de mégiscsak milyen dolog ez április elején? Szerencsére a nagy párolgás nem kezdődött el - már csak amiatt sem, mert az Óceán barátom meglehetősen hideg még - így nem fullaszt a pára, csak egyszerűen nyár van. Áprilisban. Strandpapucsban. És rövidnadrágban.

- Mégiscsak szeret engem New York.

- Miből gondolod?

Egy lomhán magasba lendülő gép a Kennedy felől végigvonszolja az árnyékát a dagálymosta fövenyen, majd beáll a menetirányba, és eltűnik a víz látóhatárcsíkú kékségében.Utánanézek.

- Hazaenged.

- Végleg?

- Most csak hazaenged.

- Világos...

- Kirándulok. Haza kirándulok.

- Fáj?

- Még nem.

- Örülsz.

- Nem tudhatom. Elfelejtettem, milyen az.

- Az, amikor könnyűnek érzed magad.

- Most nem.

Amikor elhagytam a várost a nyílt óceán irányába, baloldalt egy-egy villanásra látni a repteret. Mindig eszembejut, hogy ott a hely, ahol leléptem e földre, és mindig eltöprengek azon is, hogy ha majd ugyanonnan visszaszállok az óriásmadárra, vajon bezárul-e a kör.

- Ez a kör ott nem zárulhat be.

- Valamennyire sem?

- Valamennyire sem.

- Hol a vége?

- Magadban keresd. Ott nyitottad.

Zenét tettem a fülemre, miután a morajlást nem hallottam már. Az utca zaja most nem érdekelt. Tikkasztó utcákon, mint augusztusi kánikulában slappogtam fel Jamaicán a metróba. Ma már ritkák azok az öreg szerelvények, amelyeknek az elején az ablakhoz oda lehet állni és nézni magam előtt az utat. Ma kijutott nekem ez. Utoljára vagy tíz éve passzióztam ezzel. Floreen mutatta. Olyan gyönyörű volt, amint a naplemente vörös háttérmegvilágításban rajzolta elém Manhattan konturját, hogy kifejezetten örültem, nincs nálam fényképezőgép. Mert a kép hihetetlen lett volna. És úgy éreztem, ezt a pillanatot most csak én kaptam.

Láttam a Williamsbourgh hídon a Manhattanből hazafelé, Brooklynba kerekezőket és andalgókat meg kocogókat is. És amikor a vonat bebújt Manhattan alá, hamar ki is szálltam. Undorodom a sötétségtől, a földalatti metróvájat büdös mocsokjától. Úgy éreztem, túl érzékeny vagyok most ehhez. Kiszálltam Chinatown kellős közepén. És hagytam, hogy zugárusok megmutogassák nekem portékáikat, a hamis Louis Vuiton retikülöket illetve a RayBan napszemüvegeket is.

- Eredeti!

- Persze, tudom...

- Megveszi? - súgta oda, lopva megmutatva a nagy fekete hátitáska mélyéről a terméket.

- Van zöld üveges?

- Van. - és előkap egy barnát.

- Ez nem zöld.

- Nem, ez barna.

- Zöld kell.

- De ez barna.

- Az biza. Mégiscsak zöld kell nekem.Klasszikus.

- Ez a divatos.

- Nekem klasszikus kell. Zöld.

- Milyen az? - és rájöttem, az dominikai csempészlegény nincs teljesen tisztában a színekkel.

A Broadway-re kanyarodtam. Időnként elővesz a vágy a Broadwayn csavarogni. Annyi arca van. Minden hangulathoz van egy. Most nekem a SoHo tökéletesen megfelelt. Felszabadított a zene. Intézte a hangulatot a fejemben. Belibbentem az Old Navy-be, és szembementem egy polcnyi kedvezményesen kiárusított zöldüvegű klasszikus RayBannel. Egyet kivettem a dobozból, fejemre helyeztem, s már úgy sasszéztam felfelé a buja tavaszra emlékeztető nyárestében. A Union Square-en mindenütt ültek, feküdtek, sziesztáztak. Persze, most is csak a hippik voltak túlsúlyban, de a turisták és Chelsea rezidensei is kiszivárogtak a lépcsőkre, hogy meghallgassák az utcazenészek mai improvizációit.

Nem tudom, miért kaptam meg ezt a kis ízelítőt a hosszúnak és forrónak ígérkező nyárból. A Harmadik sugárúton azonban nem ezen töprengtem, csak dudorászva figyeltem a megnyílt teraszokon s a lenyitott ablakú kocsmák kirakatában harsányan söröző nemiscsak íreket. A New Yorkiak is szeretnek inni, de mivel annyira elfoglaltak, hogy ritkán jut erre alkalmuk, pár lájtsörtől is becsípnek, mint a csacsi. Ők ezt búúzdnak szeretik emlegetni, semmiképp sem részegségnek.

Huhh, be kívánok egy kis avasi kemény szilvapálinkát! Na, és a bátyám érlelte és kombinálta, a Hargitán begyűjtött szeder-áfonya egyveleg italt, amivel pár órai vezetés után mindig megvendégel vacsora előtt, ha a Hargitát megugrandó, estebéd idején beesek hozzájuk Udvarhelyen.

Azt mondja a telefonon keresztanyám, nagyanyám már megunta a világgal kommunikálni. Meg is értem. Én is. Ha valami eltört bennem, akkor az a szóbeli értekezés lehet. Mama meg éppen kilencven. Mit mondhatna még el, amit eddig nem mondott el. Nem szól. Napokig sem, ha úgy van. És nem ismer fel senkit. Csakazértsem. Tudom, néha dacol is. Csakazértse!... Most meg felriadt álmából egyik nap, hogy megérkezett-e már Arturkája. Pedig akkor még senki sem sejthette, hogy azon ügyködöm tengereninnen, hogy hazavigyem szépszagusítani a ruháimat, ahogyan csak anyu tudja ezt elrendezni. Mint ahogy arról sem szóltunk neki egy éve, hogy merre készülök újabb köröket nyitni az életembe. És amikor az indulás hajnalán leültem az ágya szélére, azon pillanatban felébredt, és csonttá aszott vékonyka karjaival utánam nyúlt szótlanul, és olyan meglepően erősen szorított magához, hogy nem is érkezett szó belőlem.

- Várni foglak az ajtónál, ahol beengedtelek. - mondja anyám. Mondták, sokat sírt. Nem akarta téveszteni a repülőgépcsodát a szeme elől, de az kifogott rajta. És annál keserűbben sírt. Aztán már csak titokban. És sietett megöregedni, nem is tudom, miért. Szólok neki, hagyja abba. Nem való neki az öregedés. Kacag a hangja a telefonban. És közben érzem, hogy szorul el a torka mégis, hogy rájön, a tizenkét nap az nem is nagy idő. Az úgy elszökik az ember elől, hogy ideje sincsen felocsúdni.

- Majd ott várunk Lacikával - folytatja csacsogva. Laci barátom olyan hűségesen szokott várni haza New Yorkból Ferihegyen, mint senki más. Már évtizede is megvan. Emlékszem, egyik alkalommal sok csomaggal érkeztem, (bár mikor nem érkezik az ember sok poggyásszal New Yorkból...) és én kértem, jöjjön ki elém. Ki is jött. Ott örvendeztünk egymásnak, és mivel semmiféle járművet nem láttam körülötte, rákérdeztem:

- Mivel jöttél?

- Hát békávéval, mivel jöttem volna?!...

És ezen évekig is el tudtunk szórakozni. Hisz a budapesti tömegközlekedés talán a legkevésbé felkészült Amerikából érkező felmálházott utasok szállítására. Mi pedig a kékmetró teljes szakaszát végigröhögtük azon, hogyha a gurulós táskám elütött egy-két ártatlant.

Imádok tömegközlekedni. Lacikával meg külön élvezet ez Budapesten. Főleg, ha valamivel meghökkenthetjük a körülállókat. Jobbára szürke, mosolytalan emberek hemzsegnek Budapesten, akik rohannak valahova, és sohasem érnek rá semmire, de nem is bírnak örülni semminek. Ezt az ember leginkább New Yorkból érkezve érzékeli. És elkeseríti.

Egyszer fáradtra csavarogtuk magunkat. Annyira fáradtra, hogy nemhogy röhögni, de beszélni se bírtunk. Mosolytalanul és szürkén rázkódtunk a piros százhetvenhármason Palota felé, körülöttünk hasonló szürke és kedvetlen emberek csimapszkodtak a fityegő bőrszíjakba. A nagy csendben hatalmas ásítás kíséretében felszakadt belőlem egy kedves kijelentés:

- Lacika... te mindig jól megnevettetsz.

Fogalmam sincs, mi is járt pontosan az eszemben, aminek a végkifejlete ez a bizarr megállapítás lett, de tény, hogy darabokra röhögtük a busz szürke mosolytalanságát, és a boldogtalan emberek el is könyvelték, hogy nincs eszünk. De legalább nekünk jó!

Februárban leutaztam barátaimhoz Floridába egy kis nyarat lopni a zimankómba, és Szatmárról idekalandozott István barátom, mint pótatyám a februári kánikula utáni estén meghitten osztogatva egymásnak az észt a pálmafák közt a teraszon a medence partján azt mondta a honvágyolás kapcsán, hogy az biza egy fene nagy betegség, és Manyi pótanyám hozzátette, hogy nem elég harminc év sem a gyógyítására. És nem gyógyítja a hazautazgatás sem. Mert az, ami bennünk otthonunkként él, egy idegen hely lesz, nem ismerős arcokkal.

- Küldj haza húsvétra vagy karácsonyra üdvözleteket. Ha felére érkezik válaszképeslap, akkor jó arány. De idővel mind kevesebb válasz érkezik, és neked is mind kevesebb kedved lesz írni... - jut eszembe István álláspontja, amivel kicsit vitatkoztam is. És elküldtem nyolc képeslapot húsvétkor haza.

Négy érkezett válaszként...

Gramercyben éreztem, hogy sok volt a séta, és amikor Calvin Klein egy újabb alsónemű reklámjába szaladtam egy alulöltözött, vizestestű fiatalember köldökét tolva szemem magasságába a buszmegálló megvilágított óriásplakátján, úgy döntöttem, innen már a buszra bízom a hazautat.

És még szólt bennem a zene, zsongott bennem a város. Mindenik. Meg a tavaszi nyárest is. És könnyűnek éreztem magam. Ahogy a nóta mondja: könnyűnek, mint a vasárnap reggel.

Hát, ez volt szerda este.

Ölellek,

Art

New York, 2010. április 8.