A hangulat New Yorkban

Mindenki arra kíváncsi, milyen a hangulat ma New Yorkban...

New York él (és élni akar, tenném hozzá, felvállalva a közhelyességet).

Tegnap olvastam az újságban a hirdetések közt sorra másra, hogy egyik divatszaküzlet is meg a másik is nyitva tart majd egész éjszaka. Ez lesz a "Divat éjszakája". Motyogtam is magamban, hogy mekkora baromság már ez is, és el is szórakoztam rajta, hogy ki a fenének jutna eszébe a hirtelen beköszöntött hűvös és szeles manhattani éjszakán Armani alsógatyát vagy Gucci cipőt vásárolgatni. Amikor megteheti ezt napközben is. Ha éppen arra vágyik. És ha annak a szűk rétegnek a szerencsés tagja, akik ilyen fenecuccos helyeken szerzik be a felöltenivalókat. Aztán én estem pofára, amikor este hazafelé vágtatva a 5th Avenue-n elütött a hömpölygő tömeg a Bryant Park felől.

Fogalmam sincs, honnan termett a városba ez a rengeteg ember, de valóságos utcabál volt, a betegesen drága üzletekbe meg be sem lehetett férni. És nem csak a kíváncsiskodók miatt, akik a megelevenedett próbabákkal fotózkodtak a kirakatok előtt, hanem a nagy papírszatyrokkal portyázó vásárlók miatt is, akik úgy rohangáltak egyik boltból a másikba, mintha az életük függne valamelyik ruha megvásárlásán. Pedig a legolcsóbbikat sem tudnám közülük megvenni az otthoni lakásom árából, csak ha esetleg felveszek egy hosszúlejáratú hitelt is mellé.

És szembejönnek az ismerős arcok. Akiknek a testét, alakját, tekintetét, és minden - beállított - mozdulatát jól ismerem a plakátokról, a magazinokból vagy a televízióból. Most élnek. Itt sürögnek a tömegben. És van szarkalábuk, van félrecsúszott tincsük, egy elmozdult ruhapánt vagy nyakkendő. És ki tudja, még, kik. Mert mindenki mindenkit fotóz a biztonság kedvéért. Felőlem lehet ama bizonyos Hugh Jackman is, akit mezítláb láttak sétafikálni Manhattanben, vagy Demi Moore, aki Ashtonnal és polgármesterünkkel, Bloomberggel járja a várost, igaz más ügyekben (de minek is toboroznak szeptember 11. alkalmából önkénteseket??? úgy emlékeztem, Obama mester a háború befejezését sürgette... ki tudja... én sem érthetek mindent...). Szóval felőlem bárki jöhet szembe, nagyon kevés az esélye, hogy ujjongva a nyakába ugorjak - a hézagos hollywood-i kultúrám nagyon kevés hírességet képes megjegyeztetni az agyammal. Mint amikor Charlie Sheennel találtam szembe magam David Letterman show-jának stúdiója előtt a Broadway-n, és autogramot akart hirtelen adni, amire gyorsan rávágtam, nem kösz, de örvendek! (Néha magam is elképedek, mekkora tapló vagyok!!! :)))))))

Giorgio meg Emporio Armani vagy az Exchange, Gucci, Ann Taylor, Dolce&Gabbana, Chanel, GAP, Bloomingdales, Yves Saint Laurent, Bergdorf Goodman, Lord & Taylor, Calvin Klein, DKNY, Ralph Lauren, Estée Lauder, Tommy Hilfiger és társai háza táján igencsak felpezsdült az élet. Fura fazonok sertepertéltek az utcán, de persze, csak az én kevésbé divatos szememnek lehettek furcsák. Mint a a fickó, akit két nagyestélyis gyönyörű nő kísért a taxihoz. A fiatalember is roppant elegáns volt - felül. Inge babarózsaszín, (mint amilyenbe a még tiltakozni nem képes kislányokat bújtatják elvetemült szülők, akik meggyőződéssel hiszik, hogy egy kislány csak kismalacszínű öltözékben lehet igazi kislány), rajta pisztáciazöld színezetű, finom anyagú zakó, valami zűrzavaros nyakkendővel. Ami a fiatalember alsó testét illeti, nem volt csinos a lába, merthogy látszott, mivel méregzöld rövidnadrágot viselt és elegáns, kosztümhöz való barna lakkcipőt zokni nélkül. Hegyesorrút! Eddig olyan boldog voltam, hogy találtam még a világon egy helyet, ahol nem hordanak olyan cipőket, amivel ha fenékbebillentenek valakit, ott is marad. De manapság New Yorkban is egyre nagyobb teret hódítanak az odahaza egy félresikerült rétegnek a státusszimbólumáva vált lábbelik, és én ezt is csak a latinokra és leginkább az olaszokra tudom fogni, akik a dzsigolo stílust minden erővel vissza akarják vezetni Manhattan utcáin is.

Na, de az a nő, amelyik ott a sarokban egy hatalmas, leginkább az 50-es évekre emlékeztető Air France feliratú posettával támasztja a falat! Hú, barátom, na az csúnya! Az éjszakai utcát egy fánk nagyságú napszemüveg mögül figyelte, és ő is rövidnadrágban (vagy szoknyában??) van! És... de nem... nem... ez is férfi. Most látom. Mármint, hogy nem nő a lelkem. Hegyesorrú lakkcipőben, s persze zokni nélkül.

Na, megnéznék egy ilyet, Szatmáron a korzón végiggrasszálna-e, vagy a kurvák már félúton, a Dácsia előtt elkalapálnák a nem lojális konkurencia gyanuja miatt...

Szóval van egy olyan érzésem az Ötösön baktatva hazafelé, kicsit magam mögött hagyva a hullámzó divat-tömeget, hogy New York mindenképp szeretne újra önmaga lenni szeptember 11-én. Divatshow-val, vagy a két év kihagyás után "hazatérő" MTV zenei díjátadóval, az első "Kikötő hétvégé"-jével. Bármivel.

Hiszen - és most szigorúan tegyünk félre mindenféle értelmezést a nyolc évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatosan - a város áldozatai emléke előtt talán a legszebb tisztelgés, ha a város él. És nem a halálról beszélünk ezen a napon, hanem arról, hogy szeptember 11. New York születésnapja. Idén pontosan a 400-ik.

Vajon hogyan alakult volna az egész, ha Hudson kapitány nem kalandozik el a Halve Maen fedélzetén és fedezi fel Mannahatta ("a sok domb") szigetét azon a szeptemberi napon?

Például ilyenekre jó gondolni szeptember 11-én New Yorkban. S ha már Hudsont említettem, akkor a Hudson folyó mentén elhagyva a belvárosi nyüzsgést, elviszlek Benneteket inkább a kolostorhoz (The Cloisters) a sziget legészakibb csücskébe, túl Times Square-en, Central Parkon és Harlemen, a domb tetején, ahol olyan, mintha kis édenkertbe tévedt volna az ember. Csak azért mutatom meg ezt a titkos helyemet is, mert tudom, hogy nem árulod el senki illetéktelennek, hogy ott szoktam megbújni, ha fáj a távolság. Vagy más.

Amikor először jöttem ide, forró nyári nap után zápor mosta le a port a városról. A Fort Tryon park pedig esti hangulatfényében sziporkázott. Diszkréten. Gőzölgött a sétány, és a buja édeni kert pedig izzadta a párát. Kellemes fulladás volt ez, mint a trópusi nyirkos fa-illatú éjszakákon, ami a közeli óceán sós levegőjével vegyül, és ugyanakkor gyógyít is a fojtogatás mellett. Ilyenkor az sem zavar, ha rámtapad a ruha. Kiülök a korlát mellett a kőre, éppen annyira magasra, hogy ne szédüljek meg, és hagyom a szemem káprázni a George Washington híd fényeitől, miközben figyelem, hogyan rántja össze a Hudson által kissé eltávolított két világot - New Yorkot és New Jersey-t.

New York, 2009. szeptember 11.