A déli buszon

Ültünk az asztal körül, és Michelle felordított:

- Milyen nagyszerű! Ahány ember van körülöttem, mindegyik más tájakról való!

Michelle alapvetően egzaltált, extravagáns cuccokban jár, és folyamatosan valami kifutón érzi magát, ahol fotósok hadának kell pózolnia, így aztán szünet nélkül fogpasztareklámosan és szélesen mosolyog. Vastag ajkai pedig rózsaszín átmenetet képeznek barna bőre és hófehéren villogó fogai között. Tulajdonképpen mindenki megszokta, hogy különböző végzetasszonya-pózban leli Michelle-t, de ha nem leli, akkor sem esik kétségbe senki, mert valahonnan előbb-utóbb felharsan egy lelkes exklamáció. Michelle váratlanul szokott megörülni valaminek. Ennek rendszerint kellőképpen hangot is ad, majd tovalibben, és mire bárki is lereagálná, már máshol és másokat lep meg. Most az asztalnál ülve harsant fel két telefonálás között meglepetésszerűen, miközben épp a muszlim vallás által megengedett étkezési szokásokat ecsetelte denveri kollégánk.

- Hát nem csodás, emberek?! - vijjogott rekedtes konyakot ivott dzsezzénekesnő hangján Michelle, egyszer s mindenkorra a muzulmán kollégába fojtva az eszmefuttatást - Naveed Pakisztánból van, Zahida Libanonból, és a mi Arturunk Romániából, Edilia pedig Venezuelából... - és én - itt mintha dobpergést várna, hatásszünetet tartott... - a napfényes Jamaikából... Mennyire csodás! - harsogta, és hirtelen sms-ezni kezdett...

Nekem unalmas perceimben az szokott megfordulni a fejemben, hogy inkább egy állatkerthez hasonlítunk, és ezen jókat tudok magamban szórakozni. Mert szeretem az állatokat - beleértve magamat is. Annyira nyilvánvaló, hogy az indiai Amit kollégánk egy elhízott patkányra emlékeztet, a Niagara amerikai oldaláról érkezett Justin a maga 260 fontos versenysúlyával és szőke hajával, pirospozsgás orcájával leginkább egy szelíd házimalacra hasonlít, Naveed Mekk Elekre ifjabb korából, Michelle pedig egy divatosan öltöztetett csimpánzra. De akad itt peckes kakas, strucc, hörcsög, borz és barnamedve is.

De Michelle már máshol járt. Letette a telefonját, és körbenézett:

- Emberek! Énekeljek nektek? - de a választ meg sem várva eldöntötte - Énekelek! - és kígyózni kezdett az asztal körül. Majd amikor ismét csend lett, váratlanul rám meresztette hatalmas barna szemeit:

- Hol jártál, édes? Gyere, mondd el gyorsan...

Legkevésbé sem lehet gyorsan elmondani annak a történetét, hogy első látásra hogyan sikerült Dallasról meglehetősen elmarasztaló benyomást szereznem. Nekem már az gyanus volt, amikor azt mondták, Dallasban felejstem el, nincs tömegközlekedés. Rögeszmésen tömegközlekedés-mániás vagyok, és ilyen információk eléggé kizökkentenek a mindennapi egyensúlyomból - eltekintve most a rossz fülemtől. Beszereztem egy térképet és felkutattam a helyi tömegközlekedési vállalat (mégiscsak van!) honlapját, és kiderítettem, hogy a busz a szállodánk előtt áll meg épp. Igaz, csak minden órában egyszer, de az már tömegközlekedés. Amikor felszálltam, kíváncsian néztem a buszsofőrre, akinek a testbeszédéből leginkább azt szűrtem le, utál. Engem is, és mindenkit, velem egy kalap alatt. Mondom, napijegyet szeretnék. Nem szól, csak mutat egy pénzelnyelő alkalmatosságra. Betolom az ötdolláros bankót, kijön a jegy. Várok. Kérdően rámnéz.

- Ötöt adtam.

- Na és?

- Mennyi a jegy?

- Négy.

- Ötöt adtam.

- Nem adunk pénzt vissza.

- És ha ötvenest vagy százast tudtam volna csak adni...?

- Akkor drága utazás lett volna magának. - és rántott egyet a buszon, hogy tűnjek végre el mellőle.

Mondom, hova szeretnék eljutni, majd szóljon, hol kell leszállnom. Szólt is. Igaz, nem ott, ahol én kinéztem magamnak, hanem hamarabb. Egy pillanatra azt hittem, mégiscsak rendes, egy rövidebb utat mutat. Leszálltam. Egy elhagyatott buszmegálló a semmi közepén. Néhány bezárt bank és templom, na meg egy mexikói faloda. Ennyi. A legközelebbi busz egy óra múlva...

Amikor jött, reméltem, még sötétedés előtt beérek vele a városba. A busz azonban egy másik mezei megállóban megállt. A sofőrasszony beparkolt, komótosan felöltözött, és csendesen összeszedegette a cuccát, majd leszállt. Tíz perc múlva érkezett a váltás, és a dühös arcú férfi moogva kerengett a busz körül újabb tíz percig. Majd elindultunk.

Még sötétedés előtt beértem mégiscsak a belvárosba... Azaz nem tudtam, hogy ott vagyok. Igaz, üvegpaloták voltak, de egy lélek sem az utcán, mint valami katasztrófafilmben. Így még vártam. Az volt a gyanus, hogy a busz percekig állt. Kérdem egy utastól, messze még a vége? Azt kérdi, minek a vége? Hát, az útnak. A végállomásra megyek, azt írta a táblán Downtown a végállomás.

- Ez a downtown. - vigyorgott az öreg.

A buszos épp egy tolókocsist intézett be a buszba. Ez New Yorkban is izgalmas várakozásokat iktat be egy-egy sietős délelőttön. Ezúttal a tolókocsilift beszorult és se ki, se be nem lehett szállni a buszról. A kövér dühös ember még dühösebb lett.

Végül sikerült kiszabadulnom Dallas belvárosába. Ahol egyedül találtam magam. Csak a szél fújt. Nem csak New Yorkhoz képest volt ez nekem csendes, hanem még a jó öreg Szatmárhoz is. No, mindegy, ha már eljöttem, azért is szétnézek. Létezhetetlen, hogy az ember valami szépséget ne találjon.

Nem találtam.

Komolyan mondom, emberek, ritka egy csúf város ez a Dallas. Végülis egy hatalmas falunak nézem, aminek a közepére üvegtornyokat húztak igen ízléstelenül. Az egy órás sétám során minden boltot bezárva találtam, és tizenegy emberrel találkoztam össze-vissza, abból kettő volt kauboj, de egyik sem volt lóval, négy mexikói, a többi hajléktalan.

Nagyon hamar eldöntöttem, hogy eleget láttam Dallasból. Tudtam, hogy a busz végállomása hol van, visszamentem hát, és épp elkaptam az óra autóbuszát. Már néhány falubéli fenn volt, békésen kérődztek és meredten néztek rám, mint az ufókra szokás. Keresztülvágtam a folyosó szemétkupacain, és helyet foglaltam az ablak mellett. Majd figyelem, nehogy elvétsem a leszállást. Akárhány térképet is néztem át, nem tudok eligazodni Dallasban. És hiába volt az az érzésem, hogy észak ellenkező irányban van, a mi buszunk békésen rázkódott egy számomra idegen irányba. Amikor már csak koromsötét helyeket és elhagyatott házakat láttam az ablakra tapadva, és amikor már csak piros zakós asszony maradt csak a buszon, megkérdeztem a sofőrt, messze van-e még a Northwest Highway. Székelybácsisan mosolygott rám:

- Igen. Messze. Innen elég messze. De mostmár ne szálljon le, ezen a vonalon csak én közlekedek úgyis. Még pár megálló, és visszafordulunk.

Próbáltam vitatkozni vele, hogy én a végállomáson szálltam fel. Azt mondja, persze, csak a déli buszra. Nem az északira.

Dallason kívül mostmár a déli buszokat is utálni fogom. A nő szelíden magyarázni kezd. Fel se vegyem a dolgot, ő itt él, és sosem tudja, mikor merre kell felszállni. És most ő is ellenkező irányba megy tulajdonképpen. A buszsofőr számára ez új információ volt.

- Hova megy, asszonyom.

- Az éjszakai menedékbe.

- De hisz azt elhagytuk.

- El.

- És miért nem szállt le?

- Féltem. Annyi mindent hallani.

A busz megállt. Újabb végállomás...

- Öt perc szünet. Majd szóljon, asszonyom, hol tegyem le, hogy közelebb legyen a szállásához. Hogy került maga hajléktalan szállóba?

- Volt nekem házam. Meg bankszámlám is. Volt vagy három. Amikor elváltunk, az uram elvitt mindent. Tizenhat éve voltunk házasok.

- Dolgozik?

- Dolgozom.

- Akkor minek nem megy albérletbe?

- Hogy őszinte legyek, ez eszembe sem jutott - kacagott zavarodottan az asszony.

- Én is elváltam. Egyedül lakom. Mindig kiadom az egyik házat. Ötszázért. De egy szobát kettőért is ki szoktam.

- Volt nekem két partnerem is azóta. Volt egy doktor is.

- Doktor barátja volt? Egy orvos?

- Igen - kacag fel a nő ismét.

- Akkor azért dobta ki az ura.

- Nem is igaz! - csattant fel a nő - Ő csalt meg engem.

Talán további érdekességek is kiderültek volna, ha nem telik le az öt perces szünet és nem indulunk vissza a prériről a város felé. Egy tétova fiatal száll fel elsőnek. Aprót szeretne, csak ötöse van. Nincs egyikünknek sem. Int a sofőr, üljön le. A második megállóban egy kockás sapkás fazon száll fel utazótáskákkal és vastag nyakláncokkal a nyakában. Valamit súg a sofőrnek, amaz int neki is. Fizetés nélkül hátramegy ez is. Egy kauboj és egy latina keveredik fel még, majd két újabb hajléktalan. Buli van a buszon. Jól elvannak. A nő időközben úgy dönt, leszáll. Fel is szívódik a sötétségben. A nyakláncos néger lehúzza fehér sportcipőjét és egy pár hímzett mintás csizmát kap elő a bőröndjéből, és gondosan eligazgatja a lábán.

- Downtownba megyek, vagy mi a franc. Nem? Mi? - és látni rajta, hogy nagyon büszke magára.

Vissza is értünk oda, ahonnan egy órája elindultam haza - ellenkező irányba. Sejtettem: öt perc szünet...

- Vajon elkapom a csatlakozást?

- Van, amikor megvárjuk egymást. De nem mindig. - mosolyog rám a sofőr kedélyesen. Látom, legcsekélyebb szándékában sincs megnyugtatni. El is képzelem, ahogy a péri szélén a huzatos buszmegálló sötétjében farkasokkal táncolok. Egy hajléktalan alkuszik ismét a sofőrrel, a Felmentősereg éjjeli menedékébe igyekszik. Bűzlik a viszkitől. Jöhet. Velem szemben ül le. És magyaráz. Úgysem értem.

Mostmár tuti északra tartunk. Remélem legalábbis. A kauboj latinája odadöcög a sofőrhöz és kérdez. Kiderül, ők meg délre akartak volna menni. Nah, hát ez nem déli busz...

Futva elérem a csatlakozó buszt. Akarom kezelni a jegyem, a sofőr int, üljek le. Hova megyek? Mondom.

Közben megelőz a busz, amelyikről leszálltam. A sofőr integet, és örül, hogy biztonságban tud.

- Azon utazott? - kérdi emez, és máris megvillan a fehér fogsora a sötétben.

Elmesélem neki a déli történetet. Jót derül rajta.

- Érdekes utazása lehetett. És főleg érdekes emberek!

Valamit tudhat.

- Jó a szállodája, uram? - kérdi, mikor lelassít a hotel előtt.

- Igen. Négycsillagos. És nem lőttek le senkit még. Pedig itt vagyok pár napja.

Látom, nem érti. De nem magyarázom el. Örül, amikor elmondom, hol dolgozom.

- Én mindig magukkal utazom! - kiáltja vidáman utánam, és megvárja, míg biztonságban átérek az úttesten. Még int egyet, és elporzik az estébe a buszával.

A recepción egy másik lány van ma este.

- Tudja, hogy van tömegközlekedés a városukban? - kérdezem a magam gondolataiba belefeledkezve.

- Micsoda?

- Jár a busz. Egyik helyről a másikra. Például a szálloda elől is.

- Ne mondja! Láttam ott egy buszmegállót. Jár busz is erre?

- Jár biza. El ne szalassza kipróbálni! - intettem neki, és felszivárogtam a szobámba.

Dallas, TX, 2010. január 24.