- Szi szinyorítá, i múcso grásziassz, mama! Szíju létör! - hangzik a hallban, és a - minden bizonnyal mexikói - vendégmunkás, Edilia odabenn leszedi az asztalt a rajtahagyott dollárbankókkal együtt. Az Eleganté Szálló patinás hallját a barna színű bőrkanapék és fotelek uralják, ma este senki nem ücsörög itt társaságra várva. A vendégek egy része a bárban múlatja az időt, ernyős lámpás diszkrét asztalok helyenként felerősödő morajában, és háttérben zongora szól. Mások visszavonultak a szobáikba. Ügyelve, hogy ne hangoskodjanak. Valaki az éjszaka panaszt tett, hogy furcsa hangokat hallott a folyosókról. Visítozást, kiabálást. Nem illik egy luxushotelben az ilyesmi.
Az önműködő ajtó egy fehér kaubojkalapos úriembernek enged bebocsátást, alázatosan nyílik szét előtte. Amaz otthonosan néz körbe az elnéptelenedett hallban, és csak biccent a londínerpultban lebzselő fekete sofőrnek és rákacsint a széelesen mosolygó meglehetősen széparcú latin lányra a recepciós pultnál. Majd eltűnik a bár irányában. Lépése a vastag perzsaszőnyegen is kemény. A bejárat előtt két mexikói fickó vitázik - de az is lehet, csak beszélgetnek, ezeknek ez a vérmérsékletük. A két utcalány a pálmák között, a bejárattal szemben fecskendező szökőkút káváján ülve nem is vesz tudomást róluk, zavartalanul sminkelnek az esti munkához.
A vihar épp hogy levonult, tornádó is volt, állítja az öreg hordár. De már ismét párás a levegő és fülledt az este. A fekete limuzin már órák óta ott áll az ajtó előtt...
A medence fényei kigyúltak. De senki nem fürdik. Egy középkorú öltönyös férfi koktélt iszik egy elegáns magas nő társaságában odakinn, és néha felnevetnek a beszélgetésben, megkoccintva poharaikat...
A vendéglő üvegfalán keresztül néztem őket, és mikor a fentebbi szavakkal otthagytam a vacsoraasztalt Edilia gondjaira bízva, rájöttem, hogy feleslegesen várok tovább. Mert noha olyan az egész, mint az oly sokat emlegetett bűnügyi regényekben, nem dördült el egy pisztoly sem, és nem szaladt le a lépcsőn egy szobalány sem sikoltozva, hogy valakit meggyilkoltak volna. A bár felől sem hallottam semmiféle ármánykodásról, mérgezéses halálról. És ha belegondolok, nincs is lépcső, ahol Teresa vagy Carmencita leszaladna adott helyzetben.
Talán majd holnap.
Az ember titokban mindig ilyen piszkos dolgokban reménykedik, mert alapvetően ilyenek vagyunk. És nem gonoszságból, hanem puszta kíváncsiságból. Annál tovább nem is érdekelne a dolog. Napok óta figyelek. Nagyon. Hátha... De nem. Így aztán elfogadom, hogy senki sem halt meg, és nyomozni sem jön majd senki, és vesztegzár sem lesz elrendelve. Felmegyek, hát a szobámba...
A szállodaszoba ablaka a plafontól a földig ér, így teljes panorámát nyújt a színes fények mögé rejtőzködött városra. Átúszik néha egy repülőgép is a tablón, de ettől még kényelmes a késő délutáni kiérdemelt semmittevés a hajónagyságú ágyon. Hogy francia-e vagy sem, nem tudom, és nem is fontos számomra, míg bármelyik irányba terjeszkedve is kényelmesen eltérek rajta. Csak azért nem viszem haza magammal New Yorkba, mert megígértem az otthoniaknak - már az otthoni otthoniaknak - hogy viselkedni fogok, és semmit nem viszek haza a szállodából. Pedig a zöldcitrom-kókusz illatú piepereszett, amit naponta cserélnek igencsak tentál. Talán a hajkondícionálón spóroltak velem a legtöbbet.
A naplementék szépek. Itt is. Valaki külön felhívta a figyelmem a texaszi naplementékre már első nap - amikor a napkeltét is elkaptam útban a repülőtéri bázis felé. Fura, mert valóban más. Nem annyira a sokszínűség jellemzi, hanem a sárga és annak árnyalatai... Esténként olyan, mintha bearanyozták volna a préribe nyúló távolt. Olyankor csak fekszem az ágyon - kissé kimerülten, és nézem a nap játékát.
Későre jár, mire a vacsoráról visszaérek a szobába. Ma szombat. Kirúgok a hámból: nem kapcsolom be a tévét. Egyrészt mert ilyenkor nincs Letterman show. Másrészt mert élvezem a csendet, amit olykor csak a légkondicionáló szed ízekre. Azon kapom magam, hogy ülök a szőnyegen az ablak előtt és nézem az éjszaka színeit s azok esetleges üzeneteit nekem. És eszembejut, hogy hirtelen annyira gazdag lettem, hogy már két honvágyam is lett. Egy otthoni és egy New York-i. Olyan megnyugtató érzés a városra ereszkedve látni a Lady-t a fáklyájával alant az öbölben, majd keresztülsiklani az épületkanyonon, és földetérve, a buszon hazafelé zötyögve - majdnem kétszerannyi időt az esti csúcsban , mint a repülőút volt - elmerengeni Manhattan fekete, kemény kontúrján a New Jersey felől érkező naplemente narancssárga színeinek háttérmegvilágításában. Mint amilyen megnyugtató álmomban Szatmáron bóklászni és a Hargitán kanyarogva ereszkedni alá Szereda felé.
Amilyen bolond vagyok, egyszer majd erre a dallaszi aranyszínű alkonyra is ilyen vágyakozással fogok gondolni. Bár kétlem. Annyira sok hely azért nincs az ember szívében, hogy olyan sok honvágyat vagy csak vágyat neveljen benne. Annak is megvannak a maga kolátjai.
De a madarakat biztos nem fogom elfelejteni. Jönnek rendesen minden este és lármáznak. Sokan vannak, mint Hitchcock mozijában. De ezek nem félelmetesek. Kottát alkotnak a dróton. Mondtam már: nem-igen lesz itt most gyilkosság. Sem így, sem úgy.
Halk kopogás.
Juan az, a szobapincér.
- Minden rendben, szőr? - kérdi készségesen a huszonéves latin fickó csillogó szemekkel - látom rajta, pár perc múlva már Don előnévvel ostromolja valamelyik fiatal hölgyet odalenn a koktélbárban egy margarita mellett, csak előtte még rólam is gondoskodni akar...
- Rendben, Juan, persze.
- Szeretne még valamit ma este, uram?
- Óh, igen: aludni. De azt erősen.
És amint Juant elnyeli a liftajtó, ki is akasztom a táblát a kilincsre: "Do not disturb!"
Dallas, TX, 2010. január 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.