Kígyó és béka! Megbillentem volna?

Kedveseim!

Vannak időszakok, amikor az ember megzuhan cseppet. (Léteznek-e ennek fokozatai vajon egyáltalán?)Nem tudom, van-e ez a szó hivatalosan is regisztrálva, de mostanság egyre többet hallom használni, és mivel jelen esetben nagyon is találó, előkaptam én is az ingujjból. Ez a zuhanás akár azt is jelentheti, hogy elborul az agy, de jobbára megelégszünk kevesebbel is, finomabban szólva: a megbillenéssel.

Akadnak aggályaim magammal szemben is időnként. Megrökönyödéssel fogadtam mindig, ha hosszas kihagyás után tértem meg New Yorkba, hogy ezek az emberek - amint azt sokszor előadtam Nektek - mind nagyobb intenzitással beszélnek magukban. Aztán megszokja az ember, vagy mi, de már fel se tűnik. Emiatt is aggódnom kellene, de az pláne kérdőjeleket rajzolt számomra magam köré, amikor rajta kaptam magam ma este a bevásárlásból hazafelé jövet a Grand Avenue-n önmagammal perlekedni. Mentségemre legyen mondva, ha ez lehet mentség az állapotomra, jogosan forrongtam, mert az a tapasztalatom erősödött meg bennem a Stop&Shopban való kimért vásárlásom végeztével, hogy itt is csak megvágják az embert minden egyes alkalommal, ahol csak tehetik. Ezt a teherfuvarozóként felpakolt bevásárlókocsikkal költekező amerikaiak aligha fülelik le egy európai szemével pánikszerűnek tűnő bevásárlás során, de amikor az ember lejben számolja a centeket még, felsejlik azonnal a magasabb számla. És noha a pénztáros (velem együtt) észrevette a hibát, ki kellett fizetnem azt az összeget, amit ő talált ki nekem, és ahhoz hogy visszaszerezzem a pénzem, amit mindketten tudtuk, hogy jogtalanul vesz el tőlem, egy másik pultnál kellett sorbaállnom, magyarázkodnom, aláírnom és talán még pironkodnom is, hogy nem fejezhette be a dagadt latina a minden bizonnyal észveszejtő pappijával a telefonos értekezést a semmiről.

Az, hogy átvágnak, kezd megszokottá válni, a legismertebb helyeken ütnek mellé az összegnek, és vagy van az embernek kedve berzenkedni, vagy nem. Bántani leginkább azért bántott a dolog, mert a szemközti kínai szupermarketet elkerülendő mentem a távolabb eső bevásárlóközpontba. Nem, mintha lenne valami személyes bajom az ázsiaiakkal. Lacika barátomat sem értettem, miért rázza ki a hideg tőlük, amikor a kilencvenes években Budapestre cuccolt szerencsét próbálgatni, és egy mongol családot kapott csatolmányként az albérlethez a svábbogarak mellé, és a büdöslábú Lászlót, aki részegen mindig megmagyarázhatatlanul kedvelt ugyan engem, ha odamentem, de mivel ebben a sztoriban ennek semmi jelentősége, róla most nem beszélünk. Szóval ott laktak egy nagy közös fedél alatt, és Lacika barátom állandóan szidta őket, mint a bokrot, és én nem értettem, sőt igyekeztem a keleti népek kultúráját ecsetelni és egyéb, ilyen esetekben felhozandó mentséggel vigyázni arra, hogy nehogy elharapóddzon Lacikán a rasszizmus, hiszen külhoni életének nagy kalandja épp csak elkezdődött. Emlékszem egyszer csengett éjszaka a telefon. Ulánbátorból akkoriban külföldre telefonálni szinte elképzelhetetlen volt, az országban, ahova egy hónapban csak egyszer repült be menetrendszerinti repülőjárat, az is az Aeroflot gépe Moszkvából. A mongolnak hetekig kellett várni, miután leadta a rendelést a külföldi hívásra, hogy egyszer csak kapcsolják váratlanul az igényelt számot... Éjszaka csengett a telefon a budapesti lakásban. Lacika egyrészt egy fárasztó munkanap terhével és egy agyoncsapott csodaszép álom frusztráltságával csoszogott a telefonhoz. Távoli, recsegő szöszmötölést követően valami öklöndözésre emlékeztető hang sejlett fel a vonal túlsó felén.

- Hszien?... Hszien? - ismételgette idegesítően selypítve a recsegés.

- Mit akarsz?! - mörrent oda Lacika, akiből az ember első látásra csak szelídséget és bűbájt feltételezne.

- Hszien?... Hszien?

- Nem Hszien, bazmeg, Laci vagyok.

És letette a kagylót, bontva ezzel a kapcsolatot Mongóliával egy hónapra.

Nekem tehát semmi ilyen bajom nincs a vágottszeműekkel, bár mostanában egyre erősebb bennem a gyanu, hogy ha Hszient keresnék, ma már velem sem járna jobban az ulánbátori telefonáló. A Nagy Fal szupermarketet azonban nem emiatt kerülöm, ha tudom. A helyzet az, hogy nem jól viselem, ha a boltban az áru rámugrik, de azt sem, ha egyáltalán még mozog. Biztos, hogy a jóérzésű emberek távoltartása a stratégiai alapja annak, hogy az elképesztően büdös pultot éppen a bejárati ajtó mellé helyezték. Onnan szoktak az emberre ugrálni a rákok. A minap az egyiknek a kosarából kapaszkodott ki egy csúszómászó éppen előttem a kasszánál. Nem okádok nagyon könnyen, de ha ez zavarna, a kínai bolttal egy-kettőre megoldhatnám. És hogy ne hányjak nyakon senkit sem, igyekszem másutt elrendezni a vásárlásokat, vagy befogott orral futok keresztül a sorokon, majd ki a boltból. Néznek is rám meglepetéssel vegyült undorral. Én nem bírom őket, ők utálnak, mert nem élvezem a büdöset. Így aztán kvittek vagyunk.

- Nem elég, hogy drága, hanem még át is vágnak!... Anyátokat, azt!...- ilyen és ehhez hasonló modorban dohogtam fennhangon magamban az utcán, a Stop&Shopból kijövet, végig a Grand Avenue-n, és eldöntöttem, hogy azért is a kínaiban veszek tojást.

- Bezzeg a rizsevő tudja egy dollár ötvenkilencben adni a tojást, ezek a senkiháziak meg négy kilencvenkilencért!... Érted! Mintha aranytyúk tojta volna!... - nem mintha tudnám, milyen is az aranytyúk, de épp megfelelő állatnak tűnt nekem ehhez a mondatomhoz.

- És még be is csapnak, a rohadékok. Becsapnak! Én menjek a saját pénzemért kunyerálni... Meccsoda világ!...

Ekkor jött szembe velem egy koreai lány. Ha ez nem lenne elég, ráadásul még beszélgetett is magában.

Hirtelen odafordultam, és rábüffentettem:

- Hűűlye!

Nem rövid ü-vel. Hanem hosszan, nyomatékosan, ahogy Margit néni szidta gyerekkori emlékeim szerint Boldi bácsit, ha amaz részegen tántorgott haza a borbélyüzletből. Igaz, én voltam annyira okos már akkor is, hogy tudni véltem, Boldi bácsi sem a borbélyüzletben rúgott be, hanem Arankánál, a kontyos asszonynál a söntésben, de attól még elfogadtam Margit néni hosszú ű-vel kimondott nem titkolt véleményét Boldi bácsit illetően. Bár, azt már magam sem értettem, hogy a fent emlegetett öreg borbélyt miért hűűlyézi le a székely fehérnép akkor is, ha prüszköl. Nekem kifejezetten viccesnek tűnt a huszonhét tüsszentés, ami az egész Kölcsey utcai udvaron visszhangzott, és mi, gyerekek az ablakuk alá kuporodva fennhangon számoltuk. Állítólag ez annyira felaljzotta Boldi bácsit, hogy odabenn nagyokat ugrott a rökamén minden egyes prüsszentéssel. Talán emiatt volt a hűűlye az ő osztályrésze.

Nyilván nem értette a mandulaszemű nő sem, amit mondtam, és ha értette volna sem hiszem, hogy sokra mentem volna vele. Ezekről minden lepereg. Ment ki-ki tovább a maga útján, és belőlem felszakad a röhögés. Visszatekintettem a jelenetre, és egyre inkább nyihogtam magamban a két szatyorral a kezemben lefelé a Grand Avenue-n. Aztán észrevettem, hogy az egyik leparkolt autóban ülnek és meredten bambulnak rám - szándékosan nem mondom, hogy kerekre nyílt szemekkel... mert nem. Így hát összekaptam magam, és lenyeltem a röhöghetnékem hátralevő részét. De ez a magamra erőltetett civilizáció csak addig a pillanatig tartott, amíg végigfutott az agyamon, hogy a koreai spinét azért hűűlyéztem le, mert magában beszélt az utcán.

Csak úgy, mint én annak előtte.

Ezt tudatosítva magamban már fröcskölve röhögtem le magam a lépcsőkön a mi utcánkba, az autóban ülők meg beletapostak a gázba, és elhajtottak.

Elő-előtörő röhögéshullámokkal zúdultam be a hosszas vásárlási kitérő után a házunkkal szemben levő Nagy Fal kínai szupermarketbe. Ott, a büdös bejáraton. Óvatosan léptem be, mert a rákok jöttek-mentek a polcon. Látom, kaptak friss árut: kígyót meg ... te jóságos ég! Egy mocskos pléhdobozból két tucat felfúvalkodott, egymásra gyömöszölt nyálkás feketevarangy pislog rám! Nos, igen, friss árut kaptak: kígyót-békát!

Ami ezután következett, inkább nem mesélem el. Elég, ha én aggódom magam és a megbillenésem miatt...

Majd még jelentkezem. Gondolom.

Ölellek,

Art

New York, 2009. november 30.