Őszesti gondolatok

Drága Barátaim!

Előkerestem ezt a verset, amit négy éve szerettetett meg velem egy unalmasnak induló tévéműsor felvétel.

Méhes Kati ült a rendetlen stúdióban, lekapcsolták a fényeket, csak egy spot világította meg az arcát. Nem emlékszem, miben volt, csak barna és kellemes sárga színek jutnak hirtelen eszembe. És amikor megszólalt, elhalkult minden lárma, minden zaj, sőt, a nesz is elült, és a stúdió is meghitté vált. Ezt a verset suttogta el. Ehhez nem is elég "csak" színművésznek lenni. Olyan gazdag volt. Otthon biztonságba menekített kincseim közt ott lapul az a felvétel...

Kati, aki egy Lao Ce idézettel engedett a hosszú útra, s most barátaimmal együtt olvasod e levelet, ezúton is köszönöm azt az élményt a kopottas stúdióban!

Nem vagyok versmondó. Semmilyen. Nem hogy jó nem. De bennem volt ez a vers azóta is. És előjött. Két évvel ezelőtt.

Ezt osztom meg Veletek most - sokakkal újra. És az alábbi pár ma esti gondolatom.

Távol Erdődtől és nagyon távol elgyötört lelkem és megtépázott, bolond szívem otthonától, mindezektől függetlenül rámköszönt az ősz. Mindig szerettem, mindenhol. Otthon szerettem az otthoni őszt, a nyirkos reggelt, a ködszagú alkonyt, az avarszínű földet, a füstölgő kéményeket és a festménnyé tarkult erdőt. New Yorkban rajongtam mindig a New York-i őszt, a mézben pirított kesu illatú Broadway-estékkel, a Central Park földszagú színpompájában mogyorót gyűjtő mókusokkal és ellustul mosómedvékkel, a hirtelenjött sűrű szemű esővel együtt.

Most New Yorkban... Kiülök a dombtetőre... És várok. Várok.

Várok.

Itt van az ősz: hűvös van.

Itthon a karosszékben még jó. Hátamra árad a meleg. Aranyfényű a lámpa. Sárgán gőzölög a tea.

Otthon ma hiába várt az erdő a téli álom előtt magához ölelni kopaszodó vadrózsaágaival vagy száradozó szederindáival. Nem mentem el nagyokat hallgatva elpanaszolni neki, mi bánt mélyen belül, sem megígérni az új kikelet majdani érkeztét.

Itt meg hiába várt az elbújtatott sétány és a frissen sült sósperec kissé égett szaga az utcán.

A befűtött szoba szemén egy-egy játékos szél leszárítja a könnyeket, amit az ég odafröcsköl folyton.

És az ősz belül van leginkább. Milyen különös: ha tükörbe nézek, akkor látom leginkább!

New York, 2009. október 7.

Itt van az ősz, itt van ujra...

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

Petőfi Sándor

(Erdőd, 1848. november 17-20.)