Julian és az ő véleménye

Julian egy barátságtalan őszi délutánon osztotta meg velem kendőzetlen véleményét az okmányirodáról, és ezáltal, közvetve az egész rendszerről. Ami azért is esett jól nekem, mert tökéletesen fedte a saját magam rövid idő alatt kiformált véleményét.

De ne vágjunk a közepébe - kezdjük a legvégén: egy meglehetősen hosszúra nyúlt procedúra után, New York állam is elismerte az összes amerikai állam nevében, hogy tudok autót vezetni. Ez a tény igazából rengeteg új információt nem tartalmaz, legfennebb csak a New York-i okmányirodának, ahol majd postára teszik a jogsit, hogy majd nekem legyen, amiért a jó öreg postásunkat várni szabadabb délutánjaimon.

Julianhoz eme szándék megfoganatosítása érdekében csörtettem be egy internetről kinyomtatott hosszú címlista alapján a latin negyed kellős közepén, a Roosevelt Avenue-n. A környék csak annyira rosszhírű, amennyiben a rendőrös filmekben mindig itt fogják el a csempészeket és micsoda autósűldözések vannak! Talán félelmében keveredett a 7-es metró itt az utca fölé, le sem mer menni mindvégig, míg befut a US Open otthonába, a Flushing Meadows Corona Parkba. A hetes dübörgése alatt, a műanyagszékeken nagy hangzavarban és egymásba vegyült latin muzsikákkal körítve kinn ücsörgő mexikóiak és portorikóiak meg peruiak között kicentizve a kopottas ajtót mindenféle spanyol kiírással, az az érzésem, itt rám nem számítanak, mert semmi olyan kiírás nincs, amit én is értenék. De ha már eljöttem eddig, benyitok az előző században jobb időket is megélt bejárati üveges ajtón, és máris a múlt századelőn találom magam egy dohosnak sejtett falú irodában. Azért csak sejtem, mert irathegyek és dossziék teszik leginkább telítetté a helyiséget, eltakarva a falat szinte teljességében, és pultot jelezendő egy fakeret mögé szorulva ott ül egy hölgy, aki Andzsilika, és elmondhatatlan sebességgel ropogtatja a spanyol nyelv ellentmondást nem tűrő, de minden bizonnyal barátságos szavait egy megilletődött, ám leginkább bamba arcú perui fickóra.

Mivel a hölgy szóáradatát nehezemre esnék megszakítani angollal és olyan szürke dolgokkal, mint egy autóbérlés instruktorral hajtási tesztre, az egyik, szintén az iratkötegekbe ékelt íróasztal mögé kuporodott úriembert szólítom meg problémámmal, aki azonnal tudtomra is adja, hogy minden kétséget kizáróan a probléma nem is létezik, és készpénzzel, de akár hiszem, akár nem, hitelkártyával is kiegyenlíthetem a honoráriumát, amibe egy tanóra kötelezőleg belefoglaltatik. Az izgága hatvanas úr máris előránt néhány dosszié takarásából egy -szerintem soha nem használt- bankkártyalehúzót, és kiderül, a sejtésem jogos volt, mivel a számlám az 1-es számot viselte.

- Maga lengyel, ne is tagadja! - vált angolra Andzsilika, kicsit félretolva a bambát a tekintetével, kinézett rám a végeláthatatlan beszédfolyamból.

- Nem, magyar vagyok. Méghozzá romániai.

- Akkor csakis erdélyi lehet. - dönti el a kreolbőrű asszony, és máris megtudom, hogy nekik egyszer milyen csodálatos élményt nyújtott Horvátország, meg hogy vannak nekik temesvári ismerőseik is:

- ... a doktor Braun, a doktor Pavlov és az a másik doktor... doktor... jaj, mondjad már (és itt spanyolra vált, amikor Julianra ripakodik)...

- Zsivágó! Doktor Zsivágó! - vágja rá az öreg, és jóízűt nevet az ötletén.

És megpecsételődött a sorsom. Mert végigjártam ugyan a környék valamennyi autósiskoláját - a román Calin irodájának a nyoma sincs meg, és az ott lakók arra se emlékeztek, hogy valaha is ott lett volna, a magyar Attila pedig horribilis árakon veri át a magyarokat - és találtam olcsóbbakat, mutatósabbakat, de Andzsilka és a szórakozott professzorra emlékeztető Julian megnyert magának.

Hogy miért hittem, hogy horvátok, utólag magamnak sem tudom megmagyarázni, de Julian eloszlatta bennem ezt a tévhitet készségesen, amikor New York utcáin keresztül-kasul vezetgetve rákérdeztem:

- Argentin vagyok. Tudja: "Neeem kell, hogy sííííírj....tararaaraaam" ... nem csak tükörbe néz, a válla felett is hátratekint!

- "The truth is I neeeeever left you" ... - folytattam a dalt az Evitából.

- Maga, dzsentlemen, ezt is ismeri??? - csillant meg a szemüvege Juliannak. - Senki nem tudja, mi bajom, ha elkezdem ezt énekelni. Tessék, maga meg tudja, dzsentlemen. Nagyon szép házaik vannak maguknak ott, Budapesten.

- Járt már ott?

- Nem. De láttam a filmben. Az Evitában. Mert, ugye, ottan forgatták. Pontosan olyan, mint a mi Argentinánkban. Mi nem nagyon szeretjük azt a filmet, mert azt a nőt egy istenségnek állítja be. Kinek kell az? Jobbra megyünk, jelzünk és beparkolunk.

Élveztem a vezetést Juliannal. Nem mintha nem vezettem volna sokezer kilómétert már, de valami olyasmi érzés fogott el, mint amikor az ember egy kicsit visszaül még az iskolapadba nosztalgiázni. És Gyula bátyám is élvezte velem az órát, mert lazíthatott, és utazásairól mesélhetett, miközben néha felcsavarta a rádió gombját, ha egyik kedvence szólt épp.

- I can see clearly now the rain is gone, I can skip aaaaaall obstacles in my way

- Nehogymár, maga, dzsentlemen, ezt is ismerje! Ez az én korombeli sláger...

- Johnny Nash.

- Maga... maga... maga mindent tud. Ilyenek maguk európaiak. Mindent tudnak. Látja, dzsentlemen, én nem ismerem a maguk zenéjét.

Juliant már a korábban is elámítottam, amikor a vezetésleckét adta nekem a LaGuardia reptér szomszédságában, és a háztetőket súroló, leszálló gépek alatt kitekintettem a sibedákon, hogy megmutassam neki, hogy az épp a SouthWest baltimore-i járata, amelyik eldübörgött a fejünk felett. Pedig azt csak onnan tudtam, hogy épp aznap voltam kinn a SouthWesttel tárgyalni egybefonódó jövőnkről, és nem tűnt nehéz feladatnak megjegyezni a piros-kék-narancsszínű repülőt a kikötőben.

- De mi, amerikaiak sem vagyunk ám, mind műveletlenek. Meg ostobák sem. - folytatta aztán az öregúr hetykén csillogtatva szemüvegét. -Olaszországban pedig a pincér mindent ötször akart mindenkivel kifizettetni. De én akkor megszólaltam spanyolul. Na, az volt a bűvös szó! ... Mindkét kéz a kormányon, itt nincs sebváltó!... Nem használom, pedig van egy sebváltós autóm is. A nőket nem lehet rávenni, hogy azzal tanuljanak vezetni. Tudja, dzsentlemen, Amerika egyenlő kényelem... Néha jön, hogy kihúzassam kicsit a kis sportkocsimat, de ebben a forgalomban... egyes, kettes, egyes, kettes... maradok az automatánál...Nem vágjuk le a kanyart, dzsentlemen, mert ugrik a pont a vizsgán. Magának pedig kell ez a vizsga. Egy jó álláshoz kell a jogosítvány.

Szerettem volna, ha nincs szaga a szájának. Egyéb bajom sem volt vele. De hát, ezt még Saffranek macskámnak is elnéztem, aki egy kiadós halvacsora után szívesen ásítozott hatalmasakat - és megjegyzem, fogmosás előtt - bele az arcomba. Ezen kívül Julian semmiben nem hasonlított a drappcicára. A haja például őszes, hosszú és ritka volt. És reménytelenül össze-vissza állt. De ez tökéletesen illett a jelleméhez. Olyasfajta jóféle ember ez a Julian, aki egyrészt becsületes, másrészt őszinte, és azt sem tartom kizártnak, hogy ha nagyon úgy tartja a kedve, biza néha szökdécselni is szokott.

Miközben a vizsga helyszínére igyekeztem eljutni anélkül, hogy ne vétsük el az útvonalat, Julian újabb élményét osztotta meg velem:

- Londonban a szállodában bekapcsoltuk a tévét a feleségemmel. És Világháború1 csatorna az első, majd Világháború2, Világháború3... Egyiken a tankos hadosztályról szóló filmek, a másikon csak a repülős osztagé, a harmadikon a flotta a háborúban... De hisz maguk nem is a jelenben élnek!... Látja, dzsentlemen, Amerika attól Amerika, hogy nem a múltjában él - nem is nagyon van neki, igaz - és nem is a jövőbe álmodozik. Hanem a MOSTban él. Európa elmerült a történelmében, a múltban. És makacsul csak ebben akar élni. Én nem tudnám megmondani igazán, hogy ez jól van-e így, dzsentlemen. Nem tudnám... De ha maguknak így a jó...Fék, beparkolunk. Megérkeztünk. Mindjárt meglesz a jogsija. - és bíztatóan megvillantotta szemüvegét, miközben feltekerte a zenét (amit persze, valahonnan ismét felimertem...)

- Mi legyen az otthoni jogosítványommal, uram? - kérdeztem, hisz tudtam jól a New York-i törvényt, hogy azt biza le kell adni megsemmisítés végett. De Julian válasza meglepett. Végülis ekkor ismertette velem summás kendőzetlen véleményét erről az egészről:

- Mi lenne? Semmi. Nem szól róla. Még mit ne! - és láttam, hogy elkezdi hergelni magát - Bezzeg arra nem ismerik el, hogy az ember ezzel itt vezessen, csak hogy begyűjtsék, és megsemmisítsék. Tudja, régen úgy volt, hogy jött a bevándorló, becserélték a hajtásiját, és kész. Na, lejárt a jó világ. Semmit! Nem szólunk semmit. Maga megdolgozott ezért a jogosítványért itt is, otthon is. Tudja, mik ezek? Ezek... ezek bürokratikus majmok, kérem szépen! Mind az egész.

Csak azért nem szóltam közbe, mert lényegében mindent elmondott, amit én is mondhattam volna, és tudtam, hogy ebben nem csak az okmányiroda a téma, hanem az egész rendszerről beszélünk.

- Micsoda élet volt itt nájnileven előtt, dzsentlemen, pfffffff! Hetekig nem tértünk magunkhoz utána. Suhancként - jó régen lehetett, villant át az agyamon - mikor idekerültem, jelentkeztem a Világkereskedelmi Központba egy állásra, de nem vettek fel. Én is csak egy emlék lennék mostanra, ha akkor felvesznek.Mit tudni az ilyet.

További történetekkel nem lettem gazdagabb, mert megérkezett a vizsgáztató, és Julian kiszállt. Mire levizsgáztam, már egy fiatalemberrel összecimbizett a járdán:

- Beszereztem egy új oktatót az iskolának. Én se bírom már soká ezt a hajtást... - hajolt be a névkártyával az autóba, majd törzsi kéz- és ökölmozdulatokkal gratulációit is tolmácsolta felém.

Én pedig meg voltam győződve róla, hogy amikor majd a Roosevelten engem kitesz, szökdécselni is fog örömében, hogy ilyen jól indult a napja. Az övé is.

New York, 2009. november 1.