Óceánnyi honvágy teliholdja

Akkor este, akivel beszéltem, azzal kezdte, láttam-e mekkora volt. Még az újonnan a házba költözött lány is felszaladt késő este elmondani, hogy ő biza elámult. Minek kell elámulni, gondoltam immár a fotelemből kikandikálva a fehérnépre, New York a gigantizmus - ízléses - kavalkádja. A telihold miért ne lehetne itt nagyobb?

Még koraeste lementem a partra a Rockaway Beachen, és eszemben sem volt a holdvilág történésein morfondírozni, jutott a magaméból elegendő ahhoz, hogy csak az óceán zökkentsen ki elmélkedésemből. Ha egy erdei vadászlak udvarán lennék, s ő lenne a házörzőm, akkor biztosra vettem volna, hogy valami vadállatot szimatolt ki, aki közelebbről megmutatja majd magát. Szaggatta a láncait, ugatott, vonított, és megfordult a fejemben - rá is kérdeztem: engem is szét akar-e tépni? Vagy mire ez a düh?

A part fölötti toronyházak takarásából és a felhők hagyta tisztáson akkor szivárgott be az egyik széle. Ragyogott, nem volt sápadt, mint szokott. És már darabjában akkora volt, hogy nagy teliholdnak is elegendő legyen. De nem hagyta abba. Mind jött, kúszott kényelmesen fennebb és fennebb. És el nem hihető volt. Hangosakat csodálkoztam neki. A parti fövenyen elindultam futni, mintha belékapaszkodni igyekeznék, ki innen a sivatagból. Teremtett lélek nem volt a környéken sem, a parton, a sötétben a láncait dühösen tépkedő állat orra előtt különösen nem mutatkozott senki. Annyira hihetetlen volt a látvány, hogy avégett akartam lefotózni, legalább én elhiggyem. De nem akarta. Játszott velem. Megmutatta nekem magát ragyogó teljességében, és amikor a gépet babráltam elő, mosolyogva nemet intett, és bevonult a takarásba. Megértettem. Ez csak egy intim kis magánelőadás volt. Egy zső. Egy röpladba kapunak támaszkodva lihegtem. A tenger utánam-utánam kapott - ez tényleg engem akar?

Visszanéztem, és a szűz homokon a nyomaim sem voltak meg, a part egyre szűkült, a lánc egyre jobban lazult, és a víz egyre jobban szorított ki a partról fel a deszkázatra. Ledobtam magam egy padra és onnan néztem az egészet. Akkora víztömeget szívott a part felé a hold, hogy a hullámok egymásba botolva, gabalyodva borultak mind előbbre a parton.

Oroszul beszélő idős házaspár csoszogott elő a semmiből karonfogva - felőlem szellemek is lehettek, mert ahogy jöttek, el is tűntek. Elsétáltak felém, és odaérvén, térültek is vissza, el egészen a semmibe. Másik irányból fekete kocogó közeledett. De ő is csak addig jött, ahol ültem. Lelassított, kissé tétován megállt, majd visszaindult, amerről jött.

A hold persze, időközben beállt a rendes kerékvágásába: lecserélte a ragyogó ruhát, felkapta a megszokott kopottast, sápadtast, felemelkedett eredeti ösvényére, és mintha semmi sem történt volna, dudorászva előhozakodott magával a gardróbfellegekből, sőt, azokat fürdőlepedő gyanánt taposta maga alá, amikor kilépett az égre. Két repülőgép is ki kellett, hogy kerülje, mert épp a felszállópálya felett állt meg tollászkodni. Haragudtam rá, oda se akartam nézni. Pedig megértettem én, hogy nincs, amiért duzzogjak - nem kell mindennel elhencegni másoknak. Bár ezzel szívesen vitatkoztam volna, nem tettem, nem volt, akivel. És különben meg örültem, hogy világít, mert láthattam, ahogy a tenger birtokba veszi a partot és a deszkázat cölöpjeit nyaldossa. Bárki lehet gyönyörű, amikor dühös. Az óceánon semmi sem tesz túl. Felálltam a padról, és áthajoltam a korláton, hogy cukkoljam: "- Na mi van? Értem jöttél?" - és kacagtam keserűeket nyelve - mi lehet a torkomban? ... Megengedhetek már ennyi kis pimaszkodást, mert tudja ő, hogy nagyon is tisztelem. Mernék én vele szemtelenkedni, ha nem tisztelném? Életemben a tériszonyomnál a víziszonyom volt csak nagyobb. A Szamost féltem. Mai napig borzongok, ha csak látom is. Álmomban , ha előjön - és előjön - kiver a verejték.

Gyermekkoromban gyalogosan átkelni velem a Szamos-hídon elképzelhetetlen volt, hacsak be nem kötötték a szemem. Mindig azzal magyaráztam, hogy a nagy árvíz idején anyám hasában közösen védtük a szocialista munka frontján a gátakat, vállvetve a katonákkal, munkásosztállyal és értelmiségiekkel. Hogy mindezt a benső betegséget a víztömeggel szemben kicsit is magam mögé tudtam parancsolni, az csakis a tengernek köszönhető. Még Ti, Barátaim, akikkel nyaranta oly emlékezeteseket csobbantunk odahaza sem tudhattátok meg, mennyire rettegtem a bányatavunk úszás közben alámnyúló mélységét. De meg kellett vívnom a harcomat vele, és nem volt szabad szólnom. Mindig meg kell az embernek magát védenie önmagától, gátjaitól és félelmeitől, még mielőtt elhatalmasodnak rajta. Amikor ezek jártak a fejmeben, már ismét a padon ültem. Valami görcsös pózban. És kényelmesen. Ugyanaz engedett ellazulni, ami ugyanakkor görcsbe kötötte a karomat magam körül. Olvastam, hogy a keresztbetett végtagok a bezártságot mutatják a külvilágnak. És hogy ez kényelmes is lehet, csak mostanában fedeztem fel magamnak.

Nem tudom, meddig s mennyire merültem el magamban és világraszóló gondolataimban, mint ahogy az sem világos, mikor szenderedtem ma itt el a fotelben a kályha mellett az ablaknál a leejtett könyvemmel és várakozásommal az ölemben. Még az sem zavarta meg ezt a lopott pillanatot, hogy a házba újonnan költözött szomszéd lány csörtetett be a nappaliban sziesztázó lakótársaimhoz legfrissebb - Piri néniről szóló - rémtörténeteivel, mert ha megébredtem volna, minden bizonnyal rácsodálkozok több-kevesebb hangot adva eme felfedezésemnek, hogy ez a nő fizikailag képtelen a halk vagy normálisnak elkönyvelhető hangerejű beszélgetésre, viszont kevés szóhoz jut mellette bárki is - Doina például le is tett arról, hogy bármivel is félbeszakítsa, noha emiatt egyszer el is késett.

Én arra ébredtem, hogy sötétség lepte el a szobát, csak a párkányon felejtett gyertya pislákolt valami fényt a helyiségre, és rájöttem, hogy mutatni akar valamit. Közelebb hajoltam, és láttam a bepárásodott ablakon túl az első szállingózó hópelyheket.

Hát, itt a tél.

New York, 2009. december 5-6.