A viharba mentem, oda!

Meg vagyok győződve afelől, hogy ha valaha is megtehetem, szívesen leszek katasztrófatúrista. Cseppet sem lepődtem meg magamon tehát, amikor egy hete szombaton este az óceánparton találtam magam. Bill, mint hurrikán túl sok vizet nem zavart a híradásokban, hacsak amiatt nem, hogy megkésve ugyan, de tavasz helyett a nyár vége felé megnyitotta az Atlanti hurrikánszezont. Az sem lepett meg, hogy épp erre tartott. Ide már csak egy hurrikán hiányzott, semmi egyéb. Persze, Bill inkább a nyílt vizen maradt, de azt mindenki tudta, hogy oldalviharai igencsak megtépázzák majd New Yorkot is. Nos, pont erre voltam kíváncsi, amikor szombaton este, midőn mások egyebekkel vannak elfoglalva egyebütt, én leutaztam az óceánhoz.

Eszementnek hittem magam - lakótársam nemkülönben, aki inkább elbújni készült kuckójába, semmint viharokra lessen a tengerparton. De megígérte, ha eltűnök, készségesen értesíti majd a hozzámtartozóimat.

Második napja volt lezárva a part, strandolni tilos, pedig nagy kánikula járt. Mondogatták is, az utolsó nyári hétvége - lezárt strandokkal. De a szabály az kötelez. Gondoltam, hát, hogy nagyon magányos leszek perverz ötletemmel a Rockaway Beachen. De ezúttal is melléfogtam. Hömpölygő tömeg fogadott kinn a mólón. A homokos részre, a bícsre nem csak azért nem ment senki, mert le volt zárva, hanem mert teljesen víz alatt volt. Hat-hétméteres hullámokkal dulakodott a tenger megvadult erővel nekicsapódva a partnak, mintha mindenkin le akarná vezetni a dühét. Morajlott, zúgott, hánykolódott.

Félelmetes volt és gyönyörű.

Lement a nap, és dél felől érkezni látszott a vihar. Feketébe borult az ég, por és sűrű pára homályosította el a levegőt, és ragadt minden a sós nyirkosságtól. Feleslegesen gyúltak a móló fényei, csak látványt nyújtottak, de a természettel nem tudtak birokra kelni.

A sziklák körül fatalista szörfösök igyekeztek elkerülni az azonnali halált. Partiőrség hajóval, rendőrség helikopterrel és a partról villódzó autókkal - mindenki valahogy megpróbálta őket jobb belátásra bírni, de ez csak hosszas, kitartó akciók árán lett lehetséges. Akik a vízből jöttek ki, akárha a mosógép egyik tartós mosásprogramja után értek volna partot. És még meg is büntették őket, hiszen tiltás ellenére vízbe mentek. Persze, miközben a zsaru a büntetést írta, elismerését fejezte ki mindegyiküknek. És mindenki elismerően szólt arról is, hogy New Yorkban sem tilos már a szörfözés - eltekintve az ilyen rendkívüli helyzetektől. És ettől már szabadabbaknak is érezhettük magunkat, hogy már nem a kaliforniaiak kiváltsága a hullámlovaglás. Igaz, az én eddigi sportkarrieremet nem terelte el ez az ügy semerre, így eztán sem fog senki sem hullámlovagláson kapni, sem New Yorkban, sem Kaliforniában.

Amikor nem vettek észre, besurrantam a vízbe... Erős sodrást éreztem, és azt, hogy szokatlanul meleg. És húzott, és húzott maga után befelé. Még tán vágytam is. Csak hát a tiltott gyümölcsöt én sem élvezhettem tovább, mint más szabálysértők, így mire az eső is eleredt, már a mólón csodáltam, hogy eltűnt az egész szárazföld, ahol apálykor még külön távokat kell megtenni, hogy elérje az ember a vizet. Most meg itt hadakozik a deszkapadozattal. És mossa, mossa.

Esti csúcs volt a Kennedyn, sorra eregette útnak a gépeket, hogy a vihar előtt nekiveselkedjenek az óceánnak. Siettek is az elegáns madarak röviden magasra szállni, és cikkcakkban megkerülni az egész környékre mind jobban ránehezedő vésztjósló felhőket, majd eltűntek a poros, párás távolban. Ma még a budapesti járat is hamarabb rugaszkodott neki laposan siklodva a házak majd a felhők fölé. El is vitte a tekintetemet. Olyan messzire, hogy a tévéstábot is csak akkor vettem észre magam előtt, amikor a CBS News élőben mutatta a korai sötétségben hullámzó tömeget, köztük engem is. Persze, miközben a riporter beszélt, rossz fogazatú és mégis mosolyogni szerető emberek hada állt mögé hevesen integetve az otthonmaradtaknak. Mert itt is ilyenek. Nem csak az Antena 3 forgatásain.

Süvített a szél, gombostűszerűen támadt az eső, a mullámok pedig egyre dühösebben vonaglottak hatalmas örvényeket kerekítve maguk köré, amikor egy hindu fiatalasszony állt meg mellettem egy minden bizonnyal nem helyi vendégével.

- Mi történik itt? Valami baj van? - kérdezte komoly érdeklődéssel az arcán.

- Vihar. Az van, kedves kisasszony.

És odafordult a másikhoz. És az ő nyelvükön elmondta neki: ez a fiatalember itt azt mondja, hogy vihar van. A másik elismerően mosolygott rám, mintha én rendeztem volna ezt az egész fesztivált a szabadstrandon. De mielőtt autogramot is kértek volna tőlem, a tévésekkel együtt visszavonultam. Annyi rémhírt hallottam a New York-i áramszünetekről, ítéletidőkről. Semmi kedvem nem volt valahol Jamaica környékén dekkolni egy lerobbant Q53-as buszban reggelig, amikor meghozzák a segélycsomagban a halkonzerveket meg a csipszet. Gondoltam, jobb, ha a viharnál gyorsabb léptekkel érek be a városba.

Nos, beértem. A vihar nem. Vagy lekéste a buszt, vagy nem fért már fel rá - ez is sokszor előfordul, jelezni is kéne a járatsűrítések sürgető mivoltát a tömegközlekedési vállalat illetékeseinek- vagy egyszerűen csak nem volt kíváncsi New Yorkra, és kitombolta magát a tengeren. A városban békés szombat esti hangulat volt. Még a szél se fújt. Néztek is rám, hogy szombat estéhez képest eléggé viharverte vagyok. De én jól tudtam, micsoda erődemonstráción vettem részt néhány perccel és pár mérfölddel odébb.

A lakótársam pedig belealudhatott az aggodalomba, mert a kiszűrődő elégedett pihegés erre engedett következtetni. Meg arra, hogy finomat vacsorázott.

New York, 2009. augusztus 29.