Üzenetet kaptam

A huszonkettedikéknek elég sokszor volt jelentősége az életemben. Június 22-én álltam szolgálatba a TAROM-nál és április 22-étől lettem a City Rádió alkalmazottja. Ma, augusztus 22-én meg pontosan két hónapja, hogy New Yorkba hurcolkodtam Connecticutból. Semmilyen jelentősége nincs ebben a levélben ennek, csak eszembejutott...

... A napokban újra elővettem Vámos Miklós könyvét, a "New York - Budapest metró" -t. Kell valaki, akivel beszélgessek magamválasztotta óceánnyi magányomban, bár a parton megszívta magát hamar sós párával, és gyanítom, nem fog tudni soha megszabadulni tőle. Mennyire más most az olvasmány!... Mintha csak én beszélném el csetlés-botlásaimat az fotóájdiról, az európaiság az itteniek számára való megfoghatatlanságáról, a nyelv okozta frusztráltságról, arról, mennyire csudabogaraknak számítunk még ebben a nagy konglomerátumban is, vagy ahogy a közhelyrajongók New Yorkot emlegetni szeretik: az olvasztótégelyben is.

Tényleg, megfigyeltétek, a közhelyekben beszélő és élő emberek mennyire összetartanak? Kasztot alkotnak. Védik egymást, és ezáltal önmagukat. Egy nagy korrupció ez is. Bár sokan hisznek is abban, amit mondanak. S ahogyan mondják. És rögeszmésen várják az elismerést is ezért. Mert ha valaki nem ért velük egyet, az már akár sarlatán is lehet, de valami antikrisztus, az biztos.

Borzasztóan nem szeretek már utazni.

Metrón.

Sem.

De azon pláne nem. Mi jó lehet abban, hogy az ember lesírül az aknába, és szutykos, csimbókos vezetékek és otthonosan sertepertélő patkányok áporodott párás és ragacsos életterébe elegyedik... Na, persze, ha nem akar a buszon vesztegelni valamelyik dugó közepén, és időre oda szeretne jutni, bárhova is igyekszik - alá kell ereszkedni olykor. És utazni. Így is végtelen sokszor. Mint Vámos sokat emlegetett főhősének. Mindig is rettegtem tőle, hogy velem is az történik majd, egyszer. Elalszom a metrón. Más is elalszik. Majdnem mindenki elalszik főleg az expressz szakaszon a Queensborough hídtól az első megállóig. De velük nem történik semmi. Hogy honnan tudom? Hát, látni azt, ha valakivel történik valami. Persze, közöttük is vannak kivételek, ezért csak óvatosan fogalmazok.

Hivatalos helyre kellett mennem. A ruhám eleganciájára a kinti 45 fok laposat köpött már az első lépés után, amikor a lakásajtót magam mögött becsuktam. Úgy tapadt rám az egész, mintha soha többet nem akarna lefesleni rólam sem ing, sem nadrág. Ezek a "hjumid" nyújorki napok! Megváltás, és kész tüdőgyulladás is egyben -kapcsolt áru...- a légkondicionált buszra felszállni vagy esetemben a ruhástulszaunából belépni (és helyet kapni!) a metrón... itt csak "szabvéj". A metro az jelentheti magát a várost vagy az otthon is olvasható újságot (aminek NY-i kiadása a legolvasottabb napilap). Ami meg a földalatti üregekben fut, az szabvéj. Mint az immár lábhossznyi méretű híres szendvics.

Sokszor eltöprengek, hogy nem nagyon van, amit csókolgatni New Yorkban az amerikai "anyaföldön", mert ha jól meggondoljuk, nincs is a város alatt talaj. Csak üregek. Metrók, fizetős alagutrendszerek, csatornák, sok-sok patkány meg egyebek. De föld a legkevésbé sem. Talán ezért nem csókolgatja senki már elég rég.

De ez persze senkit rajtam kívül ennyire nem foglalkoztat az E (vagy F?) metró egyhangú kattogásában. Egyrészt senkit semmi nem foglalkoztat, és ennek ma már konkértan jelét is kell adni. New Yorkban az emberek bedugott füllel járnak. Vagy hallgatják a zenét, vagy nem. De bedugják a füleiket. Vagy telefonálnak. Vagy nem. De úgy tesznek. Sokszor, így a bluetooth korában nehéz eldönteni, mikor beszél magában valaki, s mikor valakivel. Mert beszélni beszélnek. Magukban is. Énekelnek is. Vitáznak is olykor. És most nem részegekre, drogosokra, mittudoménmire kell gondolni. A hétköznapi emberre, aki meg hányja-veti magában élete kisebb-nagyobb dilemmáit, eseményeit. És beszélnek telefonon. Főleg, amióta az amerikai mobiltelefon-társaságok versenyt izzadnak azért, hogy korlátlanná tegyék bizonyos órákban és napszakban az ingyenes kommunikálást. Ami ingyenes, az Amerikában is a legjobb árnak számít. Sokszor magam sem értem egy-egy másfél órás utazás során hogy nem sül rá a fülére a telefon, és még mit tud elmondani a vonal másik végén ülőnek, akit sokszor el is képzelek magam előtt, amint otthon tévé előtt csipszet gyúr magába, és ilyeneket reagál, hogy "nyeee", "sitt", "demfakk", "ajeee" stb. stb. De persze, könnyen lehet, hogy az illető egy másik buszon/metrón utazik valaki mellett ugyanúgy (és csipszet gyúr magába...) És itt biza nem titkolódznak. Itt lehetőleg torkaszakadtából beszél mindenki. Otthon a késő esti 11-es buszon fáradt csend volt mindig, csak a busz morajlott - itt a kései 60-ason akkora babilon van (este 9 után minden telefonálás minden társaságnál ingyenes), mintha egy nemzetközi bolhapiacon ülne az ember kis táskáját markolászva... Ha egy portorikói és egy jamaikai elkezd telefonálni, és közben a kínai is rázendít, az a csúcs. Egyik dallamosan hadovál szélesen gesztikulálva, mintha reggazne, a másik csattogva pattogtatja a spanyolt a hallgatóságra, a harmadik meg olyan, mintha hányni akarna, csak közben felbosszantották, és veszekszik előtte egyet. Így, ha valaki a mellette ülővel szólni akar, ennél magasabbra kell, hogy emelje a hangerejét. A fehérekre nem jellemző ez, jobbára csak a retardáltak művelik. Na tessék, máris rasszista hangokat ütöttem meg! Ahelyett hogy a magam bajával törődnék. A magyarral. Vagy románnal. A román helyi román lapot olvas. Úgy tartja a kezében, mintha Csehovot olvasna: "Ezt ti úgyse tudjátok elolvasni, faszikáim"- van a tekintetében, amikor körbenéz. A magyar lány pedig, aki, kihasználva a magyar vízummentességet, kijött, de elfelejtett hazamenni egy ideje - ezt itt elegánsan úgy mondják "túltartózkodott"...- valószínűleg alacsony órabérű brooklyni takarításból igyekszik haza a tömegszállássá alakított alkóvba egy zsidó család házának alagsorában. Nos, ő nem olvas amerikai magyar újságot. Kiskegyedet vett. Három dollár hetvenöt centért. Fél órai bére... megteheti. Gondolja.

...Olyan rég megszűntek az állomások. Csak a vonat kattog. Emlékszem egy filmre, amikor a villamos kilépett egy másik dimenzóba, és egy réten találták magukat az emberek. Nekem meg fogalmam sincs, hol vagyok. Nemhogy mező nincs, de fogalmam sincs, hol vagyok. És ezen már nem segít a hangosbemondó sem. Mert az igaz, hogy amíg a vonatvezetők mondták el a maga anyanyelvükhöz közel eső dialektusban a dolgokat, addig sem lehetett megérteni, a mostani, számítógépes technika meg sokszor rosszul viseli a megterhelést, és badarságokat követ el. Megébredtem hát, és az én úticélomtól nagyon távol eső állomások neveit hallottam, és olvastam az elektronikus kijelzőn. Egyik pillanatban Manhattanben voltunk, majd Bronx, és már visszatértünk Queensbe, majd egy ugrás és Brooklyn...

- Kezdődik - ez jutott elsőre eszembe és a Vámos metrója, és szerencsétlen főhőse, aki nem szállt ki Budapesten, és már késő volt, mert Moszkva következett, Tokió, Los Angeles... majd újra New York. Amin szintén túlment. Bérlete volt - teszi hozzá a szerző.

Van nekem is, hál'Istennek. Mehetek keresztbe-kasul. Vagy ahogy nagyanyám mondaná: mehetek a világgal versenyt.

De fáradt vagyok. És ki akarok szállni. Menni sem akarok sehova. Ki akarok szállni.

Késő este vet ki magából az utazás a Queens-bulváron. Amióta rossz a fülem, az egyensúlyérzékem is kívánnivalót hagy maga után. Még tántorgok. De érzem, hogy pihennem kell. Mégpedig hamar. Darabjaimra hullok, ha nem.

- Jézus szeret téged!

A mennyei üzenetet egy erősen borotválatlan hang adta tudtomra, első gondolatom az volt, hogy a mai estémhez még ez a bejelntés okvetlenül hiányzott. Így aztán teljes minden. Béke van.

- Örömmel hallom. - morogtam az orrom elé.

Adódott máris pár kérdésem az üzenet tolmácsolója felé, így félretéve egyensúlygondjaimat, az én helyzetemben nem javallott meglehetősen éles mozdulattal fordultam a hang felé. De nem is akartam már semmit sem kérdezni. Pedig láttam rajta: megválaszolt volna. Olyanok ezek.

Ott feküdt az egyik kisstílű iroda beugrójában az ajtó előtt. Jó napja volt, mert a zsákja tele volt palackokkal és újrahasznosítható üdítős dobozokkal. Ezekért egyenként 5 centet is adnak jobb helyeken. Majd holnap még gyűjt mellé. És egy ideig rendben is lesz. És kartonja is volt elég.

Mosolygott.

Boldog ember... Szinte fel is sóhajtottam.

UI.

Ja, hogy honnan veszem, hogy kisstílű az irodás?... Ki van írva az ajtóra:

"KORÁN NYITUNK"

Ezzel nem is lenne semmi. Mindaddig, míg a nyájas közönségnek szól, pozitív az üzenet. Csak ami alatta van kisbetűkkel...

"...ezért ne feküdjenek az ajtóba!"

New York, 2009. augusztus 22.