Miss Pery őszinte könnyei

A sokbeszédű új szomszéd lány izgatottan kopogott be egyik délben, hogy neki fontos elintéznivalói vannak, de Piroska rosszul van, ki sem akart ma kelni az ágyból, megtenném-e, hogy benézek majd a délután során, nehogy valami komolyabb baja legyen. Tudom, milyenek az öregek, akár rá is játszanak, csak kijárják maguknak azt a kis plusz törődést. Ami alanyi jogon ki is járna nekik, de hát szóba lehet-e manapság ebben a bolond világban ilyen alanyi jogokat hozni? Miss Pery pedig az évszázados évfordulóhoz közelítve a jogosultnál is jogosultabb talán, és ha nem, én akkor is elkönyvelem úgy, hogy valóban nem érzi jól magát. Az időmből telik, miért ne néznék rá. Cipőt sem húztam, házi ruhában és zokniban lépdeltem le a lépcsőn, és nyitottam be az öreghölgy lakásába. Nyilván, nem feküdt. És noha csak bekukkantani akartam, Miss Pery ellentmondást nem tűrő mozdulattal rántott be az ajtón, és olyan fürgén került a kezébe egy üveg félszáraz magyar vörös bor, hogy gyanakodni kezdtem, már a kezében szorongatta előbb is. Nem kaptam kimerítő választ arra sem, miért e jutalom, csak intett, hogy nekem ott mindig lesz, csak néha ugorjak be, mert nyugtatólag hat egy magamfajta stramm úriember jelenléte.

- Igyon egy pálinkát! - vezényelt el a karosszékig, miközben én még a borral voltam elfoglalva, és nyújtotta is a megkezdett hubis üveget, és poharakat szokotált elő.

- Olyan jó valakivel beszélgetni - jelentette ki, amikor végre megnyugodhatott, nem rohanok el, hanem biztonságban tudhat a karosszékben. Sejtésem szerint az az ő helye, a "fő" hely a szobában, és szabadkoztam is kicsit, hogy egyebütt is jó lesz nekem, de Pirike ragaszkodott hozzá, hogy oda üljek. Jól beláthattam a szobát, az évszázadnyi élet alatt felhalmozott emlékeket is feltérképezhettem mindent, ami, mint a múzeum ontotta a megélt dolgokat.

- Hatvan éve jöttem el otthonról. Miután az oroszok bevonultak. Az én első férjem Horthyné unokaöccse volt - nem volt maradásom. Szerencsére addigra nem csak tőle, hanem a második uramtól is elváltam. Ő magasrangú vezérkari katonatiszt volt. Képzelje csak, két méter és hat centi volt! A barátaink már mind szétszaladtak, Svejcba, Ausztriába. Kimentem én is Bécsbe és soha nem tértem vissza. Minden vagyonomat magam mögött hagytam. Pedig volt jócskán. De nem bánom... Töltsön még, bátran. - bíztatott, én meg elhalasztottam a gyógyszerkezelésemet inkább, az influenza várhat, a keserűlikőr mellé kanyarított élettörténet sokkal érdekesebb volt annál. Miss Pery egy sárga fotót hozott elő, szép, aranyozott keretben, hogy tanújelét adja, mennyire csinos volt ő alig több, mint fél évszázaddal a mai délután előtt, amikor itt ülünk, és a decemberi csendben merengve illogatjuk a Hubertusokat. Rákérdeztem a hátrafésült, olajos hajú fiatalemberre a képen, és amolyan szeretem-féle morgással vakkantotta Piroska:

- Az a mocskos zsidó!... A harmadik férjem volt. Weinberger Billy. - és nevet.

Milyen operettszerű, mint ahogy az öreg Csárdáskirálynőnek varázsolták elő a negyedik felvonásban a volt férjeket, Miss Pery is úgy kapkodta elő őket a cilinderből, miközben Amerikába jutásának fonalát is felgöngyölítette. Az olajos hajú úriemberről meg hamarosan ki is derült, miért aggat rá egykori hitvese ilyen legkevésbé sem hízelgő jelzőt.

- Már amikor megismertem is, volt hét húszemeletes szállodája. Gazdagok voltunk. Forest Hillsen volt villánk.De milyen a zsidó? Hazajött, és leoltatta velem a lámpákat, hogy ne pazaroljak. Na, mondtam én neki, hogy nekem a fény kell, én a fényben szeretek lenni. Nem tetszett neki. Meg az sem, hogy én szerettem jótékonykodni. Azt mondta, az pocsékolás. - és felkönyökölt a székében, előrehajolt, és indulatosan folytatta:

- Na, tudod, mit? Otthagytam.Nem vittem el az automobilt sem. Pedig az is volt nekünk. Mindenünk volt. Nagyon gazdagok voltunk. Nagy partikat adtunk, estélyeket. Mennyi glemör volt, istenem, ha belegondolok, mennyi glemör!...Táxit hívtam, és ami belefért a texikebbe, annyival jöttem el. És nem érdekelt. Én nem azért jöttem Ámerikába, hogy csendben és sötétségben legyek!

Megértettem. Mint ahogy azt is, miért bömböl a zene délutánonként, így akkor is, amikor beléptem hozzá.

- Hangos kicsit, de hadd szóljon valami, tudja, aranyos, nem bírom a csendet.

Intettem, hogy semmi baj ezzel, nem állnak távol tőlem sem ezek a régi sanzonok. És bár ezek kapcsán kedvem lett volna Karádyról vagy a nagy szerelemről, Jávorról kérdezni, de hagytam, hogy azt mondja el, amit szeretne.

- Azt hitte, hogy majd idővel visszaköltözöm, mert nem tudok majd nélküle és a pénze nélkül érvényesülni - kanyarodtunk vissza a faképnél hagyott harmadik férj esetéhez. - De tévedett. Szép nő voltam én, gyönyörű ( valóban az volt!) és értettem nagyon a divathoz, szerettem is ruhákat tervezni. Sikeres divattervező lettem. Mindenhonnan jöttek hozzám a kuncsaftjaim, megéltem a magam lábán. Jackie Kennedy és Nixon elnök felesége is viselte a ruháimat! A férjem meg csak hüledezett, nem hitte, hogy boldogulok nélküle. Elváltunk. Akkoriban megvolt már nekem ez a ház. 56-ban kihoztam a testvéremet a férjével... A sógorom olyan ügyesen belekeveredett az ingatlanbizniszbe, hogy átadtam neki a házat, rendelkezzen vele. Én nem bírom már fizetni utána az adókat meg a mindenféléket. Úgyhogy, ha azt vesszük, nekem semmim sincs már, ez a házam sem. Itt lakom, amíg még élek, és az albérletekkel rendelkezhetek... Ha szereti, igyon még, kedves... Mindig szerettem az életet, a mozgást. Még amikor fiatalabb, nyolcvannégy éves voltam, még akkor kijártunk teniszezni.

Na, ezt aztán végleg nem hittem el, kicsit csalódottan is hajtottam fel az italt a pohárból, hogy Miss Pery ilyen hihetetlen történetekkel akarja feltupírozni ezt a meghitt délutánt, de mielőtt erre gondoltam volna, már intett is a fal felé, ahol fotók egész sorozata tanúskodott a teniszezős időszakról. Persze, Piroska nem bizonygatásképp mutatta meg őket, hanem a negyedik férjjel hozakodott elő, a cseh iparmágnással, utolsó nagy szerelmével, Mr Dubskyval, akivel sokat jártak sportolni, csakhát azt meg a betegsége vitte el idejekorán.

Miss Pery történeteit hallgatva mindinkább a New York-i Magyar Színház nagyasszonya, nemrég elhúnyt lelkes igagatónője jutott eszembe, meg is kérdeztem Piroskát, ismerék-e egymást Cserey Erzsivel. Könnybelábadt a szeme.

- Erzsi? ... A legjobb barátnőm volt. - megragadta a kezem, és az arcához szorította - Te ismerted Erzsit? - váltott tegeződőre, mint amikor az elveszett rokont fedezi fel valahol a világ egy szegletében az ember.

Elmeséltem Erzsihez kapcsolódó élményeimet, az interjút 10 évvel ezelőtt, azt, hogy néhány éve hogyan kerültem be véletlenül egy színházi előadásba, aztán hogyan szervezett nekem fellépést Erzsi New Yorkban, hogyan randevúztunk Budapesten a Gerbeaud-ban, amikor hazajárt egy-egy kis időre. Piroska meg itta a szavaimat. Térült-fordult és jött is a fotó:

- Clair Kenneth-tel, tudod, a hírös írónővel közösen nagyon sokat jártunk össze. Erzsike sokszor eljött hozzám, szeretett idejönni, azt mondta, olyan jó csend és nyugalom van itt nálam. Te mit tudsz róla, hogyan halt meg?

Meglepett a kérdés. Erzsi halálára nekrológot is írtam, de haláláról és New Yorkból Magyarországra való eltűnésének körülményeiről valójában soha senki nem tudott érdembeli felvilágosítást adni. Bárki, aki szólt róla, csak "valahonnan hallotta". Miss Pery folytatta is az eszmefuttatást:

- Itt olyan hír is keringett, hogy nem halt meg, csak kifosztották, és rejtegetik valahol szegénykémet. Ó, Erzsikém, mennyire hiányzik! Isten nyugtassa! ...Amióta ennyire nyomorék vagyok, nem tudok eljutni már sehova. Pedig hívnak mindenhova.

Az asztalon valóban minden környékbeli magyar eseményre ott lapul egy-egy meghívó, plakátok, újságkivágások, szórólapok és levelek.

- Jártak itt a Bálintitték, ismeri őket?

- A bárót és a baroneszt? Persze, a színházból...

- Eljöttek két hete autóval, két órát hajtottak Staten Islandről, hogy idejöjjenek, és kivittek a tengerpartra. Nagyon vágytam már. Mindig szerettem a tengert... És az a drága zongoristafiú, mondjad már... aki a színházban...

- Fornwald Laci? - estem egyik ámulatból a másikba...

- Igen. Azt is ismeri?... Ismered?

- Lacit? De hisz Laci is Szatmárról jött ide. Persze, hogy ismerem. Nálam lakott, miután a lakását feladta odahaza, tőlem ment ki a reptérre. Emlékszem, utolsó éjszaka megkért, kísérjem el valahova.

- Hova mentetek?

- Én tudtam, hogy hova lesz a titokzatos séta egy szál vörös és egy szál fehér rózsával. A színházba mentünk. A portás tudott rólunk. Laci akkor már évek óta nem dolgozott a színházban személyes sérelmek miatt, és a zongoráját sem nyitotta fel, a Piaf és Dietrich dalokat említeni sem volt szabad előtte. Bementünk a sötét terembe, ahol a koncertzongora állt, Laci felütötte, letette a tetejére a két szál rózsát, és eljátszotta a Kék Angyal slágerét majd a Je ne regrette rient... Ezzel búcsúzott el otthoni életétől.

Miss Pery átszellemülten hallgatott. Magához húzott, és a homlokomon csókolt, miközben a kezem szorította.

- Ó, aranyoskám, annyira örülök, hogy itt vagy. Hogy te vagy itt... - potyogtak a könnyei. Azt szokták mondani, az öregek sokat sírnak, rá is játszanak, ha kell. De már nagyanyámból is kiindulva tudom, hogy legtöbbször őszinték, nagyon mélyről szakadnak fel ezek a patakok. És akik képtelenek olyan mélyre látni, csak azok kételkednek a könnyeikben.

- Köszönöm, aranyos. Visszaadtál egy darabot a múltamból...ami annyira szép volt... Nagyon kérlek, gyere még, hogy beszélgessünk. Megígéred, hogy eljössz?

Megígértem.

Felugrottam a szobámba, a világhálóról beszereztem a Cserey Erzsiről írt nekrológot, kinyomtattam, és frissiben levittem. Miss Peryt ott találtam a karosszékében a fotók fölé hajolva csendesen zokogva.

Tegnap a lépcsőfordulóban egy karácsonyi ajándékkosár várt. A félszáraz újabb üveg magyar vörösbor mellett a kártyán ez állt: "Új barátomnak, Albertnek, kellemes karácsonyt és szerencsét az új évre az öreg Piroskától". Még azt sem bántam, ha Albert. Ha az is én lehetek, miért is zavarna?

New York, 2009. december 22.