Ekvinokcium

Kedveseim!

Napéjegyenlőség van. Elhivatott és messzemenően bölcs emberek anno fáradhatatlan munkával kiszámították, hogy van az úgy az esztendőben, nem is egyszer - hanem kétszer, ám! - hogy a nap olybá helyezkedik el jó öreg világunk tetején, hogy mindenhol egyformán legyen nappal és éjszaka. A maguk kíváncsiságára kalkulálták ezt ki, de immáron ránktestálták a tudásukat, így nekünk is tudnunk kell. Bár nem vagyok teljesen bizonyos afelől, hogy jó ezt nekünk tudni. Jó-e tudni azt, hogy az egyensúly mennyire ingatag, s milyen hamar elillan, hogy újabb és újabb hosszú köröket fussunk meg egy újabb röpke pillanatért, az újabb egyensúlyért. Akármerről nézzük, fejet kell hajtanunk a tény előtt, hogy az egyensúly nem lehet természetes állapot, olyan, mint a boldogság. Az sem az. Nem természetes, nem állandó, sőt, nagyon is ingatag, változó, folyton alakuló állapot. A csúcsot ugye, nem láthatjuk, csak felmenőben vagy leszállóban feltekintve rá. Emiatt nem tudjuk soha pontosan akkor, hogy csúcson vagyunk, egyensúlyban vagyunk, boldogok vagyunk, amikor épp vagyunk, hanem amikor már nem. Ezeknek a rettenetesen okos tudósoknak köszönhetően azonban teljes magabiztossággal tekinthetünk a mai napra, mert tudjuk, ez az egyensúly most van. És el is illan a következő szép-szép szagú kikeletig.

Napéjegyenlőség van. Most látom csak: teát hoztam be, gőzölgőt a rózsavirágokkal körbefont porceláncsészébe, és a gyertyát is meggyújtottam, hogy levendulaillattal hintse meg a kis lakomat. A háromágú állólámpámon meg a sárga égő ég, nem a fehéreket pattintottam meg. Ünnepelek hát. Az embernek az is ünnep lehet, ha napéjegyenlőség van, ha megfosztotta amúgy magát minden egyéb ünneplési lehetőségtől. Szelíden duhajkodom itt az íróasztal mellett, néha ki-kilesve az ablakon, hogy azért tudjam, mindegyik esti gép rendesen befut a légikikötőbe ott a toronyházon túl. Ma van három hónapja, hogy estéről-estére itt ülök az ablak előtt az érkező és távolodó madarakat bámulva - ha futja még arra is, akkor elmerengve. Olyan visszafogottan mulatok, hogy ha valaki a PanAm Hotelből távcsővel meglesne most a billentyűzet fölé görnysztett árnyákommal a fehér falon, azt hinné, egy végtelenül szomorú, magányos ipse az, akinek se fénye, se ereje, és már mosolyogni sem bír. De hát a PanAm Hotel lakosai nem tudhatnak mindent. Ők is csak egyszerű emberek. Arról nem beszélve, hogy a távcső nem mutathat meg mindent. A belső mosolyt például. Mert az biza valahol ott bújkál. Van lappangási ideje, egyszer aztán felszakad valahonnan, és kiül az emberre. Türelem kérdése az egész.

Nagyanyám, a drága!... Odaadták a kezébe a telefont a minap, halljam a hangját. Azt mondta, "Szervusz, Erzsikém!" - és akármennyire nem akartam, mégis könny szökött a szemembe - biztos ez az allergia megint... Nagyon is tudja ő, hogy velem beszél. Mit is beszélek. Nagyanyám MINDENT tud. Ő már egy felsőbbrendű világból szemléli a mi kis korlátolt világunkat, és majd egy évszázad távlatából képes szemlélni a dolgokat. Csakis így történhetett, hogy eljövetelem éjszakáján, amikor leültem az ágya szélére szó nélkül - mert soha de soha nem akartam neki elárulni az igazat arról, merre visz az utam pirkadatkor - úgy szorította a kezem, és úgy szorított a szívére, mintha tudná, hogy utoljára teheti. De hisz tudta is. A lelke. Oktondi módon azt hittük, el lehet előle titkolni bármit is. Eszembejut a piros könyv. Gyermekkoromban árulta el nekem, hogy abban minden meg van írva, így hát meg se próbáljak valaha is az igazság kárára tenni, mert ő mindenképp tudni fogja. Ami az ekvinokciumot illeti, Mama mindig úgy fogalmazott, hogy innentől karácsonyig minden nap egy-egy tyúklépéssel lesz rövidebb a nappal. Akkor aztán levágják azt a bizonyos lépegetős baromfit az ünnepre. Már úgy, hogy újévre ne jusson, nehogy a szárnya elrepítse a következő idők szerencséjét.

Szeretem az őszt. Azzal együtt, hogy a tyúk immár rövidebbre lépi a napokat. Ilyenkor több idő jut a meghittségre, de akár önmagunkra vagy egymásra is - szerencsés esetben. Nem zavar az est sem, a sötétség. A csillagok hiánya bánt. Fényszennyezés ide vagy oda, az augusztusban csíkokban hulló csillagokat mindig megnéztem otthon a tóparton, akár éjfélig is belefeledkezve a fenti végtelenség sebesen tovatűnő látványaiba. Most csak tudom, hogy hullottak. Nem láttam, csak tudom. Hisz augusztus volt. Csillagok hullottak.

Sötétben mentem le a tengerre a minap. Egyebem sincs más, vele barátkozom egyedül. Nagy bizalmasom. Mások az utcán beszélnek magukban, én nem vagyok hülye. Én nem beszélek magamban. Az Óceánnak azonban mindent elmondok. Annyiszor hittem már el az életben, hogy ismerem. Mindig kiderül, távolról sem. Már egy pár napja felfigyeltem, hogy megváltozott, amióta a kalendárium szerint élő emberek kihirdették az őszt, ősszeszedték a cókmókjukat a nyári partról, és lezártnak minősítették. "Ősz miatt zárva!" (az emberi hülyeségnek is megvannak a maga bizarr árnyalatai)

Kiszöktem egy délután, pár nappal ezelőtt, loptam egy csepp nyugalmat a forgalmas délutánomban. És már akkor láttam, hogy megváltozott. Sima a víztükör, egyenletes. A part mentén pedig hirtelen tornyokba feszülve, a semmiből kiemelkedik egy-egy félelmetes szörny, és lecsap. Szétterül a parton, majd visszaszívja magát a mélybe, miközben a part felé igyekvő kisebb áramlatokkal szédületes örvényeket kavar, mint egy keringő-táncot lejtő bizarr pár. Majd összemosódnak, és ismért csend van. Mígnem a sima víztükör ismét fel nem tornyosul egy fodroskarú alakzatba. Minden mozdulatával át-és-átrajzolva a partot. A parton ott fekszik hanyatt a suhanc, feje alá gördeszkáját csúsztatta, simlis sapkájával az arcát rejti el a délutáni nap elől. Így csak boglyas göndör fürtjei látszanak a sapka körül. Csak farmerben van, fehér felsőjét a homokba dobta gondatlanul összehajtogatva (az olyan, mint ami nem gondosan van összehajtogatva). Egyik lába kinyújtva, a másikat megtámasztva látszik a hasadás a farmerén. Egy idős öregúr meg a szomszédos fiatal pártól kölcsönkért nyugágyba kuporodva festi a kölyköt. Emezek is itt töltötték a nyarat. Bár, nem is pár. csak alkalmi napozótársak. A nő hazaindul. A férfi meg gyakorlott mozdulattal csobban bele a vízbe, hogy aztán sűrű elnézésekért esedezve kiszedje a festő alól a nyugágyat, aki nem is veszi annyira zokon, hisz beszédbe elegyedett alkalmi modelljével. A kölyök szeplős és érdeklődő. Nem kapja meg a festményt. De telefonszámot cserélnek udvariasan, és határozott ígérteket tesznek a kapcsolat ápolását illetően. El is töprengtem, vajon hogyan kaphatna egy példányt a festményből, hisz az már másolat lenne, nem eredeti. Márpedig az öregúr nem azért festeget, hogy serényen odaajándékozgassa alkotásait - akár az alanyoknak is. Ezt a dilemmámat senki sem oldotta meg. A fiú ledobta ruháit, és csíkos akciós alsónadrágjában lesietett a vízhez, határozott fejessel nekiszökött egy hullámnak, a túloldalán kicsusszant alóla, és ki is sétált a partra. Ez alatt az öregúr is elbillegett feltarisnyálva a friss alkotói élménnyel és némi olcsó üdítő maradványaival. A srác ölébe fogta holmiját, és feljött a mólóra. Valamennyit lezuhanyzott magáról a sóból és homokból, majd nedves gatyájára felöltötte nadrágját, a fehér trikót, és a deszkázaton egyenletesen kattogva eldeszkázott. Én még maradtam a vizet nézni. Hogy milyen furcsa, őszies lett. Akkor döntöttem el, hogy egyik este visszatérek.

Dagály van. A móló fényei csak azt engedik látni, hogy a víz nincs is messze. Alig van száraz part. És a tenger ugyanolyan, mint azon a délutánon. Sima, csendes... és akkor hirtelen előbukkan a szörny, sisteregve nekiveselkedik, csapódik, szétterül, nekemcsattan, majd elszivárog, és újra csend. Sejtelmes és félelmetes ez a sötét csend. Egy újabb kiugrásig. A leszálláshoz az óceán felől érkező repülőgépek erős fényszórói spotokat rajzolnak a végtelenre. Azokban látom az örvényt. Érzem itt, a falépcsőn ülve is az erejét. Borzongok is bele, és jólesik ez a borzongás. Szeretem, hogy iszonytató. Ledobom a lábbelim, és belegázolok a fekete vízbe. Semmit sem látok, csak a csillámokat. Amíg nem jön majd egy újabb repülő. De jön. Esti csúcs van. Jön, és tova is tűnik, a ház mögött csikorogva ér földet: megérkezett Amerikába, megannyi reménytelt, bizakodó érzelemmel a fedélzetén... Ismét sötétség borul ránk. Kikel a szörny a semmiből, és pofonvág. Nem tudom, miért üt. De hagyom. Esélyem nincs. És tudja. Olyan erővel szív magával, amikor visszahúzódik, hogy megtántorodom, de akkor újra szemből támad rám. És hirtelen csend támad. Siet még egy elkésett gép, jön vele a fénycsóva. Akkor látom a nyílt vizen eliszkolni a szörnyet sunyi kavargást hagyva maga mögött a felszínen - és minden bizonnyal a mélyben is. Nem félhetek. Megbeszéltem magammal. Nem félhetek, hisz a barátom. Engem nem bánthat. Márpedig ők egybetartoznak: a tenger és a szörny. Ha egyik a barátom, a másik is az. Egyiket sem tagadhatom meg. Nem is akarom. Szükségem van barátokra.

Utántöltöttem a teám, de már így is kihűlt az utója. A gyertya idillikusan rajzol csíkokat a falra. Ingadozókat, táncolókat. Odakinn is béke van. A szálloda fényreklámja őrzi a parkolót, a szobák ablakai sakkozva elsötétülnek, a morajlás is halkabbra veszi magát. Mostmár lefekhetem, mert leszállt az utolsó gép is - behúzom a sötétítőt. Aludjuk át ezt az egyenlő éjszakát.

Ölellek,

Art

New York, 2009. szeptember 22.