Megírtam anyámnak, hogy tegnap elővettem az egyik még odahaza, általa kimosott trikómat. Mielőtt elengedett volna a nagyvilágba, ragaszkodott hozzá, hogy előtte ő tegye rendbe a ruháimat, majd csomagolja is össze a bőröndjeimet. Pedig hogy utál csomagolni! De ezt az áldozatot is vállalta most miattam, s amellett, hogy dekára nem haladtam meg a megengedett poggyászsúlyt (csakis annyival, amit suttyomban én belecsempésztem, amikor anyu nem figyelt oda) olyan kellemesen illatosak maradtak mindmáig a ruháim, hogy ezt senki sem tudná utána csinálni.Van ugyanis még pár cuccom, amit nem viseltem még, amióta eljöttem, s amit nem mostam itt ki még azóta. Nagyon, szinte félve vigyázok rájuk. Tegnap mégis kedvet kaptam egyik trikómhoz, és újra megcsapott az a kellemes otthoni illat. Nem is lehet szavakba foglalni, mennyit jelent ez adott helyzetekben... Mondtam is lakótársamnak. Nem csodálkozott, csak szívott egyet a cigarettájába, s ahogy ott ült az erkélyen, elbámult a messzibe. Mondja, hogy ő már elfelejtette az otthoni szagokat. Az ízeket is, bár minden erejével azon van, hogy olyan ízűre sikeredjen az étel, mint otthon, de ha megfeszül sem sikerül. S a ruhák sem. Lehet itt bármilyen illatú is a mosószer és az illatosító, sosem lesz "otthoni" szagú az egyszer itt kimosott ruha. Mondja, hazament, és gyerekei azt mondták, "büdösek" a ruhái, és háromszor mosták át, amíg nem ütött el az otthonitól az illatuk.
Azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, és szagolgatom a trikómat. Még szerencse, hogy itt senkit nem érdekel, mit csinál a másik.
Egy nő, aki amúgyis hatalmas volt, egy 16 (csirke)darabos McDonald's menüt betolt Manhattantől hazáig a 60-as buszon este fél 10-kor, ügyesen mártogatva a szószt, és kortyolgatva az italát, miközben ölében tartotta a doboz eledelt. (nem tudom, honnan s hány keze volt) Engem is csak azért foglalkoztatott, mert előttem ült, és a rántottcsirke illata csiklandozta az orromat. A férje szintúgy: pihegve lakmározott, mártogatott, kotyolgatott. Szuszogva csámcsogták magukba az ártatlan halált ért pipék tucatjainak darabkáit, és örömmel nyugtázták, hogy ezen a vonalon még van "Meki" - új lakosok lehettek a környéken...
Egyszer előre hajoltam, hogy lássam, tart-e még a lakoma, mert éhes lettem. Talán emiatt van amúgy papirforma szerint megtiltva a buszon az evés-ivás. De ez a nép bele is betegedne, ha nem ehetne állandóan és mindenhol... Rám is horkantottak, mint a kutya, amelyik morog, ha veszélyben érzi eledelét. Mikor leszálltam a Queens Bulváron, még volt egy kevés nekik. De hosszú a bulvár. Ki tudja, hol laknak... A táskában voltak még tartalékok. A férj, aki nem bírt lehajolni, lábával magához emelte a McDonald's táskát, és újabb dobozokat szokotált elő. Nem tudtam meg, mit rejt a skatulya, mert a halszagú Great Wall szupermarket mellett ügyesen átszökellve egy randalírozó patkányfamilin, befordultam a mi utcánkba.
Ma kimentem a tengerre. Apály volt, vissza volt húzódva a víz, és barnásan zöld színben háborgott hatalmas hullámokkal. Tele volt salátával, a vihar sodorhatta a partra a sok tengeri növényt. Hirtelen fekete felhő tornyosult a nyílt tenger felől, akkor ért oda a vihar. Már nem is lehetett messze látni a szélverte portól és párától. Hazasiettem. A városban még semmi nyoma nem volt a viharnak. Fülledt, tikkadt meleg volt. Már a szobámban ültem, amikor a városra szakadt a vihar. Elsőként a tintásüveg borult fel, és összemaszatolta az egész eget. Majd meghasadt az ég, és lezúdult a felhevült városra a zuhogás. Fekete volt, haragos és csattogott. Pár percig tartott, majd csend lett. Kisütött a nap, és gyönyörű, teljesívű szivárvány ölelte magára a várost.
Úgy tudom, a szivárvány jót jelent, nem? Legyen... hit, remény, bíztatás vagy bár egy csepp öröm, ha már boldogságról nem lehet szó...
New York, 2009. július .27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.