Csodára várva

New Yorkot azért nem lehet nem szeretni, mert mindig megtalálja a módját, hogy elkápráztasson. Mindig eljön egy pillanat, amikor az embernek teljesen elege lesz belőle (azt hiszi), hidegrázást kap tőle, agyára megy, és ráadásul azt érzi, mindent látott, minden tud, minden titkot megfejtett vele kapcsolatban. És akkor jön egy újabb káprázat, az összes negatív gondolat pedig elmegy a francba. Nem mintha New York életében osztana vagy szorozna, hogy nekem mennyire van elegem belőle vagy sem, de mégis ez nála hiúsági ügy. És annyira jól csinálja, hogy nem tudok nem bedőlni neki...

A napokban az egyik legfelkapottabb téma a helyi sajtóban egy szálloda, a Hotel Standard.

Milyen érdekes egyébként helyi sajtót emlegetni New Yorkban! Az ember azt hinné, a helyi sajtó az otthon van, a Friss Újság, a Hargita Népe, a Hírlap meg a többi, mert mi olyan kicsik vagyunk, de olyan kicsik, hogy a US Open-re is tucatnyi nyelvű alkalmazottat vettek fel azeritől az urdun keresztül a mandarinig, csak magyart vagy románt nem keresett a kutya sem - talán mert sem a magyarok sem a románok nem teniszbajnokságot nézni jönnek ide, ha jönnek, hanem, ahogy mondani szokták: "nyelvet tanulni" vagy "dolgozni valamit dollárért" vagy "széjjelnézni" (na, ezeket sosem értettem...). És azt is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy minden, ami itt terem, még a helyi sajtó is nemzetközi érdeklődésre számot tartó fontos információforrás az egész világ számára. De nem. Mert igenis megvannak itt is a kis helyi dolgaink, a sarki vacsorázóhely, vagy - bármilyen hihetetlen: ugyanaz a buszsofőr adott járaton, és maga a helyi sajtó is. Ez a helyi sajtó meg igencsak pellengérre állította a már említett Standard Hotelt, amely tulajdonképpen semennyire nem standard, de még csak megközelítőleg sem. A felhőkarcoló szálloda egy nyitott könyv - alakra is meg amúgy is. Hiszen a város fölött felütött könyv csupa üvegből készült, így aztán egy állandó valóságshow, és mint olyan, nagy tömegeket vonz főleg esténként. A riporterek kiderítették, hogy emberek tucatjainak rendszeres elfoglaltsága meghúzódni kényelmesen a környéken - akár egy távcsővel is, és figyelni az ingyenműsort. A szemfüles és szaki újságírók odáig elmentek, hogy jogászokat faggattak ki erről a jelenségről, és kiderült, teljesen jogos, azaz nem törvénybeütköző kukkolni, persze, csak mindaddig, amíg személyi jogokat nem sért az illető, azaz, ha nem fotóz vagy filmez. Csak néz. Akár kukkerrel is. A sztori nem új, hisz a hotel évekkel ezelőtt épült, csak az uborkaszezon most hozta felszínre, és annyira ráharapott mindenki, hogy már egész túristacsoportok érkeztek esti kukkolásra busszal esti manhattani túra vagy a Guggenheim múzeum látogatása helyett. Ezen sem lepődik meg senki New Yorkban, ahol két hete az egyik legismertebb, sétahajót üzemeltető vállalat beiktatta az útvonalába a Szabadság szobor és a Bevándorlási Ellis Sziget mellé azt a helyet is, ahol januárban a US Airways 1549-es járata a Hudson folyón landolt, mint idegenforgalmi nevezetesség.

A Standard Hotelhez mentem ma. Bevallom őszintén: nem kukkolni. Nappal mentem és meghirdetett állások ügyében vitt az utam arra a környékre, ahol soha eddig nem jártam. Emlékszem, mekkora élmény volt nekem, amikor Livia nekem ajándékozta egy vasárnap este a Village-et, majd amikor felfedeztem magamnak Chelsea-t... Akkor azok voltak a csodák, amelyeken keresztül New York belémkapaszkodott és magával rántott. Ma is megtörtént a csoda. Valahol Greenwich Village és Chelsea határán bolyongtam az ominózus szálloda után kutatva. Na, ott valahol történt meg a csoda ismét. A neve: Meat Packer District (Húscsomagoló körzet).

A manhattani West Side eme részén a tengeren érkező áruk raktározása volt az elsődleges elfoglaltság még a békeidőkben, és mivel a város húspiaca is itt kapott helyet beleértve vágóhídtól hentesboltokon át a fagyasztó dokkokig, ez a név immár az örökkévalóságig ráragadt a környékre, ahová igyekezve hirtelen elfogy az aszfalt és macskakő váltja fel, kanyargós kisutcák, nagy piactér jellegű szabad területek, sok növény, fák, lelassult emberek. És csend. Már New Yorkhoz képest. A huszadik század elejére pottyanunk itt vissza. Az egykori raktárak és dokkok új életre keltek, étvágygerjesztő rusztikus vendéglők, farmerboltok, sőt, hentesboltok várják a látogatókat. Az jut eszembe, hogy ezt kellene a túristáknak mutogatni New Yorkból, nem a füstös felhőkarcolókat és drága bevásárlóközpontokat. Ide kijönni egy sétára, megenni egy pecsenyét a tűzoltólétrás ódon épület alatt lámpafényben, meginni egy hideg csapolt sört a matrózkocsmában, majd andalogni a szűk kisutcákban, hogy végül az ember a High Line-on, azaz a magasvasúton kössön ki. Persze, most sokatokban az fordul meg, hogy gyerekkorom óta a rám jellemző "nemmindennapi" módon imádom a vonatokat bámulni, de az iménti felvetés most távol van ettől a rögeszmémtől... A magasvasutat a 30-as években építették, mert az árut a kikötőből a környékbeli raktárakba szállító vasút annyi balesetet okozott Manhattan akkor is zsúfolt forgalmában, hogy a Tizedik sugárutat a Halál útjának is nevezték. Hogy a forgalmat tehermentesítsék, a vonatokat a magasba emelték, és hogy ne rontsa a városképet, mint a később a föld alá bújtatott metró (mondtam már, hogy szabvéj) elődje,a belvárosi vasút, az áruszállító vonatoknak a magasvasutat nem a sugárút felé helyezték, hanem az épületeken át vezették keresztül. Így aztán minden útbaeső házon keresztülrobogtak a vonatok, vagy épp megálltak lerakodni az árut, és még kényelmes is volt. Hihetetlen, hogy még 1980-ban is közlekedtek itt a vonatok! Akkor gördült be az utolsó állítólag egy szállítmány fagyasztott pulykával.

A funkcióját vesztett építményt bontásra ítélték. Lelkes lakosok összefogása mentette meg a környéket a pusztítástól, hogy ez év júniusára megvalósuljon az álmuk: a magas vasút stílusában és kialakításában egyedi park lett, amely az egykori sínek mentén, s azokat megőrízve sok utcán át kanyarog a magasban, és futótűzszerűen terjed a híre, mert mind több ember látogat ki, és főleg a New Yorkiak igyekszenek maguk is birtokba venni városuk, városunk eme újabb csodáját. És mennyire ízléses csoda ez!

A Hotel Standard hatalmas üvegkönyve betonlábakon áll. Sok földrengést ez sem bírna ki, mint ahogy New York sok eszement architekturájú épületkompozíciója sem, de itt ez senkit nem érdekel, mert New Yorkban NEM LEHET földengés, és NEM LEHET cunami sem. Mert nem. Amikor kiderült, hogy nincs az a Jóisten, aki megvédhetné ezt a várost a tenger szintjének növekedésétől vagy egy földrengéstől, a bölcs New York-iak úgy döntöttek, csakazértsem fogják életüket rettegésben tölteni, belenyugodtak abba a gondolatba, hogy ha Isten/Allah/Buddha/Jahve és bárki más egy kicsit is szereti az itt élőket, akkor erőst gondoskodik majd róla, hogy semmi ilyen gorombaság itten ne nagyon forduljon elő.

A High Line tehát simán befut a hotel lábai közé, amelynek tövében sárga modern ülőkék engednek megpihenni a nagy csavargás után a Húscsomagoló negyedben. Nem lehet nem felismernem minden szegletet, muszáj felismernem az összes tűzfalat, Te is felismernéd, hidd el. Most is három helyen fotóznak. Egy jólismert arcú fiatalember őszi pulóverdivatot mosolyog a fotós felé, miközben fehérítő ernyővel, sminkkészlettel és fésüvel, zselével futkos tizenkét ember körülötte, és mérik a fényt, és kattintanak. Odébb nyolc menyasszony és vőlegény pózol, gondolom esküvői magazinnak. Szwingerek, cserélgetik a partnert. Mikor egyik menyasszony van az másik vőlegénnyel, mikor fordítva. Majd futnak is egyet tömegesen a zebrán visongva. És persze, a fotós elkapja a legmegfelelőbb pillanatot ebből is. Kifogott rajtam ez a szálloda. Kétszer is megkerültem, de csak nem találtam meg a bejáratát. Hisz mondom: vékony betonlábakkal kötődik csak a talajhoz, melyek közt a magasvasút inal tova, de bejárat sehol... Egy - látszólag- a semmibe vezető citromsárga forgóajtóra leszek figyelmes. Kicsit megzavar a dolog. Mert a 30-as évekből ittragadt egy fiatalember. Egykori elemista egyenruhánkra emlékeztető sűrű kockás ing és kopott sötétkék nadrág van rajta, bokájánál harangozik a szára, és elnyűtt barna (!) hegyesorrú cipő. Tehát olyan, mint az iskolapadból a kikötőbe szökött fiú, aki egy pár dollárért inkább lehányja a szenet a vonatról, mintsem a számtan tudományába mélyedjen bele ezen a csodaszép szeptemberi napon. Aztán már nem zavar semmi. Nem egyedül van. Úgy néz ki, az egész osztályt elhozta magával. Ők a londinerek a Standardban most. Ez is csak munka. És lapátolni sem kell. A citromsárga forgóajtó meg a bejárat.

Elképzeltem, hogy ha engem ide alkalmaznának, meggyűlne a bajuk egy ekkora iskoláscucc felkutatásában. De abban is teljesen bizonyos vagyok, hogy megfelelően stramm pasas lennék benne, ha mégis összehoznánk.

... Feljött a Hold, a szobám alakán most is bekíváncsiskodik, miközben a LaGuardia és a JFK érkező gépei ügyesen kikerülgetik, bele ne akadjanak. Ő meg csak bágyadtan néz, és közben araszol odébb a fák felett. Mint azon az estén is negyedévvel ezelőtt, amikor ideérkeztem én is a JFK-re keserű lélekkel, bizakodó reményekkel és két utazótáskával. Sokszor érzem, hogy jó lenne kimenni a reptérre, mert akkor egyensúlyba kerülnék ismét. Mert bezárulna a kör, ami ott nyílott meg. De milyen butaság ez... Hisz az a kör nem az a kör, aminek nyitottsága annyira fáj ott legbelül - és kajánul kiül az arcomra, a fejemre, a vállamra. Így nem megyek ki. Még nem. Az ablakból azért figyelem a jövő-menő gépeket, hogy sosem tévesszem szem elől az utat. Meg az óceán partjáról is.

A napokban felbukkant egy zeppelin is. Most kiderítettem, hogy a léghajó, amit az ablakból látok pontosan a teniszbajnokság stadionja felett lebeg, és sugározza a reklámot azoknak, akik lényegében sok pénzért utaztak ide, hogy sok pénzért begyúródjanak oda, ahol lényegében egy kivetítőn látják, amit otthon a kanapéról a Eurosporton is megtehetnének. De persze, itt valóban hallani a labda koppanását az ütőn. És ezért már érdemes a vagyonunkat megreckírozni... De hogy a zeppelin reklámjaira ki figyel....

Tegnap kisétáltam a Flushing Meadows-ba, a Corona Parkba. Ha már a Tennis US Open-t épp a szomszédomban játsszák, ennyit igazán megtehetek még akkor is, ha semmiféle sport nem bír ideig-óráig sem érdekelni, még udvariasságból sem. És amikor ott tátom el a szám, ahol a fél világ nyüzsög (kivéve a románok és magyarok a fentebb kifejtett okoknál fogva), elkap a fura érzés, hogy most itt én vagyok otthon. És szívesen elmagyarázom bárki kérdezi, hogyan jut el a Times Square-re.

Na, csak azért mondom, drágáim, hogy vannak, mert ugye vannak jó dolgok is. Minap írt kedves barátném kézzelírott ( a postásunk által kikézbesített!) levelet, amiben arra int, hogy a kék eget magunk kell, hogy kikutassuk, a többi jön magától.

És én hiszek Neki. Bölcs asszony. És szeret. Nem mondana ilyet, ha nem tudná biztosan, hogy így van, és hogy én képes vagyok rá.

Szóval a csodák. Ne feledjétek: a csodák! Valaminek lennie kell...

New York, 2009. szeptember 3.