Gondolataim a citromsárga asztalnál

A minap hosszasan meséltem a Standard Hotelről, mint New York egyik különc különlegességéről. És bosszankodtam is, mert csacsogtam mindenfélékről - sokatok szerint hosszasan ráadásul - de azt elfelejtettem elmondani, amire akár büszkék is lehetünk. Vannak helyzetek, amikor ez a "büszkének lenni" meglehetősen stupidul hangzik, de André Balazs esetében talán nem tűnik patetikusnak, ha azt mondom, örülök, amikor olyasvalakikre bukkanok, akiknek akkor is végtelenül örülnék, ha nem pont a mi drága anyanyelvünket vallaná sajátjának is.

Az oly sokat emlegetett, és New Yorkban is folyamatosan a figyelem középpontjába tülekedő Standard Hotel is, mint egyéb neves vagy kevésbé híres, de híres emberek által lakott ingatlan tulajdonosa Amerika szerte ez a bizonyos úriember, André Balazs, eredeti nevén Balázs Tamás András, aki Cambridge-ben született ugyan, s nevelekedett, büszkén viseli szülei nemzetiségét, és kelti a magyar jóhírét a világban.

Azt tartja, a szállodaépítés is olyan, mint a filmkészítés, bár utóbbiba még nem kezdett: ki kell találni a sztorit, aztán meg kell hozzá keresni a megfelelő forgatókönyvírót, opertőrt, a rendezőt, a díszlettervezőt és a sztárokat is.

Valóban egy nagy parádé a Standard is, ami mint említettem, cseppet sem mondható standardnak. Az egykor volt ipari felsővasútból, a High Line-ból lett patinás park fölé emelkedik a nyitott könyv alakú szálló, vékonynak tűnő betonlábakon terpesztve a vasúti híd felett, alatta pedig a hozzátartozó hangulatos vendéglők és teniszasztalos, barátságos sörkert. No, és persze, a citromsárga előtér a forgóajtóval, illetve a dokkmunkás szerkóba bújtatott személyzet (fogadok, hogy valamelyik divatdiktátor találta ki ezeket az egyenruhákat...) Mind-mind ízlésesen simul a Meat Packing District a 30-as éveket idéző arculatába. Egyszerre patinás és modern, ötvözi a hányaveti extravaganciát a hagyományos rusztikus villanásokkal.

A Standard azon kőgazdagok egyik kedvenc helye, akik itt nem kosztüm-nyakkendősen nyüzsögnek, hanem farmerben, vászoningben és kényelmes sétálócipőben. New York talán az egyetlen hely a világon, ahol a magunkfajta mezei ember egy levegőt szívhat, szembemehet az utcán vagy akár egy citromsárga asztalnál várakozhat ezekkel a valós világtól igencsak messzire rugaszkodott emberekkel. Sőt, még röpke eszmét is cserélhet velük a szemközti oldalon fotózódó modellekről vagy arról, mennyire elszaporodtak mostanság errefele a katicák. Mert ezek az emberek - amikor nem itt vannak a Cityben - burokban élnek, egy olyan burokban, amihez a mi világunkból nem sok átjáró segíti elő a közeledést, és azt a keveset sem kapja meg kiváltságként bárki.

"Gratulálunk! Az életrajzod és a kísérőleveled felkeltette érdeklődésünket személyed iránt" - kezdték levelüket. No, persze, nem kell hanyattesni, hisz ez egy előreszerkesztett levél, amit minden - számukra érdekes - embernek kiküldenek. DE mennyivel jobb ilyen levél meghívásának eleget tenni, mintha csak szárazon azt írják, amit a többség: "Meglepően sok levelet kaptunk, amire nem számítottunk, így arra kérjük, fáradjon be holnap ekkor s akkor ide s oda, legyen pontos, különben nem fogadhatjuk!"

Merthogy állásinterjúra kellett a Standardba mennem. Nem sokan, huszan lehettünk, igaz, ha ez egy helyre szóló kiírás, akkor máris 19-cel voltunk többen, mint kellene.

Ha Balázsról azt mondhatjuk, hogy barna és végtelenül sármos (és ki a fene hinné, hogy ötvenes???), akkor személyzeti ügyeit intéző igazgatója, Bradley szőke, zöld szemű és szigorú tekintetű. És végtelenül öntelt. Kezet sem nyújt a kézfogásra, inkább a levegőben hagyja. Jelezvén, ő a felső emeletről jött.

A High Line felett a szálloda, alatta pedig a sörkert, ahol gyűlünk. Egy csíkos öltönybe hajított úriember siet megtudni, amit csak kell a jelentkezőkről tudni. Négyesével odahív egy asztal köré, és önmagunkról meséltet. Az első négyben benne voltam, így hamar túl is estem a beszélgetésen. Egyikünk, a miamiból ideköltözött szedett szemöldökű csitrifiúcska nem foglalkozott azzal, hogy állásinterjúra mit vár el az amerikai képmutatás, és a lehető összes szabályt felrúgva, feszes fekete farmben, csupasz felsőtestén pedig csupán egy mellénykével libegett be. A pult mögött a poharakat rakosgató pincérek össze is kuncogtak a balerina mozdulatok láttán. Négyünkből még egy hasonszőrű volt. A csíkos azonban kettejükkel óhajtott többet társalogni, és kettőnktől udvariasan felállva és kezet fogva elbúcsúzott azzal, hogy a napokban még hallunk egymásról. Szerintem meg nem. De élménynek megtette a beszélgetés és a várakozás ezt megelőzően a citromsárga asztalnál. Perceken belül a 11-es busz már a következő interjúra igyekezett velem a város másik végébe, és ismét nagyon messze kerültem a Meat Packing District világától.

De erről máskor.

UI.

Pedig ma a három 9-es napja volt...

New York, 2009. szeptember 9.