Hazudni minek?

Addig is, míg pang a New York-i fekete és fehér munkaerőpiac is egyaránt, mi itt a Queensbulvár szegélyén, közvetlen Pirike, azaz szorri: Pery néni fölött egy szinttel kibővítettük társaságunkat egy újabb lakóval. Őt nemigen fogja ez zavarni, hiszen, amint elkotyogtam már, Piri néni annyira siket, hogy nem látták értelmét csengőt sem működtetni a lakásában, hanem, ha valaki bejut a házba, csak benyit hozzá. Már ha akar. Eddig én nem akartam, de üzent lakótársammal, hogy alkalomadtán nem ártana, ha meglátogatnám, és egyikünk sem járna rosszul. Persze, semmi malacságot nem feltételezek a kilencvenötödik évében járókerettel bukdácsoló házinéni felvetésében egy-egy későbe nyúló bridzspartin túl. Az meg nem is malacság. Noha Máriának azt is hozzáfűzte, hogy tulajdonképpen a combjai ma sem utolsó darabok, és ezt szemléltette is egy szellős és hirtelen mozdulattal, lakótársam nem kis meglepetésére - főleg, ami a hiányzó ruhadarabokat illeti. "Az a csendes stramm fiatalember" - így emlegetett, és jólesett, hogy nem tart zajosnak, bár tisztában vagyok vele, hogy ez önámítás részemről, hiszen Piri néni a legkevésbé alkalmas rá, hogy ezt eldöntse. Mária épp aznap lett munkanélküli, amikor ez a párbeszéd megesett, és emiatt jött hozzánk hétvégére a romániai barátnője, aki szintén ittenség setepertél mostanság, hogy vígasztalja bajbajutott barátnéját. Doina a nálunk töltött hétvégén értesült róla, hogy ő is a munkanélküliek New York-i hosszú sorát gyarapítja immár , és estére már a csomagjait is behurcolta hozzánk korábbi bentlakásos munkahelyéről. Így aztán már kerékpárunk is lett, és rengeteg csacsogás. A hirtelen munkanélkülivé vált asszonyok ugyanis már kora reggel elkezdik a napot élénk társalgással, de ha egymással nem is, telefonon vagy Skype-on mindenképp tartják a folyamatot. Tulajdonképpen egy Guiness rekord kísérletnek is megfelelne, olyan gondosan ügyelnek rá, hogy ne legyen pillanatnyi csend sem késő éjszakáig. Akkor még egy (nagyon sokadik) utolsó cigarettára kivonulnak kaszinózni egyet az erkélyre. És beszélgetnek! Mindig azt hittem, van olyan mindenki életében, hogy egyszer csak kifogy a mondanivalóból, de ez semmiképp nem áll az én lakótársaimra. Hát még ha beszélnék egymás nyelvét!...Így csak azon szűk mezsgyén oldják meg (nem is akárhogyan) az imént említett kontinuitási bravúrt, ami az átfedést illeti Doina részéről, aki Marosvásárhelyen mégiscsak felbatyuzkodott egy kis magyar nyelvtudással.

Nehéz tehát a helyzet a munka terén. Nagyon nehéz.

Minap három Armani öltönyös úriember bohóckodott a Wall Streeten, mint kiderült, munkanélkülivé vált bankszakemberek, és most is a pénz utcájában keresnek pénzt, csak nem banki trükökkel, hanem bűvésziekkel meg vásári mutatványokkal. Látott már ez a Wall Street hasonlókat, hisz nem ritka a szendvicsembernek öltözött fehérgalléros sem "Hire me!" (Alkalmazzon valaki!) felirattal.

Otthonról, akinek legcsekélyebb filmes és hallott élménye van Amerikával kapcsolatban, fejcsóválva üzeni nekünk a jótanácsokat, és sokszor megtudjuk, mit tenne ő, az adott illető, ha neki egyszer lehetősége lenne itt lenni - mert ő akkor megmutatná, hogy van itt munka, mert aki dolgozni akar, az igenis talál munkát, neki senki ne mondja, amikor Amerika a lehetőségek hazája, megaminden. És kapjuk hazulról a munkaötleteket is. Persze, az aranyásás ötlete is felmerült már, a mosogatás és kurválkodás valamint a kutyasétáltatás. Nem avatkozom bele olyan előkelő munka New York-i alapszabályainak és engedélyeztetésének részleteibe, mint a mosogatás. De a kutyasétáltatás körüli sztereotípiát ha sikerül eloszlatnom az otthoniak fejében, máris előbbre járunk cseppet. Olvastam ugyanis a hirdetést, és felcsillant a szemem, hogy most aztán megfogtam az isten lábát, végre egy munka, amihez talán egy európai végzettség is elegendő, sem feketének és sem spanyolajkúnak nem kell lenni, és még hajtásit sem kérnek majd, ejsze. De előre ittam szegény mackó bőrére, ugyanis a teljes oldalas hirdetés meglehetősen komoly feltételekhez köti a Downtown Manhattan négylábúinak a sétáltatását. Eleve névvel-címmel kell jelentkezni és rezuméval, és ajánlott saját fotót is mellékelni. Ugyanakkor kötelezően ki kell emelni végzettségi szintünket, egy rövid esszében összefoglalni eddigi, a kutyákhoz fűződő viszonyunkat (sic!) - leellenőrízhető referenciákkal, persze - és megjelölni, milyen márkájú cipőben óhajtjuk a feladatot - amennyiben alkalmasnak találtatunk erre - teljesíteni (ők személy szerint az XY márkát ajánlják ugyanis). Gondolom, milyen is az, amikor a gazdi lesi a palotapincsi pofácskáját, amint az turkál a rezumék, egyetemi diplomák és fényképek között, hogy vajon melyikre vakkant rá...

Nehéz a helyzet, na. Nehéz.

És már koldulni sem lehet akárhogyan, mert ki figyel manapság New Yorkban oda egy olyanra, aki azt írja ki: "hajléktalan vagyok és munkanélküli" ? ...

Múlt este bevásárolni voltam, és a Times Square-en kellett keresztülmennem a metróhoz. Az, hogy "kellett", nem egy nagyvárosi nyafogást takar ez esetben, bár a New York-iak valóban messziről elkerülik az ilyen turistatermő környéket, és csak akkor mennek oda, ha látják a hátuk közepét, vagy ha valahonnan idevetődik valami távolról jött vendég, aki mindenképpen ezt akarja elsőként látni a városból, hogy első pillanatban megjegyezze: "Jééééé!" majd azt is: "Ez csak ennyi???"...

Na, de ezen is keresztül kell esni előbb-utóbb minden idelátogató rokonnak és ismerősnek. Aztán mehetünk a Szabadság szoborhoz is... Nekem amiatt volt fura koraeste keresztülvágni az egykori Ground Zero-n, mert a sok fényképeződő túrista közt igencsak mókásan szotyogtattam a kis szatyromat a parizerrel és a mienkre valamelyest hasonlító kenyérrel valamint egy borkán savanyú ugorkával a szabvéj felé. Akkor lettem figyelmes egy kisebb csoportra. Azt hittem, mutatványosok, de nem.

Odébb egy koldus a standard hajléktalan-munkanélküli szöveggel. Mindenki átnéz rajta, nagy ívben kikerülik. Ahol a tumultus kezd nőni, és hullanak a bankók a kalapba, egy másik. Az ő kartonjára ez van írva: "Nekem sörre kell - legalább nem hazudok!"

New York, 2009. október 14.