Love It Or Leave It

Hatalmas hullámokkal fogadott az óceán tegnap délután. Múlt héten apálykor mentem ki, most dagály volt, és ahol legutóbb hevesen napoztak, most víz alatt volt, a hullámok csapdosták így is az összeszűkült parton leterített takarók széleit. Leginkább arra kellett vigyáznom ne szedje le rólam a kislibazöld úszónadrágomat, amit még odahaza egyszeri használatra kaptam kölcsönt, majd nálam ragadt egy transzatlanti turnéra immáron.

Amerikában élő barátaim, ismerőseim, akiknek nincs sok közük vagy nem is volt New Yorkhoz sokszor rácsodálkoznak életem fordulataira, az itt megélt élményeimre. Minap is azt írta egyikük, hogy "te biztos, hogy Amerikába szálltál le?"... Persze, az az egyik közhely éppen New Yorkról, hogy ez tulajdonképpen nem is Amerika, csak ha már itt van, akkor ők irányítják a sorsát. Itt sok minden másképp van, másképp működik, mint egyebütt az országban.

Itt van például ez a Rockaway Beach az óceán partján, ahova kijár a város strandolni, a Kennedy reptér szomszédságában, s ahonnan látni a már lebegésig lelassult, leszállni készülő óriásgépeket, meg a sietős felszállókat is, amelyek a Rockaway nyúlványa felett kapnak magasságot, aztán eltűnnek a víz végtelenjében. Sokszor az az érzése az embernek, miközben napozik, hogy csak fel kell nyújtania a karját, s meg is foghatja a hatalmas, lomha madarakat.

A tengerre néző házakról meg azt is gondolhatná a távolból szemlélődő, hogy, mint a filmekben szokott lenni, itt csupa dúsgazdag ember lakik. Valahogy azonban itt úgy alakult, hogy az elszegényedett karibi és latin-amerikai országokból beszivárgott sorsverte népek ülepedtek meg jobbára. Ha nem tisztes távolságból, hanem testközelből nézünk szét a házsoron, már látni, hogy helyenként meglehetősen rozoga építmények, felveti a gaz meg a parlagfű a ház elejét (itt ugyan senki nem nyírja, mint más államok kertvárosaiban, ahol ez beteges státusszimbólumként esett át a ló túloldalára). A háziakat azonban szemmel láthatóan ez cseppet nem zavarja. Unatkozva ülnek a sokszor ajtó nélküli ház tornácán, zenét bömböltetnek (reggae-t, persze...), ütemre bólogatják a fejüket, papírzacskóba takart üvegből illogatnak, szívnak, és várják a következő segélyt, meg hogy talán jóra fordul ez az egész. Bár halvány fogalmuk sincs arról, mit is remélnének ama bizonyos jóra fordulástól, arra pedig legvadabb gondolataikban sem gondolnak, hogy nekik ezért bármit is tenni kellene. Ők megtették a magukét: idejöttek. Mármost akkor a világ kezdjen velük valamit. De sűrgősen , ám, mert rövid az élet. Hisz egész életük ennek a rövidségnek a jegyében telik el.

Nos, mentemben a part felé az egyik ilyen rövidazélet-jellegű düledező ház kapuján lettem figyelmes egy kis táblára, ami jól képen vágott. Olyan volt, mintha a nagy belső csendembe valaki megszólalt volna. Egy amerikai lobogó a táblán, alatta a felirat: "Love It Or Leave It!", amit ha brutálisan akarok magyarra fordítani annyit tesz, hogy "Vagy megszoktok, vagy megszöktök".

Bár azt hiszem, a ház lakóit távolról sem zaklatná fel a hír, ha netán eljutna hozzájuk, amit tegnap olvastam,és engem igencsak elgondolkodtatott: New Yorkban (eddig) júniusban tetőzött a munkanélküliségi arány (azaz abban a hónapban, amikor én idehurcolkodtam új életet keresni). A statisztika azt mutatja, 12 éve a legnagyobb mélypont ez, már májusban sejteni lehetett, amikor a mostani 9.5%-ot a 8% előrejelezte. (Csak laza összehasonlításként, hogy messzire ne menjünk, de tavaly ugyanekkor pontosan a fele volt...)

Jókor jó helyen, vagy hogy van ez? :)))) Tanuljatok tőlem: időzíteni is tudni kell. :))))

Na, de ennyire...

Art

New York, 2009. július 19.