Drága Barátaim!
Pontban éjfélkor érkezett a köszöntés, halkan, csendben... hogy negyven lettél csendben - parafrazálva a dalt. Ugyanakkor elnézést is csatolva mellé, hogy egyet öregbített rajtam a Kedves köszöntő, és hogy csak a dal kívánta ezt meg, és különben is eljön majd az is. De hát haragudhatik az ember ilyenkor, amikor lányos zavarában azt sem tudja, hogy valójában harminckilencet kell mondania vagy ez már úgy igazabb, ha így szól: negyvenedikben vagyok? Amikor elkezdtem ezt a harmincas szériát azzal próbáltak visszarángatni a hangulateséseimből, hogy a legszebb férfikor rontott rám ajtóstul. Most meg senki nem mond semmit. Hogy most, amikor én rontok ki ajtóstul ebből a kis társaságból, amit eme legszebb korúak alkotnak, hova is kerülök. Lehetnék rezignált, és meg vagyok afelől bizonyosodva, hogy ha akár kicsi kis hangulatingadozás is rámrohanna, az is lennék. De tartom magam. Mi több: jól tartom magam. Ez ennek a korszaknak a neve, amibe éppen belépni készülök záros határidőn belül. "Jól tartom magam"-kor.
Ezt a hitemet Piri néni is megerősítette a minap, és a postájáért cserébe megcirógatta a hiúságom (figyelem: nem fiúságom!) azzal, milyen mérhetetlen elégtétel az számára, és talán kibővítve egész kis közösségünknek itt a Queens-bulvár innenső oldalán, hogy ilyen kellemes fiatalember (mármint hogy én) lakik itten. És ebbéli örömének kézzelfogható jelét is adta, amikor megfeledkezve a járókeretes sétákról, lendületesen felpattant a fotelből és ünneplést indítványozott kellemetességem margóján egy üveg Marika borral. Methogy Pery néni nappalijában a borszekrény roskadozik a jobbnál jobb magyar boroktól, és a pulton egy félig tele Captain Morgan is jelezte, hogy a öreghölgy jó ízléssel válogatja meg hangulatderítőit a délutáni közösségi zenehallgatásaihoz. Közösségi, mert bárki hallhatja, hiszen Miss Pery annyira önzetlen, hogy hangerőben nem fukarkodik, ha felteszi az operettlemezt. Nem tudom, valaha is lesz-e benne részem megtapasztalni, milyen az egy nálam több mint fél évszázaddal fiatalabbnak tenni a szépet, ahogy Piroska.
Én csak azt tudom, hogy én már most annyit éltem, hogy az új munkahelyemhez szükséges szövetségi átvilágításom is egy hónapja tart, és még mindig nem értek a végére. És az önéletrajzom is kétoldalas. A kísérőlevelekben meg mindig elhencegem, hogy legalább két karriert vallhatok magaménak, ha szerényebben állok magamhoz. Legalábbis szakmai szempontból. És egyiket sem zártam le! Remélem, engem sem fognak... Bár, az ilyen átvilágítások annyi szőnyeg alá sepert disznóságot hozhatnak felszínre, amit az ember el sem követett. Engem , persze, nagy meglepetés már nem érhet, mert idestova egy éve folyamatosan átvilágít valaki. Addig sem panaszkodhattam, de ebbe aztán beladott mindent mind a hazai, mind az amerikai hatóság. No, de nekem kellett, hogy stratégiai helyen, stratégiai terepen, stratégiai beosztásban dolgozzak. Most aztán tűrnöm kell a koromat és mindazt, ami ehhez járul: ez a rengeteg el nem vesztegetett év.
És mégis... Utaztam a minap Washingtonba, és menet is, jövet is kiszedtek a sorból. Én voltam a kiszúrt próba. És vittek is bele az inkubátorba, amiről mostanság annyit cikkeznek, és jogosan, hiszen - nem teljesen jogosan - mutatja meg anyaszültségemet a kukkolónak. Átvilágítottak. Ezek is. De nem találtak semmit, amivel a 737-est levegőbe szándékoznék röpíteni. (na ez nagyon szerencsétlen szófordulat lett erre az esetre, hé!). Akkor elkérték a nevemmel gravírozott töltőtollamat is, hogy egy elkülönített helyiségben elemeire bontsák. Reméltem, nem lesz gond a naplóírásból... De Coelho nem érdekelte őket. Mehettem.
Ott álltam szerencsétlenül, zokniban, ahogyan amerikai reptéren szokás, harminckilenc évesen, többé-kevésbé átvilágítva, és két karrierrel a hátam mögött. Már szakmai szempontból...
Annyira kiszolgáltatott bír lenni ilyenkor az ember.
Meg a születésnapján.
Emlékszem, milyen különös volt a virtuális ünneplés. És amikor otthon vége lett a napnak, az itteni délutánra hirtelen rászakadt a csend. Azon kaptam magam, hogy ülök az erkélyen és magamban beszélek (naplót írok) és bort iszom. Szívesen mondanám, hogy gondolkodtam, de Benneteket nem csaplak be. Viszont olyan elmésen néztem ki a harminckilenc évem mögül az esti csúcsban érkező repülőgépjáratokra és a naplemente tarka utójátékaira Manhattan cikkcakkos kontúrja mögött, mintha valami is járna az eszemben.
Pedig nem járhatott. Ott sem voltam.
New York, 2009 november 25.
Nem tudom,hogy tudsz-e róla,de én is gondoltam Rád és köszöntöttelek nem csak a születés de a névnapod alkalmával is a Duna Tv."Kívánságkosarán" keresztül,igaz ez utóbbit egy késôbbi dátumon tették közzé.Ezenkívûl még sok más helyen is próbálkoztam,de azt hiszem így utólag ,semmi értelme nem volt,hiszen valószínûleg ezekrôl Te soha nem értesültél,meg sem kaptad az üzeneteim.Sajnálom ,és ma is az az érzésem,hogy ezeket sem valószínû,hogy olvasod.Bárcsak tévednék.Akkor miért is írok?!Nem tudom,talán azt remélem,hogy tévedek.A remény hal meg utoljára mint tudjuk.Enikô
VálaszTörlésMa amikor 2010.május.7-ét írunk,eszembe jutott,hogy ma van a City rádió 5-ik születésnapja,ezért bár rég nem hallgatom,felmentem a honlapjukra,de semmit nem találtam ezzel kapcsolatosan.Akarva-akaratlanúl is eszembe jutottál,hiszen ha jól emlékszem a tavaly pontosan ezidôtájt,illetve 8-án volt a leköszönô mûsorod.Tudod, nekem a rádió megalakulása,a nevedhez fûzôdik,bár jól tudom,hogy mások is részt válaltak benne,de a dolgok oroszlánrészét mindig Te viselted a vállaidon és azt is éreztem mindig,hogy mindent szívvel-lélekkel tettél.Azon a napon amikor elmentél a rádióból,számomra megváltozott minden és nem tudtam elfogadni a változást,így szép lassan megszünt létezni.Eleinte még hallgattam a rádiót,de a többszöri kérésem elutasítása miatt,ami arról szólt,hogy játszák le felvételrôl az adásaid,végül elmaradtam tôle.Tudtam,hogy semmi nem lesz olyan mint rég és végül nem is tévedtem.Sajnálom,hogy nem hallhatom a hangodat már az éterben,valószínûleg már nem is fogom úgy hiszem.Csak az írásaid maradtak,már ha valóban Te írsz.Bocsánat a kételkedésemért,de megvan az okom rá,hidd el.Enikô
VálaszTörlés