Cicckarácsonyi mese

Amikor barátaim megkértek rá, gondolkodás nélkül vállaltam, hogy amíg ők dinére mennek, szívesen töltöm el az estét Alvin pajtással, sőt arra is elhamarkodott ígéretet tettem, hogy nem fogunk sokáig tévézni, és a nap kisharcosa idejében ágyba bújik majd. Én legalábbis bíztam ebben, hiszen délután a Central Parkban voltunk szánkózni, és meg voltam győződve róla, hogy ez elegendő lesz arra, hogy fáradt legyen. Rég lehettem gyermek, mert már nem emlékszem, mennyre kimeríthetetlen bír lenni a gyermek energiatartaléka... Korán sötétedik a városban. A toronyházak miatt már öt órára leszáll az est, a parkban kicsit tovább lehetett élvezni a napnyugtát, de amikor ott is szürkült, jeleztem, hogy ideje leválasztani a tömbben rádolgozott havat a ruhájáról, kirázni a zsebekből és a bakancsból, és hazaindulni. Alvinnak még fontos vitáznivalói akadtak az egyik, bojtos sapkába rejtett kissráccal, majd végre elindulhattunk a jól befűtött otthon felé.

- Olyan buta ez a Baldwin! Elemről működő kiskutyát kért a télapótól... - meséli és nevet.

- És te? Mit kértél?

- Kismacskát. Egy cicát szeretnék. Igazit. És nemcsak karácsonyra, hanem hogy velünk legyen mindig, azután is.

- Nekem is van egy. - csúszott ki a számon.

- Ó, valóban? - állt meg a kisember a fontos információ hallatán. - Erről sosem meséltél nekem.

- Mert még nem jutottunk oda, hogy mesélhessek. De bepótoljuk este.

- Rendben. - helyeselt eltöprengve, és elindulhattunk újra, majd mintegy engedékenyen, magyarázólag hozzátette:

- Neked is jobb lesz így, mert mesélhetsz nekem a cicádról, és mert ha mesélnek nekem, hamarabb elalszom, te pedig nézheted nyugodtan a tévét, amíg anyuék megjönnek...

Nos, valóban, felmértem a nekem kijutott lehetőség jelentőségét ami a cicás meséből adódik, és máris könnyedebben lépdeltem a helyenként aszfalton koppanó szánkó előtt.

Alvin betartotta a szavát, minimális huza-vona után túl voltunk a tisztálkodáson, vacsorán és a romeltakarításon - a játékok a helyükre kerültek. Sok apró piroskalapú gombát és nagyfogú nyuszikat ábrázoló pizsamába bújt. Reméltem, hogy a nyusziknak nem fog eszükbe jutni a galócákat megkóstolni, hogyan is jut pizsamatervezőknek ilyesmi eszébe... De ezzel nem foglalkozhattam nagyon behatóan, mert a kistörpe elő is hozakodott a kérdéssel, hogy a megígért mesére terelje a szót:

- Hol van most ez a te cicád?

- Messze. A hegyek közt lakik. Mert ez egy bátor cica. Egészen közel az erdőhöz, a hegy oldalában van neki a háza.

- Tényleg? ... Biztos magányos, ha te most itt vagy velem. Mi a neve?

- Czirrmoss Cicckának hívják. És nem teljesen magányos, mert van neki egy macija, Memme Macckó. Még az erdőből ismeri, Macckó sokszor lejárt hozzá barátkozni.

- ...és játaszani!

- És játszani.

- Aztán mi lett?

- Aztán Macckó egy szép napon elindult világgá szerencsét próbálni. Ciccka hamubasült pogácsát is készített az útra és feltarisnyálta a megeredt Memmét. Sokáig állt a tornácon. Egészen addig, amíg még látni lehetett a távolodó, cammogó medvét. Sőt, kicsit még azután is.

- Vajon most mit csinálhat Ciccka? Tudsz valamit róla? ... Tudnál róla mesélni nekem? - ráncolta a homlokát a kisember.

- Várjunk csak... Ha jól gondolom, Ciccka most épp a mezőn van. Kinn járt az erdőben karácsonyfáért, és útközben megállt a mezőn, ahol tavasszal mesés kotuliliomok nyílnak. Kockás szirmú gyönyörű lila liliomok. Nyáron meg egész vadvirágtenger lepi be a mezőt. Olyankor nagyokat hancúroznak ott Macckóval. Most csak épp megállt. Hogy békés ünnepet kívánjon a fehér dunyha alatt lapuló mezőnek. Észre sem vette, csak állt, állt... és a távolban kéklő hegyeket fürkészte, bár a szürkület lassan elhomályosította a láthatárt. Fázott is a lábacskája. Onnan vette észre, milyen sok ideje állingált a mező szélén az országúton. Kapkodta is aztán a kissé meggémberedett lábait hazafelé,a hosszú csíkos sál hűségesen követte nagyokat lobogva. Úgy tűnik nekem, énekelt is. Szeret énekelni ez az én cicám. Hogy nagyon ne fázzon a talpacskája, néha szökött is egyet-egyet, és olyankor azt mondta "- Hüpp!" . Szeretett mindig kitalálni szavakat. Ez a hüpp is ilyen volt, amivel magát jól el tudja szórakoztatni. Nem érdekelték különsebben a meghitten pöfékelő házikók sem, de mégis megnézegette őket. Eszébe jutott, hogy Macckója hogy bele tudott feledkezni a havas idillbe télestéken, ha nagyot sétáltak az estebéd előtt.

- Én sosem láttam házikókat, amelyek pöfékelnek. Csak a rajzfilmekben és a meséskönyvben.

- Hát persze. Ez is mese. Ezért vannak benne a házak. Neked vannak meséskönyveid?

- Igen. De jobban szeretem a dzsungeles játékot az iPodon. És inkább a tévét nézem, ha van mese. Egyszer elolvastam a meséskönyvet is.

- Tetszett?

- Tetszett... De mondd már, mi lett Cicckával, így sohasem fogok elaludni!

- Mi lenne. Jött a karácsony. Ügyesen rendet rakott a kuckóban. Nem hagyta szanaszét a játékait...

- Mit kért az angyalkától? Egyáltalán a cicák szoktak kérni bármit is?

- Hogy ne kérnének! Nagyon hiányzott neki a Macckója, és nagyon szerette volna, ha váratlanul csak betoppanna. De tudta, hogy Macckó most nem jöhet el a fahéjillatú szobácskába, nem toppanhat be... Mivel azonban bátor cica, mint mondottam, nem pityeredett el emiatt, hanem rendben meggyújtogatta a gyertyákat és feldíszítette a fácskát, amit az erdőről hozott. Tett rá mézes huszárt és ezüstös angyalokat, tobozt meg szaloncukrot is. A tetejébe pedig egy szép ezüstcsillagot. Titokban pedig tértében-fordultában mégiscsak ki-kilesett az ablakon. Megfőzte mindenféle szárított gyümölcsökből a teát, és a fa alá odatette egy kosárkába a gumimacikat - hátha megjönne mégis ez a nagyfejű kolontos memme. Legyen csak ott. Aztán odahúzta az ablakhoz a nagy karosszéket, amiben jókat lehet pihenni és olvasni is, például meséskönyveket, és a kályha melegébe telepedve kortyolgatta a teát. Néha felkapaszkodott a párkányra, és úgy figyelte a hegyről lecsusszanó ösvényt, be ne lepje teljesen hó. Hátha mégis megérkezne... Nehogy ne találjon utat. Ekkora rettenetes havazásban bármi megtörténhetik. Nagy kerek szemekkel pásztázta a havas tájat, ahogyan csak egy cica tud figyelni. Te megfigyelted, hogy egy cicának milyen nagy a szeme, ha figyel, és milyen apróra, kesuszerűre húzódik össze, amikor alszik, vagy csak behúnyja?

- Persze. Láttam én már macskát. De mondd már, mi lett? Megjött Macckó?

- Macckó nem jöhetett. Ciccka pedig ezt jól tudta.

- Mesékben nincs ilyen. Ez miféle mese?

- A mesemondók varázslók. És valamit kitalálnak mindig.

- Most te vagy a mesemondó.

- Most én - éreztem is ennek a felelősségét annak valamennyi terhével. Azt meg ugye nem lehet megtennie egy mesemondónak sem, hogy nem mond igazat. Így hát folytattam.

- Ciccka elszundított a fotel karjai közt. Dorombolt is halkan, mint amikor szépet álmodik. Mancsai közt ott volt a levél, amit a Macckó postázott az ünnepre. Sokszor elolvasta már azt a pár macckókaparást, de jólesett újra meg újra elővenni. Kicsit olyan volt, mintha együtt lennének. Csendben azt is remélte, hogy nem fordították ki még a macit a bundájából az idegen erdőkben. Annyi mindent hallani mostanság... "nagyfejű kolontos memme" - mörrentette, amikor megébredt egy koppanásra. Össze is rezzent. De csak a kályhában pattogott a tűz és megvilágította a kis lakot. A lángok játékában a karácsonyfa árnyéka olyan mókás táncot lejtett, hogy Ciccka elkacagta magát. Bámulta egy darabig, de aztán szépen fényesre tisztogatta meg a bundácskáját, és oltáriakat ásítva és nyújtózkodva a dunyha alá bújt. Talán mondanom sem kell, hogy dzsungel volt az ágyneműjén.

- Húha! Az nem semmi. Vajon késő lenne kérnem egy olyat karácsonyra? - villanyozódott fel lelkes mesehallgatóm, ahelyett, hogy elaludna.

- Talán holnap még nem, de igyekezz mindenképp. A Cicckáén oroszlánok voltak, elefántok. És hát, dzsungel. Meg egy mackó a párnáján. Tudta is jól, hogy mind ez a sok állatsereglet vigyáz rá. Még akkor is, ha alapjában véve ő bátor cica. Védelemből sosem elég. Az angyalról az ágya felett nem is beszélve. Azt nem látta ugyan soha, - pedig de szerette volna egyszer legalább meglesni- csak tudta, hogy ott van. Jóideje tudta már. Macckó elkotyogta. Nem is tudom, ő honnan tudhatta.

- Honnan-honnan?... Lehet, Macckó állította oda őrködni, amíg ő távol van. Ez meg sem fordult a fejedben?...

- Ebben igazad lehet. Erre nem is gondoltam. Egy ideig kikerekedett szemekkel nézte még a dunyha alól a tűz fényének érdekes játékát a falon. És élvezte, hogy a sarlóhold ezüstös fénye betakarja az ablak előtti részét a szobának. Csillámok táncolnak a szendergő fotel vállán is. Aztán lassan kesura szűkült a szeme és hosszakat dorombolva szépen elnyomta az álom. Elernyedten pihegett, ilyenkor olyan, mintha mosolyogna álmában. Azt álmodta, hogy berepül az angyal az ablakon át. Szerencse, hogy mindig résnyire nyitva hagyja az ablakot, még ilyenkor, télvíz idején is. Álmában kikerekedett szemekkel figyelt: "Na most megvagy! Megleslek, de meg ám..." - gondolta. Amikor közel ért a szárnyas tünemény, akkor látta csak a holdsugárban, hogy Macckó az. Milyen mulatságos ez a memme szárnyakkal, gondolta, de nem szólt semmit. De kacagságos, na. Egy pocakos, gömbölyű testű, nagyfejű, kolontos medve, és fehér szárnyakkal. Mekkora szerencse, hogy kitette a gumimacikat! ... És van sütemény is. Ejszen, megtalálja, én meg nem mozdulok, nehogy felébredjek, és eltűnjön, amilyen kolontéria ez az állat. Vajon fáradt, nem fázik? ... Izgatott volt, mancsaival dagasztotta is a dunyhát, mintha ki akarna ugrani. De nem volt rá szükség, mert Macckó közel lépett, és megölelte a kiscicát. Szerencsére, behúnyta a szemét, mert a medve jókorát nyalt rajta, nem is tudta titkolni, hogy mennyire ver a szíve és hogy dorombol. Úgy érezte, mindjárt kiugrik a szíve a helyéről. Elfészkelte magát a vacokban, és elnyomta az álom... "-Hát, eljött..." - mosolyogta álmában. El biza. A sarlóhold sugarán csúszott le a hegy oldalán. Kölcsönszárnyat is kapott az angyaltól erre az éjszakára.

- Ó, te is csak olyan vagy, mint a többi felnőtt.

- Azok milyenek? - érdeklődtem sértődötten, hogy felnőttnek lettem minősítve a kicsi törpe által.

- Olyanok, hogy nem mondanak igazat. Te is jól tudod, hogy nem repülnek a mackók. Még mesékben sem.

- Nem-e? Van neked fogalmad arról, hogy mire képes egy elszánt medve? Hisz már az elején elmondtam, hogy ez egy nagyon megeredt Macckó. - védtem főhősöm becsületét. - Másrészről meg a szeretet még a megeredt medvénél is erősebb. Márpedig Ciccka nagyon szerette volna, ha Macckó megérkezik végre. Veled soha nem fordult elő, hogy valamit nagyon szeress, és az egyszerre valóra váljon?

- De igen... - töprengett el. Magára húzta a takarót, majd ismét rámpillantott - ... de nem mondhatom el most mire gondoltam, mert akkor nem teljesül. - és hamiskásan hunyorgott.

- Rendben, ne is mondd, az nem lenne jó.

- Oké. De akkor mondd csak, mi volt azután?

- Amikor Ciccka megébredt, fehér világosság volt, és az ablakot benőtték körben a jégvirágok, középen szépen ki lehett látni a hegyre. Az ösvény be volt havazva. Valaki behajtotta az ablakot, már nem volt résnyire sem nyitva. Nagyot nyújtózott, majd tüzet rakott. Amikor ropogott a fa a kályhában, odapillantott a karácsonyfa alá, és ott volt alatta a megdézsmált gumimacik helyén egy nagy bog csokoládés mézeskalácsszív, a kedvenc puszedlije. "- Boldog Karácsonyt Czirrrrmossss!" - süvítette kintről Mókus, amikor épp jókorát harapott a kalácsba. Együtt költötték el a reggeli kakaót, és Mókuli meg is kérdezte, honnan ez a finom mézeskalács. Ciccka vidáman felelte, hogy a tisztás melletti kisboltban vette a minap. És titokzatosan mosolygott a bajusza alá, miközben a puszedlit majszolta.

Örültem, hogy végre elaludt kicsi barátom, tartottam tőle, hogy újabb kérdései adódnak, amelyekre talán nem tudok megfelelő választ adni... Pár nap múlva, ma délután csengett a telefonom - el sem tudtam képzelni, kinek juthattam eszébe ilyenkor, amikor mindenkinek van valaki fontosabb is, mint én. Barátaim hívtak, hogy a gyerekkel nem bírnak, és ne haragudjak az alkalmatlankodásért, de beszélni akar velem. Alkalmatlankodás?... Akkora csendben ültem a szobámban, hogy ha felhangosítom, talán még fájt is volna...

- No, mi baj van, dzsungelharcos?

- Tudod, milyen nap van ma?

- Szenteste lesz.

- Rendben, tehát nem felejtetted el.

- Nem. Nehezen tudnám.

- Reméltem is.

- És mit tehetnék még, hogy a várakozásaidnak a továbbiakban is megfeleljek? - nevettem bele kíváncsian a telefonba.

- Ne nevess, ez komoly. Sokat gondolkodtam a meséden. Karácsonyra vár a cicád. Tudod... Nem akarhatod, hogy szomorú legyen.

Elkomolyodtam. Kicsit megborzongtam.

- Vajon mit tehetnék?... - kérdeztem tanácstalanul.

- Ha akkora varázsló vagy, kitalálod. Nem okozhatsz csalódást... Ezt nem lehet egy macskával megtenni, pláne ha szereted.

- Honnan veszel te ilyen kifejezéseket, hogy ne okozz csalódást? - kérdeztem megrökönyödve.

- Ez tetszett nekem: anya mondta apunak egyik este, amikor kihallgattam, arról beszéltek, kaphatok-e kismacskát karácsonyra. - kacagott Alvin göndören. - De nem mondhatod meg nekik, rendben?

- Rendben. Hisz megbeszéltük, a titkokat és vágyakat nem kifecsegni, hanem erősen hinni bennük.

- Ezzel nem lesz baj. Estére megkapom.

- Honnan tudod?

- Tudom. És kész. Te mondtad: hinni kell erősen.

- Én, igen.

- Hát akkor ügyesen! ... Le kell tennem. Majd gyere el, mutassam meg az én cicámat.

És otthagyott a telefonnal a kezemben, amint a fotelben ülve tétován felkönyököltem félretolva a forró magányűző teámat. Szürkült kinn, a város egyre csendesebb lett. Sálat-sapkát vettem, bundáskabátot és kimentem az utcára. Csillogott-villogott minden. Üres volt az utca. Egy-egy elkésett hazaigyekvő futott még versenyt az idővel. Teljesen magamra maradtam a súlyos feladatommal. Szikrázott minden, a hó, a millió színes fény, a reklámok, az üzeletek kirakatai. Süvített a szél a kihalt utcákon. És éreztem, hogy megemel. Nem bánt. Csak emel, és visz. Amikor olyan magasan voltam már, hogy beláttam az egész környéket, sőt még a tőlünk távolabb eső benzinkutat is, rájöttem, hogy ilyenkor nincs tériszonyom. És hihetetlenül gyorsan tudok helyet változtatni. A sarlóholdtól azért kértem egy kis támogatást, hogy a hegyen is átrepülhessek.

Így adódott, hogy ma este nem találhatott itthon senki sem. Bár, ha jól emlékszem, nem is igazán keresett. Senki.

New York, 2009. december 24.