Levelem jött

Kedveseim,

Cseke Gábor barátom, és irodalmi csetlés-botlásaim pártfogója elmondhatatlan szorgalommal publikálja jegyzeteimet, elmélkedéseimet, New York-i leveleimet a Transzatlanti Webműhely oldalán, a Káféban. Időközben megtudtam, hogy egyéb fórumok is elkezdtek csemegézni belőlük, ez pedig nagy örömmel tölt el.

Ma reggelre pedig egy levélben figyelmeztetett rá, hogy Elekes Ferenc készülő könyvében egy egész fejezetet is kaptam. Válaszlevél a leveleimre az alábbi írás, amit most Veletek is megosztok. Hisz ti vagytok az én törzsolvasóim...

Kellemes olvasást!

Art

New York, 2009. szeptember 17.

*

Dancs Arturnak, Nevijorkba

( Gocsovszkyné )

33.

Kezdem ott, hogy első soraimmal köszöntelek téged az én falumban. Mert ugye, azt tudod, hogy ahová most költöztél, ez a Nevijork is az én falum. Úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Alszegtől felszegig. Ezért is hívom önfejűleg Nevijorknak. Már apám így nevezte el ezt a falut, mert ő is a magáénak vallotta, s az ember a maga dolgait úgy nevezi el, ahogyan kedve tartja. Apám még szépnek is szokta nevezni ezt a Nevijorkot. Talán azért, mert mindent megszépít a messziség, s ez a Nevijork tőle messzire volt. Olyan messzire, hogy oda soha el sem jutott.

Énnekem tulajdonképpen három falum van. Úgymint : Siménfalva, mert ott születtem, ez a Nevijork, ahol kinyílott a szemem és San Francisco, ahol saját kebelére ölelt engem a ledér, de jószívű időjárás. Miért ? Nekem nem lehet három falum ? Hát akinek hét szilvafája is volt ?

Kár, hogy nem szóltál nekem, amikor elindultál a jóillatú pulóvereddel Nevijorkba. Vagyis az én második falumba. Nagy kár. Mert ha szóltál volna, akkor fölhívtam volna a te figyelmedet erre a szegény Gocsovszkynére. Mert lehet, hogy épp ott van valahol. Nevijorkban. Meg van húzódva abban a tájban, ahonnan hazagondolsz te is olykor. Ott keresi az igazságot. Ott, ahol nagyobb a világosság, mint a mi kicsi patakunk mellett. Ki tudja...

Nem akarom hosszúra nyújtani ezt a levelet, mert én néked még soha nem írtam. Nem is ismerlek. Nem is láttalak. Én pedig idegenkedni szoktam az idegenektől, mert soha nem tudhatja az ember, kiben mi lakozik. Most is csak azért írok néked, mert van egy Bukarestből Szeredába disszidált barátom, aki finoman közölte velem, téged is foglalkoztatni kezdett ennek a szegény Gocsovszkynének a szelleme. Akit én már Siménfalván mindenütt kutattam, de reá nem találtam. Most föltehetnéd a kérdést, hogy van az, hogy tőled nem idegenkedem, amikor téged sem ismerlek ? Hát ez úgy van, hogy olvasom a te leveleidet. Amiket szaporán szoktál küldeni errefelé. Márpedig ha valaki elmegy oda, abba a messzire eső falumba, s onnan levelet ír haza, abból én látom, mi lakozik benne. Ezt ne is firtassuk.

Azt írod Artur, hogy jó élet van az én második falumban. Abban a Nevijorkban. Szó szerint ezt írod : „Giorgio meg Emporio Armani vagy az Exchange, Gucci, Ann Taylor, Dolce&Gabbana, Chanel, GAP, Bloomingdales, Yves Saint Laurent, Bergdorf Goodman, Lord & Taylor, Calvin Klein, DKNY, Ralph Lauren, Estée Lauder, Tommy Hilfiger és társai háza táján igencsak felpezsdült az élet.”

Csak arra kérlek, ne ott keresd ezt a szegény Gocsovszkynét, ebben a társaságban. Hiábavalóan keresnéd, nem szokott ő ilyen helyeken járni.

Ha találkozol egy Bloomberg nevű úrral, az más ! Ő a polgármester. Ő, ha tudja, hol járnak ezek az igazságkereső, szerencsétlen vénasszonyok. Ha tudja...

Amikor utoljára jártam Nevijorkban, más volt a polgármester. És talán más voltam én is. Akkor még engem sem érdekeltek ezek a gocsovszkynék. Inkább ott forgolódtam a Szabadság szobor nevű fehérnép körül. Hogy elmondhassa ez a híres hölgy magáról, ez a Frici is megfordult az ő fejében !

És fölmentem a két torony tetejére is, hogy lássam, tudnék-e oda még egy-két emeletet húzni. Mert ezek a telhetetlen és irígy csikágóiak azzal fenyegetőztek, hogy az ő felhőkarcolójuk magasabb lesz a miénknél. Láttam, hogy lehet, van hely fölfelé. De tiszta lustaságból nem kerestem föl a polgármestert az emeletfelhúzás ügyében. Ehelyett beültem egy moziba, hogy jól kialudjam magam. Ott, a negyvenkettes utca sarkán. Te tudod már, hogy hol van. Valami színes lámpafények kergetik egymást a bejárat fölött.

Látod, milyen az élet, te, Artur ! Írod, hogy a Kennedy reptér forgalma megállott egy reggel, 78 teknősbéka felvonulása miatt. Hát hogy kerültek oda az én jó teknősbékáim ? Mert amikor én ott laktam a Park sugárút egyik felhőkarcolójában, ezek a teknősbékák reám voltak bízva. Kálmán bízta reám őket, ő volt a házmester. A virágokat sem öntöztem meg azzal a hosszú slaggal, nehogy a békákat lespricceljem ! Ismerem én ezeket a kedves teknőcöket jól. Némelyiknek a nevére is emlékezem. Ebből is látszik, mennyire otthonos vagyok én a második falumban !

Ami azt a repteret illeti, ott jól vigyázz, nehogy letedd a kabátodat valamelyik padra. Mert van ott egy emberem, aki a letett ruhákat mind elsepri onnan. Rendes nagyon ez az én emberem, elküldi az összesepert ruhákat ide a szekondhandba. Ki is vannak öltözve minálunk a fehérnépek, meg lehet nézni, milyen elegánsan járkálnak le, s fel a járdákon vasárnap délután.

Még segítségedre is lehettem volna egyben-másban, ha szóltál volna elmenésed előtt. Például amikor intézted a papírjaidat. És vártad a postást. Mert nem adták a kezedbe azt az okmányt, amit neked oda is adhattak volna. A fellépésed nem volt jó, Artur, a fellépésed. Én például egészen másképpen léptem föl, amikor egyszer el akartam utazni Sa Franciscoba. És nem volt a zsebemben egy cent sem. Elmentem a csomagmegörző emberhez, egy bizonyos Jack nevezetű feketéhez, akit akkor láttam először életemben. A nevét onnan tudtam meg, hogy kérdezte tőle a munkatársa, hol van az a kék börönd, Jack ? Nagyon rokonszenvesnek tarthatott engem ez az ember, mert nekem nem volt semmiféle csomagom. Mondtam neki, te, Jack, legalább gombold ki az inged legfelső gombját, mert, meg találsz hülni, le vagy teljesen izzadva ebben a nagy melegben. És mondd meg annak a nemzetközi jegykezelő főnöknek, nem szeretem, hogy állandóan csavarog. Na, hogy is hívják azt a főnököt, kiment a fejemből, te Jack...És megmondta nekem annak a főnöknek a nevét ez a Jack. Valami Harrison volt a neve és ott volt az irodája a második emeleten.

Amikor kopogtatás nélkül beléptem az irodába, ez a Harrison épp a körmét tisztogatta. Mondom neki, te, Harrison, töltsél már ki a nevemre egy papírt, de rapidan, mert el kell mennem San Franciscoba. A nagybátyámhoz. Beteg szegény. Bárki le tud betegedni egy szempillantás alatt. Még te is, Harrison... Tudod, vannak azok az ingyenes utazási blokkok...

Azt mondja nekem ez a Harrison, a dolog meg van szigorítva, ingyen már nem lehet. Mondom neki, te, Harrison, te is tudod, hogy csak a jövő héttől lesz megszigorítva...De azt aztán be kell tartani szigorúan ! Majd gondom lesz rá, hogy be legyen tartva, szigorúan...

Egy noteszforma jegytömböt adott át nekem ez a Harrison, ami arra jogosított föl engem, hogy kószálhatok két hónapon át végig a földrészen, amerre akarok. Ingyen, gondolhatod.

Te, Artur, mondom, hogy a föllépésed nem volt megfelelő. Sok mindent meg kell, hogy tanuljon az ember, ha ilyen zsufolt helyre teszi be a lábát, mint amilyen ez a Nevijork.

Jaj, nehogy elfelejtsem ! Hogy van Piri néni ? Akinél laktok ? Még mindig panaszkodik a zajongásaitokra ? Azt mondom, nézzétek el neki a zsörtölődését. Anyám is ilyen. Nem hall. Illetve azt hall meg, amit ő akar.

Mit is akarok még kérdezni tőled, te Artur...Volt nekem ott egy kedvenc kocsmám. A második utcában, a zöldséges ember szomszédságában. Egy kissármási szőke leány mérte ott a sört. Reggeltől estig. Vagy estétől reggelig. Szoktál-e oda járni ? Mert onnan a legszebb a felkelő nap. Egyenesen oda süt be vörös orcájával a nap, hogy lássa, ott szomorkodom-e, pultra lehajtott fejjel, vagy lefeküdtem tisztességesen, mint más. Mert oda szoktam volt járni. Ott esett legjobban nékem a szomorúság.

Elekes Ferenc

Illusztráció: New York. Olariu Gheorghe festménye