Időutazás kísértetekkel és Miss Marple-lel

Kedveseim!

Szeretem, amikor sűrű napom van. Olyankor egy pillanatnyi derengés ébreszt a rámszakadt sötétségben valamennyi kis időre elegendő reményt, hogy mégsem teljes egészében rémálom mindaz, ami idestova lassan másfél éve emészti fel belső maradékaimat.

Milyen morbid képpel indítottam, borzasztó!

Pedig nagyon szép élményemről akarok ma Nektek elalvás előtt mesélni. Bár, ha jól sejtem - az előkészített fotóanyag láttán, inkább vizuális beszámoló lesz ez.

Amikor a szigorú szemű szőke Bradley elköszönt-forma a Standard Hotel kertjében tőlem múlt héten, szomorúan nyugtáztam, hogy a Meat Packing District mégsem lesz napi munkába indulásom rendszeres úticélja, noha abban maradtunk, hogy hallunk egymásról, viszont én a Bradley fajta zöldszemű pasiknak sem hiszek már - és kezdem azt hinni, hogy jobb is így nekem. Ma mégis ott találtam magam, amikor az egy saroknyira az André Balázs-féle üvegkönyvtől található Jane utcában a nagyon hasonló nevű "The Jane" szállóhoz voltam hivatalos egy remek munkalehetőség kapcsán. Azért nem tűnt ismerősnek nekem a The Jane, mert még mindig leginkább Riverview Hotelként ismerik és emlegetik a valóban a folyóra, a Hudsonra tekintgető fura építményt. Ha a Standardról azt mondtam, fiatalos és modern, akkor a Jane maga Agatha Christie Bertram szállója vagy valamelyik jólismert - esetleg kísértetlakta - szálloda egy angol krimiből, de lehet Wodehouse regényéből is. Egy tény, hogy a Jane 100 éve épült annak a William A. Boring nevű úriembernek a tervei alapján, akinek a nevéhez a híres Bevándorlási Központ ma múzeumként szolgáló épülete is fűződik a Szabadságszobor melletti Ellis szigetén. És tavaly, amikor eme jeles évfordulót ünnepelték az egykori tengerész-szálló ódon falai, teljes felújítást kaptak ajándékba új tulajdonosaiktól.

Láttak ezek a falak sokmindent ebben a viharverte évszázadban, még a Titanic túlélőinek is otthont adtak, amikor New Yorkba érkeztek, amíg a nyomozás folyt a luxus óceánjáró balesetét illetően. Nem tudom, nekik mennyire lehetett kellemes élmény a hajótörés után a Riverview (a mai Jane), hiszen a szállodában a szobák hajókabin formájúak és annak rendje és módja szerint vannak berendezve.

Beléptem, és nem hogy megállt az idő, hanem máris repültem vissza a múlt századbéli milliőbe, és megelevenedtek kedvenc angol filmjeim szereplői is. A recepciós és a szintén bordó fess egyenruhában unatkozó londíner és a fekete-fehér (nyilván akcentussal beszélő emigráns) szobalány. A lobbyt hatalmas filodendronok uralják és antik bőrkanapék. Hangulatfényt a sok ernyős lámpa biztosít minden irányból. Vendégek érkeznek, patinás liftajtón felküldik őket, a csomagjaikról az ellustult hordár gondoskodik némi serkentő utasításra a recepciós pult mögül. Igen, csengő is van. És kis fekete tábla, amire fehér krétával ki van írva, ha valami fontos mondandó akad, s ha más nem, akkor az, hány Fahrneheit van New York City-ben épp.

Egy skatulyából rántott pasas kerül elő, és szélesen mosolyogva kommunikál velem. Én is - amennyi tőlem telik (el sem képzelitek, milyen az megérteni a frusztrált szó valós értelmét).

"- Biztos valami tudálékos agyonreferenciázott köcsög ez is, aki miatt előre eldől valamennyiünk állásinterjújának a további sorsa!" - villant át kedves mosolygások és bájos csevegések közepette az agyamon. Majd megnyugodtam, mert lelépett valamerre. Talán a falon mehetett át... (Ő dolga...ez Amerika!) Most, hogy hazajöttem, olvastam el, hogy amellett, hogy Jennifer Aniston is itt szokott megszállni újdonsült pasijával, a ház egyik gyakori vendége Chris Messina is. Mint kiderült azóta számomra is, a szálloda lobbyjában vele cseréltünk eszmét a hogylétről ... (mondtam Nektek, mennyire hézagos a hollywoodi kultúrám...)

Aztán bennünket is átvittek a falon. Két filodendron és egy antik váza között ugyanis a falon a mutatós díszborítást megérintve a bennünket fogadó fiatalasszony egy titkos ajtót nyitott meg. Igazából nem titkos, csak nekem tűnt annak, senki semmilyenféle titokzatosságot nem színlelt ezenközben. Az egyik ámulatból még fel sem ocsúdtam, amikor a másikba máris belecsobbantam a titkos ajtón túl.

A bálteremben vagyunk.

Mostmár semmi kétségem nem maradt afelől, hogy Miss Marple-lel is összehoz ma este a sors, amint egy sarokban horgol egy kis tea mellett, de Poirot felügyelő is felbukkanhat. Mindezzel csak az az egy gond van, hogy ahol ezek megjelennek, előbb-utóbb valakit meggyilkolnak. Akkor inkább szívesebben számítok valaki másra, például Lord Emsworthre, és talán így mindenki életben marad, legfennebb kirabol a komornyik, viszont akkor meg Psmith-hez lehet fordulni. És igen, tipikusan az a hely, ahol minden kokett, előkelő és tiszteletet parancsoló, viszont éjszaka akár muskátlis cserepeket is hajigálhatnak be az ember ablakán, mint a Blandings kastélyban... Ilyen és eféle gondolatokba mélyedtem a bálteremből a karzati teraszra vezető lépcsőn felfelé baktatva, ahol a fiatalasszony rázott fel ebből a vadregényes elmélkedésből, hogy elmondja nekem, hogy biza nem unalmasak itt az éjszakai recepciós órái, (na, ugye, mondtam én!!!) mert el sem hinném, a késő éjszakai, hajnali órákban mekkora életre kel a bálterem. Mindjárt vigyorogva húztam fülig a szám, mert én kísértetekre gondoltam, akik itt randalíroznak, de a nő jelezte, hogy másról van szó, bár nem zártuk ki végül a dologból a kísérteteket sem. Ő leginkább az inkognitóban vagy kevésbé inkognitóban idelátogató hírességekre utalt meg arra a duhajkodni vágyó felső rétegre, akik álmatlanul fetrengenének odahaza, ha nem épp itt lennének éjszaka.

... Miss Marple-lel elkerültük egymást, a beszélgetés után elhagytam a titkos ajtón át a termet, előtte még elköszönt tőlem a titkos ajtó mellől nyíló hosszú bár az esti műszakra készülődő pultosa és vágottszemű, ám leginkább twínpíkszes beütésű roppant csinos pincérnője. A recepciós is utánam intett, majd kiléptem a valóságba. Bár egyszer még vissza akartam fordulni Miss Marple miatt, amikor a sarkon két biztonsági őr az alkonyodó Greenwich Village haloványan derengő fényében a járdára nyomott egy rablót, és ott térdeltek rajta, amaz meg rúgdosott, miközben egy anyuka a gyerekével egy járókelőnek felvázolta, hogyan is akarták kirabolni. De nem tértem vissza. Ilyen piszlicsáré ügyekkel Miss Marple nem foglalkozik.

U.i. Tudom, hogy nagyon sok olvasnivalótok lett hirtelen (már a részemről), de nyugodtan vegyétek csak sorra a leveleket, ne maradjatok ki semmiből. Szeretném, ha továbbra is velem csatangolnátok mindenfelé, amerre még el-eljuttat a sorsom. Bár aggódom, hogy sokatok levelezője a képek miatt a spamba teszi eleve ezeket a leveleket, de én ez ellen nem tehetek most hirtelelen semmit sem... Mindig öröm, amikor valakinek eszébejut egy-egy sort reagálni az olvasottakra...

Ölellek Benneteket,

Art

New York, 2009. szeptember 16.