Születésnapi vendégség

Drága Barátaim!

Ha telihold világítja meg a jelenlegi létemben otthonnak számító térként működő szobámat, és negyedikére van csúsztatva a kocka a kalendáriumban, akkor egy hónapot megint kipipálhatok - immár az ötödiket - amerikai létemből. Tudjátok, amióta - tizenegy éve - először megtapasztalhattam, mennyire mézben pörkölt mogyoró és avarillatúan Central Park szagú novemberben New York, sokszor igyekeztem ide a Skorpió havának legalább egy szeletét megkaparintani magamnak. Na, most aztán torkoskodhatok kedvemre. Itt van. Tessék! November is van. New York is van. Amennyi kell!

Úgy döntöttem, születésnapra megyek. Nem hívtak ugyan sehova, de talán számítanak rám. Mondanám, hogy főznek rám, de tudom, hogy nem. Ennek az öreglánynak nem erőssége a főzés meg a konyhában való tüsténkedés. Meg elég hajlottkorú is ahhoz, hogy váratlan vendégek kedvéért csak úgy csipkedje magát: százhuszonhárom éves múlt egy hete. De felét is letagadhatná.

Százhuszonhárom éve világítja meg a távolba révedve fáklyájával New York az óceán felőli bejáratát. Kimondani is történelem az emberöltőnyi távolság, amikortól a hölgy, Bertholdi mester kezei közül kikerülve, tanyát vert a kicsiny szigeten. Mindenfélékről szoktunk beszélgetni. Én legalábbis megosztok vele mindenféléket. Ő meg türelmesen meghallgat. Anyám azt mondta ma, fel sem tűnt neki, hogy nő. Pedig Bertholdi állítólag a saját édesanyjáról mintázta - bár jóllehet, ez csak amolyan fontoskodó fecsegés.

Volt, hogy megköszöntem neki, hogy megismerhettem New Yorkot.

Volt, hogy elbúcsúzni futottam le a Battery Parkba hozzá, búcsúzni New Yorktól.

Volt, hogy csak a honvágy vitt ki a padra, ő pedig pára- és ködfelhőbe, vagy dühös hullámmezőbe burkolózott előlem.

Volt, hogy kértem, engedjen egyszer itt élnem.

Volt, hogy kértem, engedjen végre élnem.

Volt, hogy szemrehányást tettem neki, mert elszakított szeretteimtől.

Volt, hogy könyörögtem, engedjen el örökre.

Volt, hogy megköszöntem mindent.

Mindig álmodoztam róla, hogy saját autómban ülve, a rádiót hallgatva hajtok végig a budai alsó rakparton. Meg arról, hogy jóbarátom lesz a Hargita és otthonom lesz minden kis zegzuga. És arról is, hogy bosztonkrémes fánkot gyúrva magamba üldögélek az őszi napsütésben a Ladyvel szemközt a parton, a Battery Park egyik szélmentes padján.

...És sokadszor is ugyanolyan lelkesedéssel élem meg ezeket az álmokat, amikor csak tehetem.

Megvettem a fánkot. A World Trade Centernél bújtam elő a metróból. (Hihetetlen, hogy húzzák az időt az építkezéssel!). Ma a fahéjas glazúrral bevont almást választottam. De Oszama - talán megszokásból - adott mellé egy bosztonkrémest is. Nem kötekedtem vele. Neki sem lehet könnyű evvel a névvel New Yorkban élni és fánkot árulni a World Trade Center tőszomszédságában. Legfennebb két fánkot eszem meg. De annyit azért megjegyzek, hogy egy pillanatig se gondolja, nem látok át a trükkjén:

- Oszama, te ravasz vagy.

- Miért, uram? Talán nem ízlik a fánk?

- No, látod, Oszama! Tudod te, miről beszélek.

- Ez a dolgunk, uram. Érteni a kuncsaftjainkat.

- Én meg szeretem a fánkot! - nevettem el magam jóízűen. És reméltem, hogy a fahéjassal nem járok úgy, mint a vastagon beporcukrozott fánkokkal szoktam, mikor falánk módra behalámolom az utcán. Legutóbb az első harapás után úgy néztem ki, mint egy kezdő molnárlegény, aki magára húzta a lisztes zsákot a felső polcról. Csakhogy én nem a malomban voltam, hanem a sugárúton, és amit nem szuszogtam magamra a fánkról, azt a manhattani szél fújta rám. Így fordulhatott elő, hogy a barna cipőm orra is porcukros volt.

Majszoltam a padon ülve a csípős széltől kissé borzongva, és az volt az érzésem, beszélgetünk. De nem is nagyon beszélgettünk. Mit mondhatnék még az öreglánynak? Persze, a szokásos pennyt behajítottam most is a vízbe. Csobbanva elmerült. Mint én a gondolataimban. Majd egy szokásos kacsintás a születésnaposra, és elnyelt engem is a manhattani délután.

New York, 2009. november 4-5.