Az emigráns szindróma

Akkora Hold lesett be az imént az ablakomon, hogy ha semmiképp nem akartam volna tudomást szerezni róla, akkor komoly bajban lettem volna. De szerencsénkre - az enyimére s persze, az övére is - nem akartam kitérni a bulvár túloldaláról felpattanó teliholddal való szemezés elől. Így tehát békésen könyvelhetjük el, hogy ismét eltelt egy hónap (bár már tudjuk, hogy csalóka, ha az ember naiv módra csak a teliholdak számlálására hagyatkozik e téren). Ezúttal a negyedik - már ami a papírforma szerinti hovatartozásomat illeti. A lelkiekről ilyen karakán vonalak közé tömörítve nem beszélhetünk.

"- Érzem, mostmár te magad is megélted az emigráns-szindrómát" - írta most érkezett levelében Livia, aki - már tíz éve is elmúlt - nekem adta ajándékba New Yorkot, hogy kedvemre és tehetségem szerint gazdálkodjak vele. Megelőlegezte a bizalmat, hogy nem fogom elherdálni az ajándékot.

Kíváncsian fürkésztem az arcán a ráncosító borút - és azt sem titkoltam, hogy meglepetten - amikor eljött a hétvége, felkuporodott a kanapéra néhány szál cigarettával és a vezetékes telefonnal. És hazatelefonált.

Ez volt a program. A Program.

Mindvégig azt gondoltam, Livia elherdálta sokéves itt tartózkodását, mert amikor a munka, ami miatt idekényszerült (esetében ez nem pusztán valami ideillő szóbravúr) a Manhattan szívében büszkélkedő Dryden East hotelbe, hétvégente elengedte volna a Central Parkba, a Rockefeller Centerbe, a Szabadságszoborhoz vagy a Times Square-re, ő akkor sem élt ezzel, hanem felkuporodva a kanapéra szomorú és hosszasan a semmibe kalandozó tekintettel telefonált haza. Tíz éve is megvan már, és ha közben még jártam a 39-ik utcában, amíg Ő itt volt, ugyanúgy találtam hétvégenként. Felkuporodva a kanapéra néhány szál cigarettával és a vezetékes telefonnal.

Hétvége van. Ilyenkor nem járok a Central Parkba, nincs, amiért épp ma felmenjek a Rockefeller Centerhez, és amióta itt vagyok a Szabadságszobor szigetére sem utaztam ki - őnagyságával a Battery Park korlátjára hajolva is nagyokat tudok én beszélni, ha egy-egy hétköznapi esten arra vetődöm. Inkább felkuporodom az ágyra, magam mellé teszem a frissen főtt feketét - nem iszom ezt az itteni kávénak csúfolt izét - és hazatelefonálok. Azon kaptam magam, hogy ugyanolyan üveges tekintettel bambulok közben kifelé az ablakon, mint ahogy Livia is tette.

Ezt a felismerésemet osztottam meg vele levélben, amire a fentebbi konzekvenciát vonta le.

"- Lassan minden a helyére kerül." - állapította meg mindenféle meglepettséget mellőzve, amikor megtudta, kiköltözöm. Az egyetlen tényező, aki miatt az amerikai nagykövetséget elhagyva nem esküdtem meg, hogy soha többé nem teszem a lábam Bukarestbe, az Livia. Ahhoz ugyanis vajmi kevés reményt fűzök, hogy valaha is arra fogja majd egyik ingyen repülőútját használni, hogy eljöjjön hozzám New Yorkba. És miatta van az is, hogy nehezemre esik egy kalap alatt gyűlölni a bukarestieket, mert ha belegondolok Bukarestben is talán a legkevesebb manapság a bukaresti. A hordaléknak meg nincs hovatartozása. Mint itt, a Nagy Almában sem.

Sőt, mi több, a követségről egyenesen hozzá siettem, hogy vonatom indulása előtt magamhoz szoríthatssam.

Liviát New Yorkban ismertem meg. Livia nekem így tehát New York. Jellegzetes és diszkrét francia parfümöt használ, és mindig a skatulyából van előrántva. Sosem tudtam ellesni, hogyan csinálja. Hiszen kora reggel elment a Madison Avenue-ra, majd az irodai munkaidő végeztével tovább a Kennedyre, hogy miután útnak eresztette az aznapi hazautazókat, ő is megtérjen a 39-ik utcába, és hogy reggelre ugyanolyan frissen vasalt legyen, mint a Madison próbababái. Sokáig meg voltam győződve róla, hogy csak New York lehet a magyarázat a ragyogó fekete cipőjére, amin soha nem volt nyoma sem a pornak. De amikor beléptem az erősen felújításra szoruló bukaresti iroda időette futószőnyegén a helyiségbe, hiába reménykedtem, hogy Livia majd nem olyan lesz, mintha a Madison Avenue-ról sétálna elém. Frissen vasalt volt, ugyanaz a jellegzetes és diszkrét francia parfüm, és talán akkor léphetett elő a skatulyából, különben azon a mokettán nem lehetett volna a cipőinek csillogóan feketének maradniuk. Arra vártam, látna el mindenféle tanácsokkal, árulna el nagy titkokat, amit eddig még nem mondott el valami oknál fogva New Yorkról, de ő csak rágyújtott és néhány szépen fogalmazott mondatban a kinti hóhullásról tett említést, és mindenféle napi bajainkról. Aztán belekortyolt a kávéjába, megsimogatta a fejem a tekintetével, és ennyit mondott:

"- És a többit te már tudod. Nagyon jól tudod."

Valamikor egy segélykiáltás is elhagyta a torkomat egy levélben nem is olyan rég: "- Ha már nekem adtad, most taníts meg megmaradni is benne!" De biztos, hogy méltatlannak találta mindkettőnre nézve a probléma ilyetén felvetését, mert semmit sem mondott erre. Azaz mondott, de sokkal később, és nem is ebben a kontextusban:

"- Meglátod, minden a segítségedre lesz, hisz Ott vagy."

Olyan nagybetűsen beszélt New Yorkról, mintha szeretné vagy valaha is szerette volna. Talán a kedvemért. Hogy nekem ettől könnyebb legyen szeretni.

... Lassan rájöttem a titokra: tényleg szereti! Legalább annyira, mint én.

New York, 2009. október 4.