"Útközben beleütközök néhány áramlatba, szélbe, viharba, de csak evezek tovább, aztán egyre jobban elfáradok, és most már tisztában vagyok vele, hogy elvétettem az irányt, eltévedtem, s már nem is látom a szigetet, amit kiszemeltem. De most már azért sem fordulok vissza."
Ez áll a Paulo Coelho naplóm novemberi oldalán "szolgálatos" mottóként.
Napló, amit a Kedves a karácsonyi fa alá a fenyő- és fahéjillat alá tett.
Kedves, aki az óceánnyi távolság nagyságával arányosan vékonyodott el mellőlem. De keze nyoma még ott van a november tizedikénél, ahova beírta megelőlegezett születésnapi jókívánságát jó előre nekem.
Micsoda helyzeteket produkál az élet!
Vannak ám mókásabb kimenetelűek is nem csak olyan merengésre és magunkbafordulásra késztetők. Bár, lehet, kívülállóként minden sokkal mókásabban csapódik le, mint érintettként. A metrómegálló peronján egy vékonyka, fehér bőrű fiatalember. Amolyan látványosan-vallásos fajta. Legalábbis a kippah erre enged következtetni. Bár már az is hangulatos, mert piros alapon fekete pöttyös, mint kedvenc bogaraink. Ő maga meg csinos, vagy hogy mondjam, hogy a legnagyobb jóindulattal sem fognám rá, hogy szép. És talán még ártatlan is, bár manapság e tekintetben nem jó senki miatt sem tűzbe rakosgatni a kezünket. A Brooklyn-Bronx metrón mindig jó kis vegyes társaság van. Ott hánykolódik rajta az élete delén épp hogy keresztülvergődött úriember, aki akár zsivány is lehetne kinézete alapján, de mivel nem jó a kinézet alapján megítélni valakit, maradjunk annyiban, hogy erősen italos aura veszi körül (Részeg...). Amilyen borostás, olyan bizonytalanul tántorog a megállóban fékező metrókocsi tömegében. Ráadásul, egy éppen felszálló alakjában egy elbaltázott románc (nem túl bíztató) emlékképei is elöntik az agyát, és ettől - meg az elinduló metró lökésétől újabb lendületet kap, és nekilódul...
A most felszállt szende fiatalember keresi a helyét a munkából hazafelé ingázó bronxiak közt, bár egy kapaszkodó jutna neki is. Csend van, mindenki el van merülve a gondolataiban - egyesek csak el vannak merülve. Gondolatok nélkül. Okosabbak olvasnak. A ... mások meg esznek. Sok csirkét meg-ami-van-a-pungában-még.
És amikor végre jó (álló)helyet talált az egyik rúdba kapaszkodva, váratlanul nekicsapódik valami kellemetlenül borostás, vegyesen áporodott és összeérett italszagot árasztó égszakadás-földindulás beleharsogva a kocsi belső unalmas csendjébe:
- Szeretlek béjbi! Megvan a számom?
A kippah színét átvett fiatalember már tudta, hogy a sok rászegeződő "lényegében nem érdekel, na, de ezt megnézem magamnak" jellegű pillantással szemben semmi esélye tisztázni magát ebből a helyzetből. Az egészből a legmegalázóbb egy idős, sokmindent megélt fekete asszony megbotránkozott pillantása volt.
De előfordulnak ezen a New York-i metrón ilyen s mindenféle mókás történetek, amelyek éppen csak az érintetteknek nem szereznek nevetnivaló perceket. Nemrégiben az MTA, a kisebb ország nagyságú Metropolisz tömegközlekedési vállalatának élére egy európai került. Fel is hördült a City, hogy idejön majd ez a rendezetlen fogsorú brit, és minden rosszat átment Londonból a város tömegközlekedésébe. Hogy ez így lesz-e, még korai megjósolni, de az tény, hogy az európai időátállás már komolyan gondolkodóba ejtette New Yorkot. Mi még a téli időszámításra is csak egy héttel később, ezután fogunk csak áttérni egy kiadós alvás keretei közt. Az elmúlt hétfőn azonban már az öszes New York-i metrómegállóban visszaállították az órákat. Persze, lehet ez tévedés, de fogjuk inkább kisebb lázadásra, bár azokat a munkásokat egyáltalán nem érdekli a magyarázat, akik elhitték, hogy korán van, és tettek még egy egyórás kitérőt munka előtt ...
De aznap reggel az Air France manhattani bázisának tárgyalótermében magam is elgondolkodtam azon, vajon miért nincs a falon a kilencből egyetlen olyan óra sem, ami a New York-i pontos időt mutatná. Ezek a franciák!...
Biztos, hogy lenne, aki rögtön összeesküvés-elméleteket kezdene toldozgatni ezekre alapozva, de egyrészt az én agyam most ehhez nagyon tompa, másrészt minden nap elmegyek a Swatch belvárosi épülete előtt, ahol a 30 számlapos világórán egyetlen sincs, amelyik pontosan mutatná az időt. És hát, náluk ez igencsak presztízsveszteséggel is jár. Bár, nem úgy tűnik, hogy foglalkozna bárki is ezzel házon kívül, de belül sem.
Vannak, hát helyzetek, kedveseim. Most éppen ez a helyzet.
Ölellek,
Art
New York, 2009. október 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.